Egy furcsa és megmagyarázhatatlan interjú

Ideadnád a tejet?

Beszélgetés Ferenczik Áronnal és Reisz Gáborral,

a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

című film főszereplőjével és rendezőjével

"Egy nap Eszter kivette a hajszálait a lefolyóból és elhagyott. Azt mondta, hogy életképtelen vagyok. Nem tudom, milyen az életképes. Az anyám annyira szeretné, hogy felnőjek, hogy inkább megírja az önéletrajzomat helyettem, csak történjen már valami."

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Budapestben, ami semmiképpen sem az, amit az útikönyvek festenek a városról. Az itteni életet súlyos ellentmondások színezik. Minden, ami szép és jó, elidegenít, az otthonosság érzetét pedig a bizarr és gyakran rémisztő elemek adják. Budapesten kétpercenként változik a hangulat és a közeg, egyszerre ezer szál köti az itt élőket mindenhová, de még sincs mibe kapaszkodni. A metropolita élet menősége csak látszólagos.

Itt tart most a 29 éves Áron. Átlagos, furcsa srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát és alkalmanként motivációkat keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását.

Reisz Gábor

Egy személyben voltál rendező és operatőr. Hogyan jött az, hogy mind a kettőt csináld?

Gábor: Az első gondolat az volt, hogy milyen jó lenne úgy forgatni, mint az SzFE (Színház- és Filmművészeti Egyetem) előtt. A felvételinél konkrétan meg volt adva, hogy nem lehet operatőrrel dolgozni a felvételi filmeken, és ezt nagyon élveztem.

Mielőtt bármilyen koncepciót belemagyaráznánk – mert bele lehetne –, egyszerűen csak szeretek kamerázni, felvenni dolgokat; ez tök jó. Innen jött, ezen felül meg tudtuk, hogy kis stábbal fogunk dolgozni, és így utólag visszatekintve, nem hiszem, hogy elbírta volna azt a produkció, hogy még egy emberhez alkalmazkodik. Így is tulajdonképpen Áron és én voltunk azok, akik végig, az összes forgatási napon ott voltunk, de mindig voltak cserélődő stábtagok.

Honnan jött a film ötlete, hogy pont ezt a történetet fogod megcsinálni?

Gábor: Volt egy filmötletem, azt dédelgettem fél évig, vagy egy évig, és egy ponton rájöttem, hogy nem akarok olyan filmet forgatni, ami nagyon depressziós, mert igazság szerint nem nagyon szeretem ezt a vonalat a magyar filmekben, ezt az általános nyomasztást. Volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy igazából azon agyalok folyamatosan, hogyan tudnék mást csinálni, miért ragaszkodom ahhoz a koncepcióhoz... És ez egyik pillanatról a másikra, egy utazás alkalmával a 7-es buszon, megtörtént, és mire leszálltam, tudtam, hogy tökre mást akarok – arról csinálni filmet, ami körbevesz, ami körülöttem van.

Hogy lehet most Magyarországon filmet csinálni? Oké, van egy ötlet, de ezt hogyan lehet a gyakorlatba átültetni, hogy legyen is belőle valami?

Gábor: Egy viszonylag egyszerűen kezelhető Canon C100-as kamerával forgattunk, nem fényképezőgéppel. Ez egy fontos pont, de mégsem itt kezdődött a dolog, hanem ott, hogy kik azok, akikkel ezt a filmet meg lehet csinálni, van-e főszereplő, aki ezt elviseli, és hogy vannak-e alkotótársak.

Hogyan jött Áron a képbe? Ő nem színész, akkor miért pont ő?

Gábor: Ebben az időben Áronnal nagyon sokat lógtunk és zenéltünk. Eleinte arról volt szó, hogy úgy csinálunk filmet, hogy csak hétvégén forgatunk, aztán persze nem így lett. Áron szerepelt egy csomó főiskolai filmben, olyan feladataink voltak, amikben nem voltak színészek, csak mi, az osztályon belül játszottunk, és Áron alapvetően jó volt, aki el tud játszani dolgokat, nem csak úgy ott van. Emiatt adott volt.

Ferenczik Áron

Neked ez az első nagy színészi munkád volt, de nem csináltál korábban ilyesmit.

Áron: Nem, egyáltalán nem érdekel. Azért vállaltam, mert össze akartam szedni Gabi csaját, csak nem sikerült. Megsértődtem, és elmentem Lisszabonba, de egyébként annyira nem érdekel ez a dolog. Az osztálytársa vagyok Gabinak, ennyi. Segítettem neki.

Gábor: Áron vette észre, hogy én nagyon szeretek szólni embereknek, hogy csinálják meg...

Áron: Ügyesen kérni.

Gábor: Egyszer nálunk volt, és épp erről tartott egy hosszú monológot, hogy állandóan olyan dolgokat kérek tőle, amit én is megcsinálhatnék. Miközben ezt mondta, kértem Áront, hogy adja oda a tejet a hűtőből, erre Áron automatikusan felállt, kivette a frigóból, majd odanyújtotta a tejet nekem, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy már megint az történik, amiről épp beszélt, és gyorsan visszarakta a tejet a hűtőbe mielőtt önthettem volna a kávémba.

Akkor ez egy szívesség gyakorlatilag, hogy te főszereplő vagy. Tejet nem hozol, de filmben szerepelsz.

Áron: Igen. Eléggé penetráns véleményem van a filmjeinkről, de Gabiban látok valami fantáziát, és tudom, hogy milyen nagy ajándék, vagy lehetőség az, amikor elkezdesz csinálni valamit, és van melletted két-három ember, akikkel végig tudod azt csinálni. Amikor az van, hogy bármikor felkelünk, és csináljuk, abban nagyon nagy ajándék, ha olyan ember a szereplőd, akinek nincs élete, aki egy nyomorult lúzer – és az én vagyok. Szerintem ezt Gabi jól felismerte, úgyhogy szerintem a fő ok inkább az – a csaj mellett –, hogy ráértem.

Akkor nem is játszottad gyakorlatilag a szerepet...

Áron: Nem sokat. Azért mondom, hogy nem vagyok színész, mert... ezt mondtam Gabinak is nemrég, hogy a filmbeli Áron egy kicsit idealizált verzióm szerintem. Hogyha nem kéne pl. kenyeret vásároljak minden nap, meg úgy életben maradni, akkor valószínűleg úgy viselkednék, mint ő, csak akkor már nem élnék, hanem ledobtak volna valami szikláról a beleimnél fogva. De egy ideális világban valószínűleg hasonló lennék, mint ebben a filmben ez a fiú.

Hogyan lehet finanszírozni egy ilyen „amatőr profi” filmet?

Gábor: Volt egy diplomafilmes támogatásunk, és abból kiindulva azt gondoltuk, hogy valahogy meg fogjuk tudni csinálni, aztán persze félúton rájöttünk, hogy baromira nem lesz elég. A költségvetés fő törzsét a Proton Cinema adta, de a támogatók között van még a We Love Budapest, a Simó alapítvány, az Összpróba, a Tap Portugal és az FBI stúdió is. A stáb minimális pénzért dolgozott, a helyszíneket is ingyen kaptuk meg, gyakorlatilag a támogatóinknak mondhatjuk őket is. A vége hét-nyolcmillió forint körül van.

Ez meglátszik a filmen?

Gábor: Nagy Eszter colorist munkájának, és Lukács Péter hangkeverésének köszönhetően az eredmény sokkal professzionálisabb film benyomását tükrözi, mint amilyen a felvételi mód volt időnként. Volt olyan forgatási nap ahol csak Áron meg én voltunk, nem használtunk lámpákat, emiatt a képminőség nem az a bizonyos világított és talán alapból szépelgő film.

Ezeket az úgymond „hátrányokat” belemagyarázás nélkül is fel lehet úgy fogni, hogy a filmnek az előnyére váltak?

Gábor: Számomra például a színészi játék nem tud hitelesebb lenni attól, mert nincs világítás, és doksisan mozog a kamera. Azt egy nagy parasztvakításnak gondolom. Ha hiteles a játék egy filmben, akkor szerintem nem ezért. A szereplők nagy része olyan szöveget mondott, amihez a saját szavaikat használtam fel a dialóg írásakor.

Vagyis sokat improvizáltatok?

Gábor: A film úgy készült, hogy volt egy treatmentünk, egy 10 oldalas cselekményváz, amiben nincs dialóg. Nagyon lassan haladtunk, biztos a pénzhiány miatt is, meg azért is, mert szerintem lusta vagyok... és hát nehéz összetartani egy olyan stábot, ahol mindenkinek meg kell élnie valamiből, és nem ez a film az, ami a megélhetést jelenti.

Úgyhogy ebből a vázból kiindulva próbáltunk, és a próbák improvizációiból születtek a jelenet-forgatókönyvek, de nem volt olyan jelenet, amit leállítottam volna, vagy a felvétel végén azt mondtam volna, hogy de ott ilyen mondat van. Nem ragaszkodom a leírt mondatokhoz. Szabadabban voltak hagyva a szereplők, nem voltak agyonnyomasztva a megírt forgatókönyvnek a dialógjával. Egy ilyen filmnél ezt meg lehetett tenni.

A profi színészek hogyan élték meg, hogy „szabadon vannak hagyva”?

Gábor: Volt olyan szereplőnk, aki nagyon szeretett improvizálni; volt, aki kevésbé. Azokkal talán nagyobb volt a küzdelem, de nem mondanám, hogy minőségileg nagyobb különbségek lennének a jelenetek hitelességében, ha a színészetet vesszük figyelembe. Az amatőrökkel nyilván teljesen más volt. Nekik szinte lehetetlen lett volna utólag az, hogy megírok egy szöveget, és azt megkapják, megtanulják... ki se próbáltuk ezt, de valószínűleg szörnyű is lett volna.

Áron, neked is könnyedséget jelentett, hogy nem vagy keretek közé szorítva, hanem benne vagy a karakterben, ami amúgy is a sajátod?

Áron: Ha le lett volna írva, akkor nem csináltam volna meg.

Gábor: Több mint felénél le volt írva, amit a felvétel előtt a színészek egyszer elolvastak, volt olyan, hogy össze is mondták, mintha meg kéne tanulni, de aztán azt onnantól fogva elfelejtettük. Volt valami sorvezető, amitől tudták, hogy valamit ott kell majd mondani, de a saját nyelvükön szólaltak meg, nem pedig mesterséges módon.

Hogyan tudtál együttműködni a profi színészekkel?

Áron: Rossz lett volna, ha valaki elkezd „beuralni”, hogy nem színész, hanem amatőr vagyok... de ezek értelmes, egészséges emberek, és amikor látják, hogy valaki gyenge, akkor nem kezdik el rugdosni. Nem éreztem kifejezetten rosszul magam. Távolságot éreztem, de szerintem azt mindenkivel érzek.

Hogyan válogattatok színészeket?

Gábor: Az alapszereplőkkel kapcsolatban Bartsch Kata segített nekem nagyon sokat. Ő - velem ellentétben - nagyon jól ismeri a magyar színészeket.

Mindenki elfogadta a felkérést, akit megkerestetek? Volt olyan, aki visszautasított?

Gábor: Igen, volt, aki ilyen-olyan családi okok miatt, de volt, akinek ez már sok volt. A felkérés kb. úgy hangzott, hogy valószínűleg az ő jeleneteiket összevennénk, és öt nap alatt leforgatnánk az összeset. Ebből aztán nem öt nap lett, hanem kettő-három, aztán még kettő-három...

Áronnak volt a legmegterhelőbb, mert ő másfél évig úgy ült otthon, hogy bármikor szólhatott a telefon, hogy holnap, holnapután vagy jövő héten forgatunk.

A színészek nagyon-nagyon szeretnek filmben szerepelni, van, aki anyagilag, és van, aki lelkesedésből meg tudja engedni magának, hogy eljöjjön pofátlanul alacsony áron egy ilyen főiskolás diplomafilmbe. Ez a felkérés-dolog nem úgy néz ki, hogy elolvassák a forgatókönyvet, és megállapítják, hogy ez az ő imidzsüknek megfelel, mint ami talán külföldön megy. Nálunk ez úgy néz ki, hogy örülnek, ha szerepelnek filmben, mert nagyon kevés van, főleg nagy film... és talán csak a második dolog a pénz. A mi esetünkben egyértelmű volt, hogy ez egy jótékonykodás a részükről.

Ez egy diplomafilm. Tervezted, hogy moziban is be fogják mutatni?

Gábor: Tudtam, hogy ez egy nagyjátékfilm hosszúságú diplomafilm lesz, olyan, amit anno elég régen csináltak a Főiskolán, de én mindenképp egy nagyjátékfilmmel akartam lediplomázni. Egy két perces filmmel felvételiztem, és egy nagyjátékfilmmel akartam lediplomázni, amit kvázi majdnem ugyanúgy csinálok, csak nem kettő, hanem kilencvenkettő perces. Annak természetesen nagyon örülök, hogy mozikba kerül október végén. Remélem, hogy így eljut azokhoz, akiknek csináltuk a filmet.

Melyik a járhatóbb út szerinted: amit te csinálsz, vagy a „hagyományos” forgatás?

Gábor: Akkor tudnám megmondani, ha csinálnék egy olyan filmet, ami legalább 80 millióból készülne.

Van erre valami esély?

Gábor: Pályázni kell... Ezt a forgatást végtelenül élveztem. Sok szenvedés, meg kikészülés meg bőgés... minden volt, de így utólag szinte sajnálom, hogy vége lett; nagyon-nagyon jó élmény volt ezt csinálni.

A jövőben is hasonlóan fogsz dolgozni?

Gábor: Dolgoznék szívesen hasonló módon, de nem szeretném, ha a stábtagok éheznének. És legfőképp nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy felmerül az a kérdés, hogy maradjanak-e azért, mert szeretik ezt csinálni, vagy elmenjenek forgatni egy olyan filmet, ami nem tudom, hány százmillióból készül. Tehát nagyon jó lenne, ha annyi pénzünk lenne, amivel mindenki biztonságban érezné magát arra az időre, amíg forgatunk. Alapvetően a fokozatosság híve vagyok.

A mai magyar film... nem azt várom, hogy szidjátok, vagy valami...

Áron: De kár...

...de ti ezt már belülről látjátok...

Áron: Én írtam erre egy szöveget... A Kiáltvány... (nagy nevetés)

Miért ilyenek most a magyar filmek? Akár technikai, akár bármilyen más szempontból… mi lehet ennek az oka?

Gábor: Alapvetően én mindig reménykedem, és az elmúlt évek alapján látok pozitív változást. A magyar társadalomnak annyira rossz véleménye van a magyar filmről, hogy talán már megközelíti a magyar focit, és ha ennyire rossz a helyzet, akkor azoknak az embereknek, akik mindenfélét tanultak, hogy hogyan kell hatni az emberekre, tenni kéne egy-két lépést a nézők felé. 

A legfájdalmasabb, hogy a mai kommersz filmek nekem személy szerint nem tetszenek. Nincsen igazi példa előttem, de az is lehet, hogy ez nem baj a mi esetünkben, hiszen mi vagyunk a pályakezdők. Lehet, hogy a mi dolgunk mást csinálni.

Áron: Olyan hét-nyolc éve beültem egy Filmszemlére, és azt vettem észre a harmadik vagy negyedik nap után – miután bent töltöttem sok, hosszú órát –, hogy elindult az orrom vére... hirtelen, spontán.

De hát rendezőnek tanulsz...

Áron: Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem nézek filmeket, hanem azt, hogy ne a földrajzi helyzetem határozza meg, hogy milyen filmeket kell néznem. Amik itt készülnek 300 km-es körben, ezek nem nekem valók, ezért nem ezeket a típusú filmeket nézem. Azok a filmek, amiket viszont nézek és szeretek, olyanok, amiket én is szeretnék csinálni.

És fogsz csinálni ilyeneket?

Áron: Azon vagyok, igen.

Van valami kilátásban?

Áron: Én is a diplomafilmemen fogok dolgozni, most, hogy befejeztük Gabiét. Egy nagyon erős műfajfilm lesz, a thriller-horror határán... amiben nincsen túl erős gyökerünk itt, Közép-Európában. Itt nincsenek azoknak a filmeknek gyökereik, amiket én szeretek. Azért járok az Egyetemre, mert filmeket akarok csinálni, de nem olyanokat, mint amilyenek körülöttünk készülnek. Az érdekel, hogy mit szeretek, és arra próbálok figyelni. Nem foglalkozom azzal, hogy helyes-e, vagy nem, csak hogy hú, basszus, de jól éreztem magam ezen a filmen, ezen meg elindult az orrom vére.

Mit szerettél volna kifejezni és elmesélni Áron történetével?

Gábor: Zavart, hogy nincs semmi, ami visszaadná az elmúlt pár évet, nincsenek fikciós filmek, amik a mai magyar valóságról szólnának. Nem a klasszikus, negatív értelemben értem, hanem amiben nincsenek olyan szereplők, amikkel elsőre, pillanatok alatt azonosulni lehet, amikben magunkra ismerünk. Két-három évvel a film elkezdése előtt ez a folyamat elindult a fejemben egy filmszemle tapasztalatait követően.

A filmed megjárta Karlovy Varyt... (nemzetközi filmfesztivál Csehországban)

Gábor: Ez nem volt cél, de nagyon örülünk, hogy bejutott. Az első gondolat az volt, hogy készüljön el a film. Amikor Áronnal arról gondolkoztunk, hogy csak hétvégén forgatunk, egyáltalán nem gondolkodtunk azon, hogy melyik fesztiválra juthatunk be.

Mennyire tipikusan magyar vagy budapesti a történet? Máshol is meg lehetett volna csinálni ugyanezt?

Gábor: Nem tudom. Nem élek máshol, de meglepett, hogy a cseh közönség mennyire szerette.

Áron: Zabálták!

Gábor: Nevettek! Nagyon országspecifikus dolgok vannak benne, de úgy tűnik, hogy Európában a legtöbb ilyen poént ismerik.

Ahhoz mit szólsz, hogy a neten már be is kategorizálták a filmet coming of age-nek?

Gábor: Ezt én mondtam, mert be kellett írni valami műfajt. Emlékszem, amikor gondolkoztam a sztorin, akkor próbáltam coming of age-filmeket nézni, szóval valamennyire ez szempont volt.

Áron filmbéli botladozásait nézve, azt, hogy otthon él, a szülei mindent helyette csinálnak... ez a felnőtté válás folyamata is? Reflektál a mai magyar fiatalokra?

Gábor: Igen.

Áron: Mint amilyen én is vagyok...

Gábor: Azokra a generációkra, akik beszorultak. A felnőtté válás és az elkényeztetett állapot közé valahol... meg hogy mi is akarok lenni, mit akarok az életben... ezek között ugrál össze-vissza a karakter. Nagyon remélem, hogy magamat sokáig nem fogom felnőttnek érezni, ami - szintén remélem - nem azon fog múlni, hogy eltartott vagyok, vagy nem, mert sokszor az vagyok. Áron is igyekszik napi 200 Ft-ból eltartani magát... Szóval mondhatni, hogy valamelyest önéletrajzi dolog. Sok ilyen van, ami abból indult ki, amilyenek mi vagyunk.

Merre forgattatok? Pl. Lisszabon az valóban Lisszabon volt?

Gábor: Igen. Szerencsére a Tap Portugal (a portugál nemzeti légitársaság) beszállt a filmbe pár repülőjeggyel, úgyhogy négyen kimentünk Lisszabonba. Voltunk kint összesen öt napot, és forgattunk három napot.

És a magyar helyszínek? Van az a jelenet például, ahol Áron valami kábelt húz az Erzsébet hídon...

Áron: Csak mi ketten voltunk ott. Esőben, éjszaka, hajnali 2-kor, úgy, hogy nem látta senki.

Akkor nem volt közterület-foglalási engedélyetek?

Gábor: Nem kell. Hogyha fogsz egy kamerát... ez az idegesítő, hogy miért nem csinál senki hasonló módon filmet... szóval megfogsz egy kamerát, a telefonodat, és meg tudod csinálni, ha van egy-két olyan barátod, akik ebben részt vesznek. Lehet, hogy nem egy nagyjátékfilm lesz, de én nagyon kevés hasonló próbálkozásról hallottam, és ez engem folyamatosan, egyre inkább motivált, hogy akkor csináljunk egy ilyet. Semmiből nem áll... fogsz egy kamerát, és felveszed. Ahhoz, hogy kint, a szabadban filmezz, nem kell semmilyen engedély. Ha leraksz egy statívot (kameraállványt), fél óráig lehet ott a statív. Aztán odébb rakod öt méterrel és megint indul a fél óra. Ha kijön a rendőrség, elmész, de addigra valószínűleg már leforgattad a jelenetet, ha nem, akkor meg visszamész.

Van például egy olyan jelenet, ahol futnak a BKV-busz után az emberek, és a busz nem várja meg őket. Nem tudom, hányszor vettük fel, mert a busz folyamatosan megvárta az embereket, és nyilván ez ilyen alaphangulat, hogy „ahol a buszvezető nem vár meg”, és akkor Áron ott kurjongatott, hogy ”én egy aljas féreg vagyok, mert itt a bizonyíték, hogy hazudok”. Soha nem hittem volna, hogy fogunk olyan BKK-helyszíneken forgatni, ahol forgattunk, pl. a pótdíjazási irodában.

Ezek szerint nyitottak az emberek ilyesmire...

Gábor: Igen. A probléma azzal van, ha a film mögött egy nagyon profi és drága apparátust látnak. Voltak olyan helyszínek, ahol például forgattak Die Hardot, és ott irreális árakat mondtak; erre azt mondtuk, hogy köszönjük, de akkor nem. Volt ilyen, de alapvetően meglepő, mennyire jól viszonyulnak az emberek ehhez az egészhez.

Mesélj egy kicsit az utómunkáról.

Gábor: Az itt, ebben a házban történt, az első emeleten (a Wesselényi utcában), egy laptop segítségével. Tálas Zsófi vágta... több mint egy évig, de úgy, hogy már a forgatás alatt elkezdtük. Kimaradt jó pár olyan jelenet, melyeket szerettem, de meglepően hamar el tudtam őket engedni. A hangutómunka a Mafilm Audioban volt, rendes „mozikörülmények” között... beengedtek minket olcsón, mert látták, hogy ez egy diplomafilm lesz. Lukács Peti keverte a hangot... a fényelés a Makabor stúdióban volt... Ezek mind elég gyorsan mentek már, ezen kívül mindent mi csináltunk... a stáblistát én rajzoltam... plakátot terveztem... próbáltam mindenbe belefolyni, hogy gyorsítsam a munkát.

Eléggé kinőtte magát ez a film… eljutott Miskolcra (Jameson CineFest - Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál), megjárta Karlovy Varyt... Egy átlag magyar filmhez képest hirtelen „nagyra nőtt”, sok emberhez eljutott. Ez jelent neked bármiféle terhet? Vagy ellenkezőleg, bármilyen büszkeséget?

Gábor: Volt egy eltervezett pillanat, amikor azt gondoltam, hogy meg fogok hatódni. Azt hittem, hogy ez Karlovy Varyban lesz, mikor lemegy a film... de zéró, semmi meghatottság nem volt bennem, hanem mint az idegbeteg, olyan voltam... nem hallottam, nem láttam... Ki kellett menni a film után interjúra, és ott az angoltudásomat csattogtatni, ami legalábbis az én esetemben elég hiányos... Néhány hete itt volt az a francia DJ, akinek a számát felhasználtuk, a Toldi moziban lépett fel, és eljátszotta azt a számot, baromi nagy tömegben... ott volt az a pont, amire mindig vágytam, hogy azt érzem, túl vagyunk ezeken a dolgokon, ezen a filmen. Ott történt meg. Könnycseppek meg minden...

Lesz majd DVD meg Bluray a filmből?

Gábor: Ezt nem tudom. Minden attól függ, hogy október 30-tól megnézik-e az emberek, mennyien nézik meg, mennyi ideig lesz a mozikban.

Számomra nem az a fontos, hogy hányan nézik meg, hanem az, hogy eljut-e azokhoz az emberekhez, akiket meg tud szólítani. Persze nem fog tudni mindenkit... az 50 fölöttieknek tök mást fog jelenteni. Szerintem ez a film leginkább a 20 és 35 közötti generációhoz tud szólni, és erre például a forgalmazó azt mondta, hogy ez az a közönség, amelyik leginkább letöltöget és kevésbé jár moziba, inkább a 35-50 közöttiek, akik már megtehetik. Nem hiszem, hogy ez lenne a legnézettebb magyar film, ebben biztos vagyok. Nekünk egy átlagos art house-os nézettséget kellene súrolnunk valahogy.

Áron: Én azt gondolom, hogy a legnagyobb siker... amivel Gabi nem biztos, hogy egyetért... de ha én csinálni fogok nagyjátékfilmet, azt érezném a legnagyobb sikernek, ha felmennék az nCore-ra, és azt látnám, hogy 50 ezer ember seedeli a filmemet. Van ötezer néző a moziban, de ott seedeli az a sok tízezer ember...

Gábor: Azt mondják, hogy azok a filmek, ahol nagy a letöltési arány, azokat a moziban ugyanúgy nézik. Állítólag a letöltés nem befolyásolja a mozilátogatottságot. Persze ez nyilván egy hollywoodi filmnél igaz, egy magyar filmnél nem.

Áron: Oké, van a moziba járás, de főleg ez a generáció már geek-generáció, akármennyire is akarjuk, vagy nem. Hogyha én már azt látom, hogy volt egy ember, aki lerippelte, vette a fáradtságot, az időt, feltöltötte... és emberek meg ráklikkelnek, letöltik, feliratot keresnek vagy szerkesztenek hozzá... az már egy megtiszteltetés.

Hogyan tovább?

Gábor: Írom és tervezem a következő filmemet, de még nem tudom, hogyan és miként lesz. Meglátjuk.

Áron: Én most a Civilization V-ben szeretném leverni „Deitiy” nehézségen a mongolokat, és nagyon nem megy, úgyhogy ez a legtávolabbi szakmai célom. A diplomafilmem, amit mondtam... de hogy utána mi lesz, azon még nem gondolkodtam. Ezt a kettőt nagyon biztosan tudom.