Sin City - Ölni tudnál érte

Általános meglepetésre (?) a Sin City második része megbukott; ezen sorok írásakor a 65 milliós költségvetés alig felét hozta csak vissza - és már jó másfél hónapja moziban van. Vajon mi lehet az oka a sikertelenségnek? Elvileg minden ugyanolyan, mint az első filmben; Frank Miller, képregényszerű beállítások, sötét hangulat, szép nők - élükön Jessica Albával -, Mickey Rourke, sok bunyó, belső monológok... de valami mégis hiányzik, és úgy tűnik, ez éppen elég ahhoz, hogy a közönség elpártoljon a produkciótól. Sajnos, nem ok nélkül.

Robert Rodriguez karrierje meglehetősen hullámzó; 20 éves rendezői pályafutása során majdnem minden jó periódusát egy rossz követte, és általában véve elmondható róla, hogy (különösen a Stáb nélküli lázadó című könyve ismeretében) eléggé messze került attól a tökös fiatalembertől, aki a '90-es évek elején-közepén még fityiszt mutatott Hollywoodnak, és a saját útját óhajtotta járni. Ahhoz képest viszont eléggé beállt a sorba, még akkor is, ha továbbra is a mexikói badass szerepkörében tetszeleg, és többé-kevésbé független a nagy stúdióktól, ám az elmúlt 10 évben lényegében nem csinált jó filmet, olyat meg végképp nem, mint amikor az ipart elkezdte (El Mariachi, Desperado, Alkonyattól pirkadatig). Utolsó jó munkája a Sin City volt, a folytatásra azonban elfogyott a puskapor - valahogy úgy, mint a Machete gyilkol esetében (bár ott már az első rész sem volt akkora eresztés, noha kétségkívül nézhető).

A Sin City - Ölni tudnál érte több, párhuzamos szálon futó története Dwightra, Johnnyra és Nancyre fókuszál.

Dwight újra belebonyolódik egy kapcsolatba Avával, a végzet asszonyával, noha megfogadta, hogy soha többet, ám mégsem tud ellenálni a nő csábításának, így viselniük kell a következményeket. Mindkettőjüknek.

Johnny, a fiatal szerencsevadász azért érkezett Sin Citybe, hogy elégtételt vegyen apján, Roark szenátoron, aki sohasem méltatta figyelemre törvénytelen fiát Junior mellett.

Nancy Callahan a férfi halála óta gyászolja Hartigant, és eközben egyre mélyebbre süllyed, inni kezd, elhagyja magát, végül elhatározza, hogy végez Roark szenátorral, minden bajának okozójával.

A szereplők és történeteik hébe-hóba találkoznak, melynek során ropognak a fegyverek, hullanak az emberek, és sugárban fröcsköl a vér.

Noha minden megvan, ami az első részben is benne volt, csak egy közepes iparosmunkát kapunk, ami ugyan vitán felül Sin City, annak megfelelő hangulattal és stílussal, ám hiányzik belőle az a bizonyos plusz, amitől az első rész olyan jó és eredeti volt. Nem is feltétlenül az a gond, hogy elmarad az újdonság varázsa, hiszen erre számítani lehetett, hanem hogy nem próbáltak az alkotók valami mással, többel előrukkolni, ami túlmutat például a semmi mással össze nem téveszthető képi világon.

Igazság szerint e téren is visszalépés figyelhető meg, kevesebb ugyanis a képregényes kompozíció, sokkal filmszerűbb minden jelenet (a plánolás, a gépmozgások, a vágás), ráadásul a korábbi szkeccsfilmes stílus is teljesen el lett hagyva, magyarán szólva nincsenek hosszabb-rövidebb, egymás után következő epizódok, hanem egyetlen történet van - azaz csak lenne, mert ebben az egy sztoriban bizony ott vannak azok a bizonyos hiányzó, önálló részek, csak épp nincsenek szétszedve.

A rövid történetek éppen megfelelőek volnának arányok és tempó szempontjából, másfél órányi, egybefüggő dózis viszont már túl sok Sin Cityből - végül is, az ember egyszerre sem 150-200 oldalnyi képregényt olvas el, hanem csak 25-34-et, hiszen ennyi szokott lenni egy átlagos kiadvány terjedelme.

További probléma, hogy meg van kavarodva a cselekmény időrendje, hiszen az első rész eseményei után járunk (pl. Nancy gyászolja Hartigant, a Sárga rohadék halott stb.), ám olyan dolgokat is láthatunk, melyek korábban történtek (pl. Dwight "régi" arca, Manute még nem félszemű stb.), ráadásul ismét feltűnik Marv, noha az előző filmben elég látványosan kivégezték egy villamosszékben.

A Sin City második részével sok tekintetben ugyanaz a baj, mint a Macskafogó 2-vel: az első film szinte összes szereplője visszatér (akkor is, ha más színész játssza a karaktert), hiába nincs az égvilágon semmilyen funkciója a megjelenésüknek; csak ezért szerepelnek, mert már az első részben is benne voltak. Vannak megint komoly vérrel járó összecsapások, halálos kis Miho bőszen henteli a rosszfiúkat, miközben egy szót sem szól, az óvárosi prostik állig fel vannak fegyverkezve és szitává lőnek egy rendőrautót, cameózik egyet Frank Miller, van sok belső monológ... de ettől még valami akkor is hiányzik.

A történet ugyan nem rosszabb, de nem is jobb, mint az első részé, csak indokolatlanul hosszú, és noha felsorolja az összes, kötelező Sin Citys elemet, nem szolgál semmilyen újdonsággal, ráadásul nem is nagyon akad olyan szereplő, akivel azonosulni lehetne. Marv most nem elég hangsúlyos, csak asszisztál, Johnny pedig eléggé érdektelen. Egyedül Dwightnak lehet némiképp drukkolni, bár az ő motivációja sem annyira eget rengető.

A színészek átlagosan jók, mindenki a tőle elvárható szinten teljesít. Bruce Willis nem oszt nem szoroz, annyira keveset látni, Mickey Rourke dörmögése és súlyos pofonjai a film jobb pillanataihoz tartoznak, Jessica Alba, Rosario Dawson és Eva Green ennivalóan szépek (előbbi és utóbbi még játszik is), Josh Brolin is tisztességgel teszi a dolgát, Joseph Gordon-Levitt viszont nem sok vizet zavar. Egy-egy rövidke szerepben feltűnik Marton Csokas, Christopher Lloyd, Dennis Haysbert és Ray Liotta, Stacy Keach viszont felismerhetetlen a maszkja alatt, így az egyedüli, igazán kiemelkedő színészi alakítást Powers Boothe produkálja, akit végig remekül lehet utálni.

A zene, az operatőri munka lényegében ugyanolyan, mint az első filmben, nem különbözik jelentősen az ott hallottaktól-látottaktól.

Nézhető lett a Sin City - Ölni tudnál érte, de az első rész után egyértelmű családás, ami nem igazán Frank Miller sara, sokkal inkább a rendezésé, ami túlontúl a rutinra támaszkodott az eredetiség helyett. Talán lesz majd ebből is egy újravágott, bővített verzió, ám a meglévő hibákon az sem biztos, hogy fog tudni javítani - hacsak például nem választják el az egymáshoz alapvetően nem illeszkedő epizódokat, hogy önmagukban, kiírt címmel lehessen őket megnézni. Ez esetben valószínűleg jobban működne a film, mint az egész egybeöntve. A lehetőség és az alapanyag adott.