A búcsúkoncert

Szeretem olyan filmeket, melyek nem kizárólag szórakoztatni akarnak, hanem annál többet tűznek ki célul maguk elé. Nyilván megvan a létjogosultsága a CGI-orgiának és a 20 millió dolláros sztároknak is, ám szerintem ez a könnyebbik út, miközben a "valódi" film nem ez, hanem a hiteles emberi drámák és konfliktusok bemutatása, melynek végén a néző nem pillant elégedetten az órájára, hogy aztán egy "Irány haza!"-felkiáltással elinduljon a moziból. A "valódi" film - készüljön akárhol, akármilyen nyelven - a megnézése után is "fogva tartja" az embert, és gondolkodásra készteti. A búcsúkoncert is ilyen.

A történet:

Peter, Juliette, Robert és Daniel évtizedek óta együtt zenél, vonósnégyesükkel bejárták az egész világot, a közönség és a kollégák is elismerik, szeretik őket. Egy napon Peter, a csellista felfedezi, hogy már nem megy neki úgy a játék, mint régen. Orvosi vizsgálatok után kiderül, hogy kezdődő Parkinson-kórja van, és bár a tünetek gyógyszerekkel enyhíthetők, de hosszú távon veszélybe kerül a kvartett fennállása. A rossz hír hatására korábban elfojtott frusztrációk, ellentétek és sérelmek bukkannak felszínre a tagok között, amelyek még abban az esetben is a négyes végét jelenthetik, amennyiben sikerülne nekik új csellóst találni Peter helyére.

A karakterek:

Az ilyen produkciókra szokás azt mondani, hogy színészfilm, mivel annyira erős benne a szereplők jelenléte, annyira az ő játékukon múlik az egész, hogy - ha lehet így mondani - minden más háttérbe szorul. Persze a jó előadás még nem minden, kellenek hozzá karakterek és persze dráma is, ha pedig ezek megvannak, akkor már tényleg csak egy jó rendező kell, aki mindezt összefogja.

A történet az embereket és viselkedésüket vizsgálja egy olyan helyzetben, ami nem igazán nevezhető tipikusnak, ezért aztán a vizsgálat módja és végeredménye sem válik hétköznapivá. Vagy mégis? Az ember akkor is ember marad, ha 25 éven át ugyanazokkal van összezárva, egyszerre kollégák, barátok, társak, vagy családtagok? Szakmailag és magánszemélyként is kihívásokkal találkoznak, és az egyik oldal alapvetően befolyásolja a másikat?

A dráma elsősorban a két hegedűs és a brácsás között húzódik:

Daniel nem meri/nem tudja/nem akarja elengedni magát, szigorúan és kimérten precíz, profizmusa nagyban rányomja a bélyegét a személyiségére - és a társai játékára, hozzáállására is. Amikor életében felbukkan egy bizonytalansági tényező - természetesen egy fiatal nő képében - a férfinak át kell gondolnia addigi életét.

Robert többre vágyik a "rá oszott" szerepnél, ráadásul középkorú, pocakos férfiként önbizalomhiánya van, amit többek között egy futó kalanddal próbál kompenzálni egy tüzes flamencotáncosnővel, persze nyilvánvaló, hogy a spanyol lány csak a feladott vagy lejebb adott álmainak szimbóluma. Bárhogy is, Robertnek elég csupán egy apró lökés, hogy titkolt ambícióinak hangot adjon.

Talán Juliette-nek - Robert feleségének - van a legnehezebb dolga, hiszen nem csak azzal kénytelen szembesülni, hogy férje megcsalta, de közben a lánya is összejön a tanárával, Daniellel, Alexandra ráadásul még azt is felhántorgatja neki, hogy milyen volt olyan szülők mellett felnőni, akik az év hét hónapjában nem voltak otthon, mert koncerteztek.

Mindehhez jön hozzá Peter betegsége, ami bár korai szakaszban van, mégis erősen megkérdőjeleződik, hogy a jubileumi fellépésen képes lesz-e eljátszani Beethoven No. 14, 131-es számú opuszát, amelyet megszakítás nélkül kell előadni (ez egy 40 perces tétel).

Walken és Hoffman

Nem szabad úgy nekiülni ennek a filmnek, mint egy átlagos mozi esetében. Készüljünk fel, hogy itt kvázi csak beszélő fejeket fogunk látni, akik olykor nagyokat néznek, és nincsen "akció", sem feszültség, abban a formában legalábbis garantáltan, mint pl. egy thrillerben. Mivel a nézők zöme gyaníthatóan nem profi zeneművész, egyeseknek talán a figurákkal való azonosulás is nehezebb lesz, ám a hangszerek csak a felszínt jelentik, eszközök ahhoz, hogy megteremtsék a dramaturgia szerkezetét, a lényeg pedig az emberi kapcsolatok és viszonyok szembenállásán, súrlódásain van.

Mivel "színészfilmről" van szó, a szereplők kiválasztása elemi fontossággal bírt, és örömmel közölhetem, hogy kivétel nélkül brillíroznak.

Catherine Keener, Imogen Poots és Mark Ivanir egyaránt magas szinten teljesítenek, ám az igazi nagyágyúkat kétségkívül Philip Seymour Hoffman és Christopher Walken jelentik. Mindkét Oscar-díjas színész zseniális, az apró, visszafogottabb gesztusoktól az erőteljesebb stílusú játékig bevetik tudásuk legjavát. Egy-egy kis szerepben láthatjuk még Wallace Shawnt és a csellóművészt, Nina Leet.

Az operatőri munka nagyon szép, minden beállítás gyönyörűen van komponálva, jellemzőek a mézbarnás színek, a téli New York fakó kékesszürkesége az elmúlás hangulatát erősíti (valami befejeződik), és sok közelit is láthatunk a színészek arcáról, ami különösen Walken esetében bír erős drámaisággal.

Konklúzió:

A búcsúkoncert egy olyan szubkultúrába enged bepillantást, amelyet az átlagember nem nagyon ismer, ám kiderül, hogy a "zenész is csak ember", és ami a hangversenytermen kívül történik, az ugyanolyan, mint akármelyikünk esetében. Családi és szakmai nehézségek, viták, összeveszések, kibékülések... nincs különbség. Egy újabb remek, realista, életszagú dráma.