Igaz szívvel

A homoszexualitásról és az AIDS-ről nem könnyű filmet készíteni. Még napjainkban is eléggé kényes a téma, bár nyilván sokat javult a helyzet a néhány évtizeddel korábbi viszonyokhoz képest (már ahol). Ha e két dolog találkozik, Hollywood előszeretettel nyúl a zokogós-zsebkendős stílushoz, ami bár járhat nagy profittal és díjesővel (pl. Philadelphia), ám az ilyenfajta "direkt hatáskeltés" nem biztos, hogy túlságosan maradandó élményt nyújt. Jó, persze, mindenki emlékszik Tom Hanks Oscart érdemlő játékára, de vajon a filmre is?

Larry Kramer azonos című színdarabjából Ryan Murphy rendezett elképesztően erős színészi alakításokkal tarkított tévéfilmet az HBO számára, ám ez semmit nem von le a mű értékeiből, noha a történet és a dráma itt is átlagosnak nevezhető.

A történet:

Az 1980-as évek legelején járunk. A new yorki meleg férfiközösség boldogan éli mindennapjait; a társadalmi elfogadottságuk egyre jobb, a szabad szerelem azonban hamarosan veszélybe kerül, amikor titokzatos, de annál végzetesebb betegség üti fel a fejét. A kívülállók szinte semmit nem tudnak a "buzirák"-nak csúfolt fertőzésről, azt a melegek "saját ügyének" gondolják. A hatóságok hasonlóképp vélekednek, ezért aztán nem is tesznek semmit, miközben a kisebbség tagjai között rohamosan terjed a betegség, és tucatszámra halnak meg az emberek. Az öntudatos és makacs Ned Weeks kezd először komolyan foglalkozni a dologgal, és egy orvosnővel együttműködve elhatározza, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a jelenségre.

Szégyellni kell a másságot?

Bár javuló társadalmi elfogadást írtam az előbb, ez jobbára kimerült abban, hogy pl. szabadon működhettek melegbárok, egész iparág épült ki a szubkultúra igényeinek kiszolgálására, ám ez csak felszín volt; rengeteg homoszexuális férfi volt kénytelen titkolózni annak érdekében, hogy fenntarthassa az egzisztenciáját, megtarthassa a munkáját, de ha valaki katonatiszt vagy magas rangú hivatalnok volt, mélyen hallgatnia kellett saját jól felfogott érdekében.

A másság nem volt tiltott, de támogatott sem, inkább csak tűrt, hivatalosan igyekeztek nem tudomást venni róla, az évtizedek alatt pedig ez azt eredményezte, hogy a melegeket táncikáló, éneklő, nevetgélő, fűvel-fával szexelő, esetleg gyógyítani való, beteg alakoknak könyvelték el, és senkinek eszébe nem jutott, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint akárki más.

Amikor megjelent a HIV és az AIDS, sokáig a meleg férfiak betegségének gondolták, egyszerűen azért, mert szinte kizárólag az ő körükben terjedt, relatíve kis számban - hivatalos felmérések és adatok nem léteztek, hiszen sokan az irányultságukat is titkolták, a betegséget pedig ekkoriban még nem tudták kimutatni. Amikor az első AIDS-esek megjelentek, sokan nem voltak hajlandók tudomást venni róla sem hivatalosan, sem másképp, és ezen az sem segített, hogy eleinte maguk az érintettek sem vették komolyan. Ned Weeks - részben személyes okokból, részben az igazság nevében - kezd harcolni azért, hogy ne csupán szabadon előjöhessen a társadalom hátsó udvarából (lásd a konfliktusát a testvérével), de végre mindenki, az átlagembertől a politikusig belássa, hogy nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni az egyre égetőbb problémát.

Egy olyan merev és konzervatív társadalomban, mint az amerikai, amely kvázi irtózik a szexualitástól, felháborodik egy női mell látványán, de közben gond nélkül tűri, hogy fiatalok gyilkolják egymást halomra az iskolákban és plázákban, nyilván nem lehetett egyszerű keresztülvinni az ilyesmit, sok ellenállásra kellett számítaniuk a melegjogi aktivistáknak - és a film szerint valóban így történt.

Ned az egész közösség és magának a küzdelemnek a szimbóluma, ám több fronton is meg kell harcolnia igazáért. A homoszexuális férfiak - joggal - félnek a megbélyegzéstől, sokan nem osztják Ned radikálisabb nézeteit, hisznek a "békés" átmenetben, próbálnak udvariasak és alázatosak lenni, Ned viszont éppen ezt nem állhatja, mert az asztalra csapás és az azonnali cselekvés híve. Nem azért, mert ő az "agresszív buzi", hanem mert egyre több barátja és ismerőse hal meg, és felháborítja, hogy akik tehetnének ez ellen, a kisujjukat sem mozdítják.

Nem baj, hogy "csak" tévéfilm

Tulajdonképpen ebből a történetből gond nélkül lehetett volna mozifilmet is készíteni, ám a "tabutéma" miatt gyaníthatóan nem sok nézőre számíthatott volna, ezért dönthetett a rendező a tévés gyártás mellett, ami így nyilván sokkal nagyobb közönséget képes elérni. A megvalósítás technikája is inkább "tévés" jellegű (pl. sok az arcközeli, kevés a totál), ám mivel az utóbbi években egyre jobban elmosódott a határ televízió és mozi között, alig látni különbséget egy "nagy" produkcióhoz képest. A dramaturgia, a fényképezés, a tempó és a ritmus is feledteti, hogy "csak" tévére szánt alkotást látunk, a leginkább kiemelkedő momentum viszont a színészek teljesítménye, amit egy szóval úgy lehetne jellemezni, hogy parádés.

Remek színészek

Ritkán, leginkább csak százmilliós blockbusterekben lehet ennyi nagyágyút látni, ám ne gondoljuk, hogy a "starpower" rátelepende a filmre - éppen ellenkezőleg. Mark Ruffaloról a Bosszúállók és a Szemfényvesztők alapján a kutya meg nem mondaná, mennyire jó drámai színész, pláne Jim Parsonról az Agymenők, vagy Taylor Kitschről az X-Men kezdetek: Farkas után. Alfred Molina és Julia Roberts ugyanolyan magas színvonalon teljesít, ahogy általában megszokhattuk tőlük, és meg kell említeni Matt Bomer, valamint Joe Mantello nevét is. Rendkívül erőteljes alakításokat látunk, minden főbb színész megkapja a maga néhány percét, amiben megvillanthatja tudása legjavát (jellemzően egy-egy monológ formájában), és valamennyien élnek is a lehetősségel, ami egyrészt a kiváló rendezésnek, a betonkemény drámának és a tehetségnek köszönhető. Mindenki hanghordozása, testbeszéde, gesztusai egyaránt fontos karakterábrázoló tényező - Julia Roberts ráadásul végig kerekesszékben ül, így az ő eszköztára korlátozottabb is a többiekénél. Itt és most kijelentem, hogy garantált néhány Emmy- és/vagy Golden Globe-nevezés, ill. győzelem.

Konklúzió

A film elsüti a szokásos külsőségeket és drámafokozó hatásokat (pl. pucér, csókolózó férfiak, sírás, ordítozás, sebekkel borított, csontvázzá fogyott szereplők), ám egy pillanatra sem esik át a ló túlsó oldalára, megmarad a hitelesség és "jó ízlés" határán belül, nem esik felesleges túlzásokba, legfelejebb csak amennyire a nézői azonosulás azt megkívánja. A melegtéma a heterók számára is érthető, ráadásul a hangsúly nem is feltétlenül azon, hanem az emberségen és az érzelmeken alapul. Embereket látunk, akik szimplán csak azzal és úgy akarnak élni, akivel és ahogy szeretnének, ez pedig nem több, mint amit bárki életcéljának tekintene - szexuális beállítottságától függetlenül.