Hasadás

A hazai forgalmazók útjai kiszámíthatatlanok; olykor egészen bődületes ostobaságokat is képesek behozni a magyar mozikba (pl. Asylum-produkciót), olyan filmek fölött pedig simán szemet hunynak, melyeknek érdekes a történetük, van stílusuk, és persze itthon is jól ismert színészek szerepelnek bennük (pl. Snowpiercer).

Hogy ennek mi az oka, talán sosem fog kiderülni, ám bizonyos filmek esetében mégis érthető, ha a legtöbb forgalmazó nem kér belőle; mert nem merik moziba küldeni, és DVD-n/BR-en sem mindig éri meg kiadni. Itt persze megint jön a logikus kérdés, hogy de ha pl. egy Fűrész-sorozat mozis behozatalában látnak üzleti fantáziát, akkor egy Hasadásban miért nem. Ez is véres meg az is, ez is elborult meg az is... igaz, van egy apró különbség: a Hasadás olyan dolgokat mond és mutat az emberi viselkedésről, amikkel nem szívesen nézünk szembe, mégis érdemes rajtuk elgondolkodni.

A történet:

New Yorkot atomtámadás éri; óriási gombafelhő emelkedik a magasba, lökéshullám és tűzvihar söpör végig a városon, az emberek pánikszerűen menekülnek; a szerencsésebbek azonnal meghalnak, mások viszont bemenekülnek az épületek alatti pincékbe.
Egy társasház lakóinak is sikerül meghúzniuk magukat a lakóhelyükhöz tartozó pincerendszerben, ahol egy volt tűzoltó korábban pánikszobát épített. A maroknyi túlélő nem érti, mi történt odakint, de a sugárzástól félve a föld alatt maradnak, remélve, hogy hamarosan megérkezik a segítség. Az idő azonban egyre csak telik, a bezártság pedig lassan elkezdi túlfeszíteni azt a bizonyos húrt.

Végre egy értelmes magyar cím!

A Hasadás azon kevés magyar filmcímek közé tartozik, melyeknek köze is van az adott történethez, ráadásul több síkon is. Egyrészt utalás a maghasadásra, vagyis az atomrobbanásra, másrészt a társadalmi normák szétesésére, na és persze legfőképp arra, ahogy az emberek idegei fokozatosan felmondják a szolgálatot.
Mert alapvetően erről van szó: össze van zárva nyolc, egymás számára jobbára ismeretlen ember, és egy iszonyatosan kemény kényszerhelyzetben kell helytállniuk. Nem csoda, ha az idő múlásával egyre jobban becsavarodnak, ami előbb verbális, végül fizikai tettlegességig vezet.

A torz tükör

Egy paraboláról van szó, ami kíméletlenül, szinte naturalista módon ábrázolja a megszokott szociális szabályokon és törvényeken való túllépést, az erősebb kutya alapít családot-elv alapján létrejövő, új hierarchiát egy közösségen belül, de leginkább az ember totális le- és elaljasodásának szintjeit.

Ne legyenek illúzióink, az ember tulajdonképpen alkalmatlan a bonyolult társadalmi együttélésre. Ugyanolyan vadállatok vagyunk, mint ez előtt X millió évvel, csak annyira megszoktuk már néhány ezer év alatt az ún. szociális szabályokat, hogy alávetettük magunkat ezeknek, elfogadtuk őket (pl. a társadalmi szerződés), mert kényelmesebb úgy élnünk, hogy nem nekünk kell intéznünk a dolgokat, ill. bármire is lenne szükségünk, egy boltban akármikor megkapjuk. Amint viszont ez a háttér megsérül, vagy egyenesen megszűnik, akkor olyan gyorsan dobjuk sutba az egészet, hogy a társadalomfilozófusok és szociológusok annyit sem tudnak mondani, hogy bikkmakk (lásd pl. a tüntetések, éhséglázadások közbeni fosztogatásokat stb.).

Fontos tényező az ismeretlentől és a haláltól való félelem, ugyanakkor az egész cselekmény zárt helyen játszódik, ergo nem lehet a játékból kiszállni, hanem alkalmazkodni kell (lásd még pl. Alien, Pandorum, Event Horizon stb.). Ha elég erős vagy, akkor megőrzöd az ép elmédet és talán túléled, de ha nem, akkor jó eséllyel megőrülsz, az után pedig már semmi nem számít.

Betonkemény atmoszféra

Alapvetően nem sok különbség van e film sztorija, és William Golding A legyek ura című, híres regénye között, melyben egy csapat angol iskolásfiú repülőgép-katasztrófát szenved, majd egy lakatlan szigetre vetődve egyre félelmetesebbé váló "mini-társadalmat" építenek ki.
A primitív, anarchikus viselkedés ott szunnyad mindenki tudatának mélyén, és csak azért nem engedik azt szabadon, mert az "nem szokás", ill. belénk nevelték az elvárt társadalmi viselkedés szabályait.

A Hasadásban nem a hulladarabolás és az őrült ordítozások a legfélelmetesebbek, hanem annak a látványa, ami velünk, egyszerű emberekkel is bármikor megtörténhet. A rend felbomlása, és a káosz térnyerése. Hogy hátköznapi polgárok egy pillanat alatt képesek elemi szinten megváltozni. Jó, ehhez nyilván kell egy ehhez szükséges alaptermészet is, ám ezek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a NASA olyan sok izolációs kísérletet végez, mielőtt embert küldene a Marsra. Végül is, kinek kell az, hogy X hónapnyi összezártság alatt a legénység kiirtsa egymást...

Megvalósítás, színészek, és konklúzió

Ez nem egy nagy stúdiófilm. A kevés díszlet, a képi világ, és a B-listás színészek alapján akár tévés produkcióra is gondolhatnánk, ám ha még így is volna, külsőségeit tekintve mindenképp egy jobb alkotással van dolgunk.

Az operatőri munka igen jó; megfelelően használja ki a rendelkezésre álló, szűkös teret, nem válik egyhangúvá vagy unalmassá, szép a fényelés (főleg barnás a színvilág), van némi kézikamerázás, és ügyes a világítás (hiszen csak néhány ócska fénycső és izzó ad némi világosságot a pincében).

A zene jobbára ambientes, elektronikus, kicsit talán az Inkhez hasonlít egyszerűségében és hangulatában; vannak persze erőteljesebb tételek is, ám mindegyik elkerüli a túlzó hatáskeltés vagy -fokozás csapdáját.

Elhangzik pár utalás az atomrobbanás okaira, ezek szerint arabok, vagy talán észak-koreaiak voltak, és még valamiféle kormányzati reakciót is láthatunk, amikor vegydélemi ruhás, fegyveres alakok tűnnek fel a pinceajtóban, ez a szál viszont nincsen túlságosan kidolgozva, igaz, szükség sincs rá, hiszen nem az okokról szól a film, hanem a következményekről.

Elég jók a színészek; húzónévből három is akad - Michael Biehn, Rosanna Arquette, és Milo Ventimiglia -; ők és a többi főszereplő is - Lauren German, Courtney B. Vance, Ashton Holmes, Iván González, Michael Eklund - egyaránt magas színvonalon játszik, karaktereiket és azok őrületét hitelesen adják vissza.

A tempó nem túl pergő (de hát mi peregjen egy zárt pincében, ahol nem lehet mást csinálni az evésen és egymás piszkálásán kívül...), ráadásul a hangulat is olyan nyomasztó és depresszív, hogy érzékenyebb lelkületű nézők nem is biztos, hogy kibírják.
Sokkolásról persze nincs szó, és erősen +18-as jelenetekre sem kell számítanunk (na jó, azért egy ujjat levágnak stb.), ám az a tény, hogy AZ embert, vagyis mintegy saját magunkat látjuk visszafejlődni, igencsak riasztó lehet egyesek számára - alighanem ez volt az oka annak, hogy csak DVD-n jelent meg a film, és az is nyilván csak Michael Biehn miatt.

Nem mindennapi pszichológiai utazás a Hasadás, de azért mégis érdemes megnézni, mert nem csupán jó színészeket láthatunk benne, de elgondolkodtató mondanivalót is, ráadásul a vége is tartogat némi meglepetést (bár aki az Alient látta, annak kevésbé...), ami egy sor, további beszéd- és/vagy gondolkodási témát vet fel (miért éppen ő és nem más stb.)
Túl sok újdonsággal nem szolgál, de azért egynek feltétlenül ajánlott produkció.