Az űrben senki nem hallja a sikolyodat. Ja, nem, az egy másik film. Hogy miért idézem mégis az Alien tagline-ját? Hát mert amióta Ridley Scott műfajteremtő alkotása megjelent 1979-ben, nem egy hasonló produkció készült, ami több-kevesebb különbséggel megpróbálta ugyanazt a hangulatot, történetet, cselekményt vagy dramaturgiát elsütni, csak persze nem mindegyiknek sikerült. A Pandorum a jobb epigonok közé tartozik, még akkor is, ha az egyik produceri székben az a Paul W. S. Anderson foglalt helyet, akinek nevéhez már fűződik egy másik, A nyolcadik utasra és a Pandorumra is sokban hajazó film, mégpedig a Halálhajó (ami szerintem Anderson egyetlen nézhető produktuma).
A sztori és a lényeg persze nyilván más, de azért nem is hagyta el radikálisan a járt utat a járatlanért a produkció, ami meglepő módon nem tisztán amerikai, hanem német-angol együttműködés eredménye. Ez részben meg is látszik rajta, részben pedig kiderül, hogy mennyire nem buta dolog, ha valaki amerikai típusú filmek alapján sajátítja el a szakmát.
A nem túl távoli jövőben járunk. A Föld túlnépesedett (majdnem 25 milliárd fő), az energiatartalékok kimerültek. Egy űrhajó, az Elysium tart a távoli Tanis bolygó felé, hogy ott új otthont találjon az emberiség számára, miután a korábbi műhold- és felszíni szondaadatok szerint a planéta lakhatónak tűnik.
A hatalmas, Noé bárkája-szerű hajó utasai mélyalvásban töltik az érkezésig tartó hosszú időt, ezalatt háromfős, egymást folyamatosan váltó legénység gondoskodik, hogy minden rendben legyen.
Egy nap a fedélzeti számítógép felébreszti Bower tizedest, aki eleinte semmire nem emlékszik (ez az ún. hiperalvás egyik múló mellékhatása), de aztán egyre több információ ugrik be, így felébreszti Payton hadnagyot, és azt találják, hogy az Elysiumon valami nagyon nem stimmel. Kihagy az energia, nem működnek a rendszerek, ezért a fiatalabb férfi - felettese irányításával - elindul, hogy újraindítsa a központi reaktort. Út közben Bower sokkoló felfedezést tesz.
Egy nap a fedélzeti számítógép felébreszti Bower tizedest, aki eleinte semmire nem emlékszik (ez az ún. hiperalvás egyik múló mellékhatása), de aztán egyre több információ ugrik be, így felébreszti Payton hadnagyot, és azt találják, hogy az Elysiumon valami nagyon nem stimmel. Kihagy az energia, nem működnek a rendszerek, ezért a fiatalabb férfi - felettese irányításával - elindul, hogy újraindítsa a központi reaktort. Út közben Bower sokkoló felfedezést tesz.
Ahogy a bevezetőben is írtam, ez egyértelműen egy Alien-klón; néhány lényegi különbségtől eltekintve azt másolja az alapcselekmény. Van egy maroknyi ember, akiknek meg kell oldani egy nehéz feladatot egy zárt helyen (kvázi el kell jutniuk A-ból B-be), eközben pedig vérszomjas lények vadásznak rájuk, és persze rohamosan fogy a rendelkezésre álló idő is. A Halálhajóból kölcsönzött mélyűri őrület (vagyis maga a Pandorum) került a másodlagos cselekményszál vezérmotívumává, ilyen formán tehát két, párhuzamosan futó, egymással itt-ott összekapcsolódó történést is láthatunk.
Hogy ez mennyire újdonság, azt mindenki döntse el maga (szerintem semennyire), de hogy a németek (élükön a rendező Christian Alvarttal) remekül mondták fel a házi feladatot, ahhoz nem fér kétség, igaz, a közönség másképp gondolta, és nem hozta vissza a 33 millió dolláros gyártás összegét.
Igazából nem hibáztatható az angol és német koprodukciós fél, ők mindent megtettek, amit lehetett, szóval szokás szerint megint a forgatókönyv kliséi és sokszor, sok helyütt látott fordulatai okolhatóak a felemás végeredményért.
Technikailag a film kifogástalan. Remekül néznek ki díszletek (már persze, amit látni belőlük...) és a jelmezek, szépek a vizuális effektusok, a "szörnyek" pedig pont annyira félelmetesek, amennyire szükséges (a Stan Winston Studio tervezte őket).
A fényképezés parádés. Az apró fények (pl. elemlámpák, világítórudak), a hosszú, sötét folyosók iszonyú nyomasztó hangulatot árasztanak, ráadásul mindennek fontos dramaturgiai célja is van, hiszen amit a szereplők nem látnak, azt a néző sem, ergo mindenki jobban fél.
A színészi játék is abszolút elfogadható, kiemelkedő alakítást senkitől nem látni, de hát ez így is van rendjén; ebben a történetben nem ez az elsődleges.
Dennis Quiad a húzónév, tisztességesen teszi is a dolgát, derekasan megszolgál a gázsijáért. Ben Foster nem akkora sztár, hogy egymaga el tudjon vinni a hátán egy filmet, de azért megbízhatóan hozza a tőle elvárható szintet. Ordít, verekszik, ahogy kell, és még kockahasat is villant, hogy meglegyen a női nézők öröme. Természetesen megvan a kötelező "űrcsaj" is, nevezetesen a német Antje Traue, akinek nemzetközi karrierje még épülőfélben van, ehhez pedig kiváló ugródeszka egy ilyen figura - még akkor is, ha minden nélkülözés és életveszély ellenére Nadia gondosan odafigyel a sminkjére és a szőrtelenítésre (és persze többször is megcsodálhatjuk a dekoltázsát...).
Jó ötlet volt a disztopikus Berlint megjeleníteni az egyik jelenetben, ill. a film végi nagy fordulat is egész érdekes, még talán számítani sem lehetett rá, ugyanakkor meglehetősen közhelyes megoldás, ezért aztán megint csak nem vonja maga után a katarzist.
Szerintem a film címét adó űrbetegségre (nem, ez nem spoiler) nem volt különösebben szükség, az alapsztori nem nagyon igényelte, inkább csak amolyan kötelező elemként került bele, de ha kihagyták volna, egyáltalán nem hiányozna, hiszen minden más a nélkül is egyértelmű, követhető.
Összességében egy korrekt, profin összerakott film lett a Pandorum, ami hozza a sci-fi-horrorok összes elvárható momentumát, és bár számottevő újdonsággal semmilyen módon nem szolgál, azért legalább egy megnézést mindenképp megérdemel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése