Cukorfalat

Csúnya, gonosz kislány

A pedofília nem túl népszerű téma az amerikai filmiparban (bár nyilván máshol sem), ami persze nem csoda, hiszen ilyesmire nem lehet, de legalábbis nem illik komikus elemeket ráhúzni, drámának túl durva, az emberek meg különben sem ilyesmire vágynak a pénzükért, amikor megveszik a mozijegyüket. Klasszikus tabu tehát, hasonlóan az erőszaktevéshez és még egy rakás hasonló dologhoz, amivel független elsőfilmesek próbálkoznak esetleg, hogy bebizonyítsák - pl. egy Sundance-en -, hogy milyen érzékenyek is ők szociálisan.
Habár a nem túl kurrens, többnyire a szőnyeg alá söpört téma alkalmas figyelemfelhívó lehet, de csak akkor, ha képes megtalálni az ilyesmit nem élből elutasító, a világot kizárólag rózsaszín szemüvegen át nézni hajlandó közönségét. Az ilyenekből azonban kevés akad.
A Cukorfalatot követően rájöttem, hogy még ezen az igencsak speciális téren sincs új a nap alatt, így az izraeli Csúnya, gonosz bácsik sem találta fel a spanyol viaszt, hiába lelkendezett érte Quentin Tarantino; Navot Papushado és Aharon Keshales előtt valaki - nevezetesen David Slade - már nagyon hasonló módon (kivéve a fekete humoros részeket) feldolgozta a témát (az meg más kérdés, hogy Slade ezek után kénytelen volt olyasmit elvállalni, mint pl. az Alkonyat: Napfogyatkozás, de hát nyilván neki is kell számlákat fizetnie).

A tini Hayley egy internetes csevegőoldalon ismerkedik meg a nála majdnem 15 évvel idősebb fotóssal, Jeff-fel. A koraérett lány és a férfi - több hónapnyi online beszélgetést követően - egy nap személyesen is találkozik, majd elmennek utóbbi lakására, hogy ott folytassák a haverkodást, néhány italt követően azonban a kellemes hangulat a legszörnyűbb rémálomba fordul át.

Nem tévednének azok, akiknek a Bácsikon kívül még legalább a Tortúra is eszébe jutna, mert noha csak a legalapvetőbb módon, de az is hasonló cselekménnyel operált (magatehetetlen férfi + az őt fogva tartó nő), ám a párhuzam ezzel véget is ér, hiszen Hayley mozgatórugói egészen mások: ő (egy férfi számára mindenképp) legborzasztóbb módon akarja megbüntetni Jeffet egy olyan bűnért, amit az - állítólag - nem követett el.

Itt kapcsolódik be egy másik film, nevezetesen A vadászat, amely azt követte végig, hogyan reagál a társadalom a pedofíliával meggyanúsított emberre - akiről ugyanakkor a néző tudja, hogy ártatlan. Ehhez képest Jeffről nem tudjuk meg egyértelműen, hogy valóban bűnös, vagy csak egy őrült elme pécézte ki magának.

Hallhatunk érveket pro és kontra is, amik alapján valószínűsíthető, hogy a férfi ártatlan abban a vádban, ami miatt a lány elkapta, ugyanakkor a történet legvégén kiderül, hogy így is van miért bűnhődnie - ám amíg eddig a szereplők és a nézők eljutnak, változékony tempójú pszichológiai utazáson vesznek részt.

Tulajdonképpen ez a film leggyengébb momentuma, tehát pont a lényege, amire az egész 104 perc fel van építve, és aminek a legjobban kellett volna működnie; igazán durva, mély elmebaj nem jelenik meg, legalábbis abban a formában nem, ahogy az évek-évtizedek során megszokhattuk (megint csak lásd Tortúrát és abban Kathy Bates-t), bár az is igaz, hogy nem minden elmeháborodott tombol őrjöngve, miközben láncfűrészt és/vagy kőművespörölyt lóbál a feje fölött. Ilyen formán Hayley visszafogott, szinte már racionálisan józan, hűvös viselkedése talán félelmetesebb, mintha nyáladzva hörögne, ugyanakkor ez a fajta "ingerszegénység" nem biztos, hogy létrehozza a megfelelő érzelmi azonosulást a nézővel.

Már csak azért sem, mert tulajdonképpen a lány nem is igazi áldozat (vagy ha mégis, az titokban marad), ennélfogva a kiinduló alaphelyzet oszlopai alatt is bizonytalanabbá válik a talaj (bár annyira nem, hogy az egész felépítmény összeomoljon).

Nyilvánvaló, hogy Hayley minden pedofil bűncselekmények áldozatainak "gyűjtőfigurája", szimbóluma, aki kvázi bosszút áll az őt ért sérelmekért, és mint ilyen, nyilván neki lehet igazat adni - ehhez azonban jobban meg kellett volna erősíteni (és bebizonyítani) Jeff bűnösségét (?), hogy valóban indokoltak legyenek a vele történtek. A nagy fordulatként használni óhajtott csavar emiatt jóval kevéssé működik, mint amennyire a rendező szánta, elmarad az igazi, drámai katarzis, a befejezés pedig nem annyira mellbe vágó, mint kellene.

A pszichológiai dráma, amíg a lány kvázi addig bizonygatja a férfi bűnösségét, míg az valóban el is hiszi (plusz a már említett kevéske vaj Jeff fején), emiatt nem olyan szélsebes, mint egy sportautó, inkább csak egy vasárnapi sofőr által vezetett, 25 éves Dacia - és ez részben annak is köszönhető, hogy éppen csak egy kicsit, de a film túl van dumálva. Egy kicsit lehetett volna feszesebb a cselekmény tempója és dramaturgiája, így 104 perc helyett lemehetett volna másfél óra környékére a film hossza.

Szép a fényképezés; általában az aranybarnás és a kékes színvilág váltogatja egymást, a beállítások pedig elég szabályosak, ugyanakkor a kamera nagyon erősen az arcokra koncentrál, azaz a legtöbb esetben tényleg beszélő fejeket látni. Ez általában erősítheti a szereplőkkel való azonosulást, emiatt viszont kicsit tévéfilmessé is válik a stílus.

A színészek közül Patrick Wilson játékát gondoltam jobbnak, bár ez nem is csoda, hiszen jóval rutinosabb és tapasztaltabb, mint Ellen Page, akiben viszont megvan az az éles kontraszt a megjelenése és a viselkedése között, ami a figurájához szükséges (kb. mintha a Trust Annie-ja döntené el, hogy megkeresi és megbünteti Charlie-t).

Más dolog, hogy a két színész nem akkora név, hogy akár együtt, akár külön-külön elvigyen a hátán egy teljes filmet - bár Page eléggé felkapottá vált az utóbbi időben, aztán a Junóval megmutatta, hogy rá lehet bízni egy produkciót; itt azonban nincsen olyan erős jelenléte, mint amennyire kellene.

Közepes, lassan csordogáló film lett a Cukorfalat, ami kissé túl sokat vállalt, és ahhoz képest nem tudta rendesen lecsapni a saját maga által feldobott magas labdát, ráadásul néhol túl klisés is (pszicho helyett csak thriller), de azért egynek elmegy, képes gondolatokat ébreszteni.