Ezerízű szerelem

Az indiai filmgyártás néhány jellegzetessége kapcsán már megemlékeztem egyszer, mégpedig a Ra.One című örökbecsűről készült bejegyzésben. Na, ez a mozi minden, csak nem tipikus, viszont sokkal inkább európai stílusú, ami nem kis részben annak köszönhető, hogy nem "tisztán" indiai, hanem ezen felül még francia-német-amerikai koprodukció - nyilván utóbbinak köszönheti, hogy romantikus vígjátékként akarják eladni, noha se nem romantikus, még kevésbé vígjáték, ennélfogva a szokásos, buta magyar címnek sincs a leghalványabb köze a történethez, hiszen nincsen benne sem ezer íz, szerelem pedig még annyira sem. Aki tehát a cím alapján valami rózsaszín cukormázas, átlagos romkomra számítana, az bizony alaposan csalódni fog - bár elismerem, hogy marketing szempontból valóban nem lett volna túl blikkfangos cím "Az ételhordó"...
Egyezzünk meg annyiban, hogy ez egy kedves feel-good-mozi, ami bár Indiában készült, számos momentumát tekintve szakít a megszokott bollywoodi elemekkel.

Saajan irodista egy nagyvárosi követeléskezelő vállalatnál. Már 35 éve a cég alkalmazottja, hétköznapjai rutinnal telve váltogatják egymást. A férfi előrehozott nyugdíjba készül, így utolsó feladati közé tartozik, hogy betanítsa utódját, Shaikhot.

Ila háziasszony a közeli városban. Míg férje dolgozik, ő ebédet főz, mos, a kislányukkal foglalkozik vagy éppen a lakásuk feletti emeleten élő nagynénjével beszélget. Élete hasonlóan szürke és egyhangú, pláne, hogy férje munka után is jobbára a telefonján lóg vagy tévét néz.

Az Ila férjének szánt ételhordó egy nap véletlenül Saajannál köt ki, de a férfi csak annyit vesz észre, hogy sokkal finomabb az ebédje, mint amit eredetileg megrendelt egy közeli étteremből. Miután Ila férje hazudik a valójában neki szánt ételről, a nő rájön, hogy tévedés történt a kiszállítás során, de nem szól, hanem kíváncsiságból egy levelet rak a másnapi küldeménybe, amit Saaja megtalál, majd válaszol rá, ami azt eredményezi, hogy párbeszéd alakul ki a két ember között, így ismeretlenül is megosztják egymással életük kevéske örömét és annál több bánatát.

Ahogy a bevezetőben is írtam, nyoma sincs az indiai filmekre jellemző elemeknek, azaz a játékidő 2 óra alatt van, nincsenek sem dal-, sem táncbetétek, a látványvilág egyszerű (nem a szokásos harsány), a színészek pedig idegesítő túlzásoktól, maníroktól mentesen játszanak. Ja, és a történet egyértelmű, elgondolkodtató mondanivalóval rendelkezik, ami esetünkben azért különösen érdekes, mert nem valami nyugati (pláne amerikai) nagyváros a helyszín, hanem egy, a hétköznapi ember számára tökéletesen ismeretlen indiai metropolisz.

Ez a fajta "idegen" életérzés egyfelől nagyon hangulatossá teszi a filmet, másrészt a látottak is hitelesebbé válnak, ami különösen fontos - habár a sztori annyira univerzális, hogy néhány apróság megváltoztatásával lényegében akárhol, akármelyik földrészen és kultúrában játszódhatna (épp ezért sanszos, hogy a koprodukció ellenére is elképzelhető egy amerikai remake - persze nyilván jelentősen elnyálasítva...).

Ez egyik ilyen apróság, amire nem mellesleg az egész történet és dramaturgia rá van húzva, a jellegzetes ételszállítási rendszer, ami főleg Mumbaiban működik. A dabbawalának nevezett futárok hozzák-viszik - biciklin, vonaton stb. - városrészek vagy akár városok között is az ételhordók ezreit. A rendszer több mint 100 éve működik, szóval nem csoda, ha Ila - a tévedés miatt végül mégis csak szólva - süket fülekre talál, és a futár váltig állítja, hogy márpedig "a Harvardról jött" emberek szerint sem fordulhat elő hiba.

Míg azonban idáig eljut a történet, sok mindent megtudhatunk a főszereplőkről, a magánéletükről és problémáikról, és éppen ezért butaság a magyar cím, hiszen Saajan és Ila soha nem találkoznak (bár tervezik, de a férfi végül nem megy oda a nőhöz egy bárban, csak távolról figyeli), kizárólag levelezés útján érintkeznek egymással. Értelmetlen tehát szerelemről beszélni, hiszen a két karakter fejlődéstörténete nem ezt célozza. Elsősorban lelki támaszt nyújtanak egymásnak, elmesélik a gondjaikat, tanácsokat adnak, ezzel pedig nem csak a másikon, de önmagukon is segítenek, és talán ez a legfontosabb az egész sztori folyamán; Ila ki készül lépni rég nem működő házasságából, Saajan pedig újra megpróbál megtanulni élni.

Azért akadnak komikus szereplők, ezek közül az egyik Saajan állandóan mosolygó és udvariaskodó munkatársa, Shaikh, aki eleinte tényleg egy tipikus és ugyancsak idegesítő figura (kb. mint Seth Rogen bármelyik vígjátékában), ám később, amikor jobban megismerjük, szimpatikussá, sőt szerethetővé válik, és azt is megértjük, miért olyan tenyérbemászó olykor. Saajan pozitív személyiségfejlődése részben neki is köszönhető.

A másik komikus mellékszereplőt egyetlen pillanatra sem látjuk, csak a hangját lehet hallani. Ő Ila felső emeleten lakó nagynénje, aki egy madzagon leengedett kosár és kiabálás útján kommunikál a film egésze alatt, ám érdemes odafigyelni a szavaira, mert nem csak a memória javítására vonatkozó jótanácsokat osztogat.

A színészek egytől egyik nagyon jók, alakításuk abszolút versenybe szállhat akármelyik "nyugati típusú" film szereplőivel (sőt, nem egyet simán le is pipálnak). Irrfan Khant az átlagos magyar néző is ismerheti, pl. a Gettómilliomosból vagy a Pi életéből. Nimrat Kaur, amellett, hogy szép, játszani is tud, és bár (az imdb-n jegyzett) színészi kreditjei alig hat címből állnak, ez semmit nem von le a teljesítményéből (a kvázi kevés rutinját ezek szerint tehetséggel ellensúlyozza). Nawazuddin Siddiquira ráguglizva több fegyveres vagy "macsós" fényképet találtam, így feltételezhető, hogy hazájában általában gyökeresen más karakterek bőrébe (is) bújik, ám ettől még a komikumot is gond nélkül megoldja.

A fényképezés visszafogott, európai stílusú(nak mondanám), a zene kevés (nem is hiányzik különösebben), így minden feltétel adott ahhoz, hogy (egész estés filmmel) íróként és rendezőként debütáló Ritesh Batra alkotásáról semmi ne vonja el a figyelmet. Kedves, szívmelengető, minden pillanatában pozitív kis mozi.