A család kicsi kincse

Hogy az amerikaiak nem teljesen épeszűek, azt nyilván nem kell megindokolnom. Mi, akik itt, a nagy pocsolya innenső oldalán élünk, és nem ismerjük testközelből az amerikai életformát és társadalmat, kellő tapasztalat híján legfeljebb a mások által elmondottakra tudunk hagyatkozni - na meg arra, amit a filmjeikben és a róluk szóló híradós anyagokban látunk. Persze, ezek közel sem nyújtanak maximális betekintést az USA belsőjébe, de első benyomás kialakításához bőven elegendő.

Amikor az ember azt hallja, hogy már megint lövöldözött valami fiatal egy iskolában, akkor hajlamosak vagyunk elgondolkodni, hogy milyen elcseszett társadalom már az amerikaiaké. Amikor háborút indítanak bemondásra, aminek a végén kiderül, hogy a casus belli nem is létezett, akkor az értelmesebb ember legalábbis felteszi a kérdést, hogy ezt mégis hogy gondolták? Amikor kvázi rá akarják erőltetni mindenkire a pénzközpontú gondolkodásmódjukat, és a világ csendőrének szerepében akarnak tetszelegni anélkül, hogy erre bárki felhatalmazta vagy megkérte volna őket, akkor minden józan gondolkodású ember joggal teheti fel a kérdést, hogy miért nem a saját portájuk előtt sepregetnek inkább (bőven lenne mit, ami azt illeti...).
Valószínűleg azért nem minden amerikai agya van teljesen kilúgozva az álszent hazafiassággal és a többi üres lózunggal, szóval ezeket a kérdéseket minden bizonnyal náluk is fel-felteszik néhányan (és nem csak Michael Moore), úgyhogy talán van remény nekik és a világ többi részének is.

Alighanem a Jonathan Dayton/Valerie Faris-rendezőpáros is így van ezzel, és nem kevés szarkazmust, no meg groteszk humort gyömöszöltek bele filmjükbe, amely egyfajta görbe tükör az amerikai álom és életforma elé.

Adott egy látszólag átlagos, ámde bőven diszfunkcionális család, ahol mindenki - ki jobban, ki kevésbé - zakkant. A papa karriertanácsadó, és állati menőnek hiszi magát a siker felé vezető, 9-lépéses módszerével, valójában azonban totál lúzer. A nagypapa gyakorló heroinista, mocskos a szája és imádja a pornómagazinokat. A fiú majdnem egy éve nem szólalt meg, mert utálja a világot és mindenkit, és különben is Nietzsche a király. A mama talán mind közül a legnormálisabb, ő próbálja összetartani a fura famíliát, igaz, meleg testvére - Amerika első számú Proust-szakértője - nemrég élt túl egy öngyilkossági kísérletet, ezért nem maradhat egyedül. És végül adott a kissé pufók kislány, aki a fejébe vette, hogy megnyeri a Little Miss Sunshine nevű gyerekszépségversenyt.

Mivel más mód nincs az utazásra, egy rozzant VW-kisbusszal vágnak neki az autópályának, hogy Kaliforniában elcsípjék még a versenyre való nevezést, és hogy apa találkozzon egy fontos alakkal. Az út során nem várt helyzetek, kacagtató szituációk váltják egymást, és a célban mindenki okosabb lesz egy kicsit.

Tipikus road movie-val van dolgunk, melyben az utazás nem csupán a fizikai helyváltoztatást jelenti, de egyben a szereplők közötti viszonyok és az egyének saját személyiségének alakulását, változását is. Jelen esetben is fejlődésről van szó, ráadásul pozitív irányúról, szóval a történet ebből a szempontból abszolút teljesíti a maga elé állított elvárásokat.

Már maga az alapsztori is elég abszurd amúgy, hiszen nem sok természetellenesebb, felháborítóbb, de egyben szánalmasabb és nevetségesebb dolog akad egy gyerekszépségversenynél, ahol a valódi önmegvalósításra képtelen, primitív szülők a gyerekük bohóccá tételével akarnak "sikert" elérni, szegény kölykök meg komolyan elhiszik, hogy ami velük történik, az jó. Ez is egy tipikus amerikai jellemző, ami ismerős lehet a filmjeikből: attól lesz valaki ember, hogy népszerű, híres és sikeres, ha meg nem ilyen, akkor forduljon fel, mert úgyis csak egy vesztes. Sajnos, nagyon korán elkezdik belenevelni a gyerekekbe, hogy ehhez hasonló, irreális elvárásoknak akarjanak megfelelni, aztán ha nem megy, fogják apu pisztolyát, és elmennek "bosszút állni" a helyi iskolába vagy plázába.

Alaposan kicsavarja tehát a film a nagy, amerikai igazságokat és sablonokat, ám teszi ezt úgy, hogy mégsem ugorja át a saját árnyékát (nem tudja, vagy nem akarja?), és azért minden szándéka ellenére mégis csak elsüt néhány kötelező - és eléggé megszokott - végkövetkeztetést és tanulságot.

Ugyan sok igazság van abban, amit a nagypapa mond az unokájának (az az igazi vesztes, aki annyira fél a győzelemtől, hogy nem is próbálkozik), de ezt pont szükségtelen volt kimondani, hiszen lényegében arról szól a film, hogy az ember merjen túllépni önmagán és a félelmein, kétségein, fogadja el önmagát olyannak, amilyen, és kvázi soványan és ducin is lehet boldog.

Anyu azon dumáját is jobb lett volna kihagyni, amikor a szintén azt a nem kevésbé elcsépelt közhelyet a szájába adták, miszerint kb. a család áll mindenek felett, és semmi nem számít, amíg szeretik egymást.

Az összes "mély" mondanivaló közül talán még Dwayne és Frank bácsi beszélgetése a legkevésbé közhelyes, mert elég érdekes gondolatot fogalmaznak meg, még ha az legfeljebb elvi szinten teljesíthető is. Az ilyen direkt szájbarágós dolgok, amikor elmondják a néző számára, hogy mire is kell gondolnia ahelyett, hogy önmaga jöjjön rá a konklúziókra, megint csak egy amerikai filmes jellegzetesség, és ebbe a hibába már nagyon sok rendező belefutott. A Kicsi kincs is úgy figurázza ki önmagát, hogy azért akkorát mégsem csíp a saját fenekébe, hogy komolyan fájjon, ezzel viszont a már említett, felállított célt mégsem sikerült olyan jól elérni. Bár egy amerikai néző, aki már megszokta, hogy mindig mindent elmagyaráznak neki, és még véletlenül sem bízzák önmagára, biztosan nem bánja.

A színészek egytől egyig remekelnek. Alan Arkin egyszerre tahó, de közben az unokáját szerető nagypapa, Toni Collette aggódó tyúkanyóként próbálja menedzselni az "anti-családot", Greg Kinnear pedig komolyan elhiszi, hogy a siker már csak egy karnyújtásnyira van.

Steve Carellnek szerintem sokkal jobban állnak az ehhez hasonló, komolyabb szerepek, mint a marháskodások, ahol csak pofákat kell vágnia, hiszen egész megjelenésében van már valami eredendően komikus kontraszt. Paul Dano talán a legjobb színész mind közül, aki szavak nélkül vagy azokkal egyaránt kiválóan tud játszani. Bár Abigail Breslin ekkor még csak 10 éves volt, nem kevés színészi rutin állt mögötte. Tehetsége vitathatatlan, itt is jól játszik, a film végi tánca pedig mindent visz.

Jó a fényképezés és a zene, átlagosak, semmi kiemelkedő nincs bennük, bár az tény, hogy Mychael Danna dallamai ugyancsak játékosak és kedvesek, épp az ilyen könnyed stílushoz illenek, mint amilyen a film.

Noha a trailer kissé pergősebb, térdcsapkodósabb komédiát sejtet, ahhoz képest szerényebb a tempó, és a poénok sem olyanok, mint pl. egy Adam Sandler-opuszban (szerencsére). A nagy mondanivaló megvan ugyan, bár akkorát azért mégsem akar markolni, a film így is kellemes, és ami fő, elgondolkodtató kikapcsolódást nyújt.