Ink

A független filmek valahogy mindig (oké, általában) jobbak, mint a nagy stúdióprodukciók. Nem feltétlenül technikai értelemben (bár olykor abban is), hiszen egy giga-költségvetésű szupermozi mögötti erőforrásokról legfeljebb csak álmodhat a szárnypróbálgató, független alkotó - ám eközben olyan fajta kreatív (és egyéb) szabadságot is élvez, ami egy stúdió berkein belül csak nagyon keveseknek adatik meg. Na, és persze az is az előnyére szolgál, hogy akármilyen furcsa ötletet képes megvalósítani szinte fillérekből, amikre egy, a filmekhez, filmezéshez nem különösebben értő, kizárólag dollármilliókban gondolkodni képes producer vagy stúdiófőnök sosem bólintana rá.

Ilyen alkotás a Ha nem jön az édes álom is, amit - engedtessék meg - a továbbiakban inkább a sokkal jobban hangzó, eredeti címén - Ink - fogok emlegetni.

Valahányszor aludni térünk, tudtunkon kívül ádáz harcok alanyivá válunk. Az ún. Storytellerek a kellemes, az ún. Incubusok pedig a rémálmainkért felelősek. A két csoport próbál egymáson felülkerekedni, hogy nyugodt vagy éppen szörnyű perceket okozzanak az alvó emberek számára.

Egy fiatal, nemrég özveggyé vált üzletember kislánya az egyik ilyen csata során foglyul esik; míg fizikai teste kómában fekszik egy kórházban, a lelke egy Ink nevű lény fogságába kerül. A  két világ között bolyongó teremtmény célja, hogy átadja a kislányt az Incubusok Gyűlésének, hogy eme "ajándékkal" maga is egy legyen közülük. Megindul a harc a gyerek kiszabadításáért, és eközben a fiatal apának is kiemelt szerep jut.

Meg kell mondanom, egyáltalán nem meglepő, hogy ez a film nem valami nagy stúdiónál készült el, noha igen érdekes és elgondolkodtató alaptörténettel rendelkezik - némi technikai kozmetikával és egy nagy sztárral simán lehetett volna belőle egy ütős sci-fi-akciófilmet készíteni, ami akár franchise-zá is kinőhette volna magát. Hogy ez mégsem valósult meg, talán az alkotók direkt szándéka volt, és ha valóban ez történt, akkor feltétlenül jár nekik a tiszteletteljes főhajtás, hiszen ez egy olyan történet, amit igen könnyen el lehetett volna rontani már azzal is, hogy akciójelenetekre vagy grandiózus látványra hegyezik ki.

Ami azt illeti, a végül alig negyed millió dolláros költségvetés meg is látszik itt-ott, ám az Ink még ezzel együtt is sok, lényegesen nagyobb büdzsét maga mögött tudható alkotást leköröz - számos tekintetben. Adott ugyebár a remek alapötlet, ami akár valamilyen underground vagy európai képregényből is származhatna (lásd pl. Snowpiercer), aztán ott van a rendező kivételes vizualitása, ami szintén valamilyen képregényes (és/vagy mangás-animés) múltat feltételez, és persze az, hogy senki nem dumált bele dilettáns módon a gyártásba (lásd pl. az Alien 3 esetét).

És ne felejtsük ki persze a mondanivalót sem, amit a hollywoodi filmekből előszeretettel hagynak (vagy lúgoznak) ki.

Ha az ember bizonyos távolságból vizsgálja, akár azt is észreveheti, hogy a cselekmény nem is feltétlenül az álmokról szól, hanem inkább az emberek lelkének világos és sötét oldaláról, ill. magának a léleknek a birtoklásáról (ezért sem tartom szerencsésnek vagy pontosnak a magyar címet). Ilyenformán a Storytellerek akár (őr)angyalok is lehetnének, míg az Incubusok valamiféle arctalan démonok - Ink pedig a két világ között őrlődik.

Gyorsan hozzáteszem: a filmben semmiféle vallásos blabla vagy keresztény szimbolika nincsen, ám ettől még - nyilván a nyugati típusú kultúrában felnőttek számára - akár így is értelmezhetőek a látottak (már persze ha mindenképp értelmezni szeretnénk...).

A történet/cselekmény másik vonulata a fiatal apának a személyiségfejlődése, aminek bizony hosszú utat kell bejárnia, amíg eljut az íróasztalától a lánya kórházi ágyáig - mindez ráadásul még egy érdekes, és egyáltalán nem kiszámítható csavarral is meg van fűszerezve, amely mind a valós, mind az álomvilágra kihatással van.

Nagyon jók és érdekesek a karakterek, főleg a leragasztott szemű nyomkereső, Jacob, aki eleinte bolondnak tűnik az állandóan ismételgetett "egy-két-há-négy"-mantrájával, de aztán megtudjuk, miért is mondogatja ezt.

Az Incubusok puszta megjelenése (arc előtt viselt "képernyő", világító szemüveg, hosszú, fekete köpeny) önmagában is elég szokatlan, erre jön rá az, hogy a Storytellerek amolyan parkouros álomharcosok, ám a legfurcsább alak mégis a címszereplő, Ink, aki rongyokba és csuklyába burkolódzik, ami alól csak hatalmas orra tűnik elő olykor.

Remek az operatőri munka, és a vágás, kiváló a fényelés és a színdramaturgia, jó a hangulat, amit az ambientes, lágy, elektronikus zene is nagyban erősít.

A szereplők mifelénk ismeretlen, fiatal, de tehetséges színészek, játékukra nem lehet panasz.

A jelmezek, díszletek és vizuális effektusok egyszerűek, de primitívnek közel sem mondhatóak, az utómunkában úgyis eltűnt egy csomó hiányosság, egyedül talán a kórházi verekedéskor látható fénybecsillanások (ún. lens flare) tűnnek kissé fapadosnak (összehasonlítva pl. egy J. J. Abrams-filmmel).

A Mátrix, a Dark City és a 13. emelet mellett ez is egy érdekes, hangulatos, "virtuális valóság"-mozi, amely ezúttal is gondolatokat ébreszt, ám az agy mellett a szem számára is kellemes élmény.