A múlt

Folytatódik Ashgar Farhadi mélyelemzése az emberi kapcsolatokról; Nader és Simin helyett ezúttal Marie-Anne és Ahmad között. Egy újabb elválás története, melynek helyszíne most nem Irán, hanem Franciaország, így a végeredmény - white trash után szabadon - "persian immigrant trash" lesz.

 

Ahmad négy év után tér vissza Franciaországba Teheránból. Érkezésének célja, hogy a régóta tartó különélés után végre a törvény szerint is elváljanak a feleségével, Marie-Anne-nal. A nő időközben összeköltözött egy másik, szintén iráni származású férfival, Samirral, akitől már gyereket is vár, és akinek felesége egy korábbi öngyilkossági kísérlete miatt kómában fekszik egy kórházban. Velük él még a házban a nő korábbi kapcsolataiból született két lánya, valamint Samir kisfia. A felnőttek és gyerekek közötti viszonyok alakulásának bemutatásával a történet a mindenkori emberi kapcsolatok kevésbé rózsás oldalát, fonákságait veszi górcső alá.

Sokszor mondom, hogy érdemes odafigyelni a közel-keleti és az európai filmekre, hiszen számos esetben bukkanhatunk gyöngyszemre egy-egy kommerszebb alkotás mellett. Bár sokan talán nem így gondolják (köszi, Hollywood...), de a film elsődleges célja nem a közönség minél jobban való lenyűgözése (pl. harcoló óriásrobotokkal és szörnyekkel), hanem az emberek és az élet bemutatása, a problémák és különféle jelenségek, kérdések, témák ábrázolása, elemzése, bírálata stb. Félreértés ne essék, az amerikai és egyéb kommersz filmeknek is megvan a maguk létjogosultsága és funkciója, ám ettől még nem szabad elfelejteni, hogy a mozgókép lényege több, mint a puszta szórakoztatás. Ashgar Farhadi műve jó példa erre, és bár Franciaországban készült, ill. ott is játszódik, a figurák származása miatt talán egy kicsit másmilyen, nem a hagyományos, megszokott, európai megvilágításba kerül a cselekmény.

A perzsa származás érdekes módon mégis kevéssé kerül előtérbe, sőt azt is mondhatnám, hogy az alaptörténet és cselekmény szempontjából semmilyen jelentősége nincs - ám abból a szempontból talán mégis, hogy bevándorlókról van szó, vagyis egy nagyon is jellemző és aktuális jelenségről, ezért érdekes azt látni, amint ezek az "idegenek" ugyanolyan problémákkal kerülnek szembe, mint egy "őslakos". (Főleg annak a fényében, amit az átlagos nyugati ember az irániakról tud... azaz kb. semmit, legfeljebb amit a híradókban lát, de az meg közel sem ad valóságos képet.)

Nyilván az emberre vannak általánosságban alkalmazható jellemzők, amik túllépnek a valláson és kultúrán, ennélfogva bárhol is éljünk, bárhonnan is származzunk, egyformán és ugyanúgy élünk meg bizonyos érzelmi állapotokat vagy szituációkat.

Ilyenformán a Marie-Anne, Simir és Ahmad által alkotott szerelmi háromszögben is pontosan ugyanazok a konfliktusok jelennek meg, mint akármelyik párkapcsolatban, amikkel bárki tisztában lehet, akinek volt már valamilyen viszonya.

Talán a "szerelmi" kifejezés nem is igazán megfelelő, hiszen a történetben nyoma sincs semmiféle - főleg persze a hollywoodi romantikus filmekre jellemző - látványos összeborulásoknak vagy nagy nézéseknek, és Cupido sem röpköd a szereplők körül, szóval itt inkább olyasmiről van szó, amikor emberek nem akarnak egyedül lenni, ezért aztán hajlandóak bármilyen kapcsolatba beleugrani, akkor is, ha tudják, hogy nem fog működni, de meggyőzik magukat az ellenkezőjéről. Persze, biztos van azért valamilyen szerelem a háttérben - főleg a kapcsolat elején -, de az sem az a rózsaszín cukormázas fajta.

Nyilván nem lehet általánosítani, és kijelenteni, hogy márpedig igaz, sírig tartó szerelem nem létezik, mert előbb-utóbb mindegyik elsikkad, ám attól az még nagyon is valóságos, hogy az emberi kapcsolatok jelentős része úgy "működik" és úgy végzi, ahogy Marie-Anne-é és Ahmadé (ill. Samiré), pláne, ha (akár többszörösen) elvált szülőkről van szó 1-2 gyerekkel a hátuk mögött.

A legjobb forgatókönyvíró továbbra is az élet, ennélfogva pedig nem mindig van szükség fikcióra, hiszen a valóság önmagában is épp elég érdekes vagy kíméletlen, ezért aztán Farhadi sem bonyolította túl a történetet, hanem egyszerűen csak bemutatott valamit, amiről nem alkotott véleményt és nincsen különösebb tanulság sem, mert szükségtelen. Ez van, tessék elfogadni és tudomásul venni, hogy az élet bizony egyáltalán nem olyan csodálatos, mint azt sokan gondolják.
Nincs (de nem is kell) katarzis, és nincsen olyasféle "lelki utazás" vagy "jellemfejlődés" sem a történet során, mint sok hasonló filmben, mert maga az alaphelyzet annyira tipikus és valószerű, hogy kár lenne elrontani holmi fölösleges dramaturgiai belepiszkálással. A feszültség forrása és a dráma a szereplők közötti viszonyokból és azok alakulásából származik, és ez éppen elegendő ahhoz, hogy a néző azonosulni tudjon a látottakkal.

A színészek játéka rendkívül természetes és hiteles (amolyan "európai" stílusú). A húzónév természetesen A némafilmesből ismerős Bérénice Bejo, de Ali Mosaffa (Ahmad) és Tahar Rahim (Samir) is remekel a maga visszafogott módján, ami részben valószínűleg az elsőrangú színészvezetésnek köszönhető.

Fontos külön megemlíteni két gyerekszínészt; a Marie-Anne második házasságából származó Lucie-t alakító Pauline Burlet-t (aki kiköpött Marion Cotillard fiatalon, és a gyerek Edith Piafot játszotta az énekesnőről készült életrajzi filmben...), ill. a Samir kisfiát, Fouadot alakító Elyes Aguis-t. Mindketten tehetségesek, egyenrangú partnerei a felnőtt szereplőknek.

Erősen "életszagú" alkotás lett tehát Ashgar Farhadi "elválás-sorozatának" újabb fejezete (mivel ez már a negyedik filmje ebben a témában), amit számos okból kifolyólag (fényképezés, színészek, a lehető legminimálisabb zenehasználat, dráma stb.) érdemes megnézni.