A forrás

Embert küldtünk a Holdra, megmásztuk a legmagasabb hegycsúcsot, és lementünk az óceán mélyére. Kevés dolog maradt felfedezetlen a világon, ám amióta ember él a Földön, van egy valami, ami azóta nem hagy nyugodni minket, hogy képesek lettünk értelmünkkel felfogni a minket körülvevő világot. Mivel megmagyarázni sehogyan sem vagyunk képesek, legfeljebb elméleteket tudunk kitalálni, és a vallás felé fordulunk, hogy valamiféleképpen mégis megpróbáljuk megérteni ezt a kegyetlen és rejtélyes dolgot, ami alól senki nem vonhatja ki magát, akármennyi pénze, hatalma és befolyása is van. Ez az, ami előtt minden és mindenki - ember, állat, növény, csillag, galaxis stb. - tökéletesen egyforma, és nem mellesleg az élet és a létezés legtermészetesebb velejárója, amit nevezhetünk akár elmúlásnak, megsemmisülésnek, pusztulásnak, végzetnek vagy megszűnésnek is. Ez a halál.

A halál sok helyütt számít tabutémának, amiről rengeteg kultúrában "nem illik" beszélni, sokan ízléstelennek tartják az ezzel kapcsolatos viccelődést, és kevés kivétellel mindenki fél tőle, noha tudják, hogy bármit tesznek, úgysem képesek elkerülni, mégis megpróbálnak nem tudomást venni róla, és minél jobban elodázni. Nagyon erős az ember életösztöne, szóval nem csoda, ha megpróbálja kijátszani a nagy kaszást (merthogy - mint oly sok mindent - a halált is antropomorfizálta...), ugyanakkor nekem meggyőződésem, hogy az emberek nem is annyira a halál tényétől rettegnek, hanem az úttól, ami odáig vezet; leginkább a fájdalomtól, de még inkább az ismeretlentől, mert nem tudják, mi van a "halál után" (már ha van bármi is). Tény, hogy eddig sem a vallás, sem a tudomány, sem semmi nem tudta kétséget kizáróan, egyértelműen leírni és meghatározni a halált (nem mintha akkora szükség volna rá...), ezért aztán sokan próbálnak mindenféle teóriát gyártani, csak hogy megnyugtassák magukat, és megteremtsenek valamiféle lelki kapaszkodót, amiben hihetnek, és amivel így már nem félnek annyira.

Darren Aronofskynak is van egy elmélete, amit ötvözött néhány vallás elemével, így született meg az ő verziója a halálról.

Tom és Izzy fiatal házaspár, ám közös életüket beárnyékolja a nő súlyos betegsége: utolsó stádiumos, inoperábilis agydaganata van. Férje, aki kutatóorvos, mindent megtesz azért, hogy gyógymódot találjon, bár ő is tudja, hogy egyre kevesebb a rendelkezésre álló idő. Legújabb eljárása az áttörés ígéretével kecsegtet, a tesztek és állatkísérletek reménykedésre adnak okot, Izzy viszont időközben fokozatosan megbékélt az elkerülhetetlennel, és elfogadta sorsát, igyekszik a még hátralévő idejét minél kellemesebben és hasznosabban eltölteni - például egy regény írásával, ami a XVI. századi Spanyolországban játszódik, a címe pedig "A forrás". Az utolsó fejezet megírása Tomra vár.

Három idősík eseményein keresztül látjuk a film történetét: adott egyszer A forrás, vagyis a filmbéli regény, melyben egy Tomás nevű konkvisztádor egy rejtélyes maja templom és az Élet fája után kutat Izabella, spanyol királynő megbízásából, aztán ott van a távoli űr, amelyben a XXVI. századi Tommy a feleségét szimbolizáló Életfát gondozza, miközben egy csillagköd felé utaznak egy buborékszerű "bioszférá-űrhajóban", és végül van a jelen, melyben a neurológus Tom elszántan próbál gyógymódot találni felesége agytumorjára.

Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a film akkorát bukott az USA-ban, ill. világviszonylatban is erősen megoszlanak róla a vélemények; gyaníthatóan sokan nem értették meg, nem tudták, mire is kellene gondolniuk a látottak alapján, képtelenek voltak a különféle szimbólumokat értelmezni, hiányolták az egyértelműséget (vagyis a szájbarágást), ennek híján pedig unalmasnak, sőt egyenesen rossznak titulálhatták Aronofsky művét. Ezek a fanyalgók azonban óriásit tévednek, és igazán nagy kár, hogy meg sem próbáltak utánagondolni a film mondanivalójának (vagy csak nem ment nekik).

Alapvetően egy szerelmi történetről van szó, ami viszont évszázadokat ölel át, bár nem olyan módon, mint pl. a Felhőatlasz, noha itt is ugyanazok a szereplők tűnnek fel az egyes karakterek bőrében, viszont lényegében semmi közük egymáshoz a "fizikai hasonlóságon" túl. Ez van kiegészítve a halál témájával, amihez számtalan szimbólum kapcsolódik (leginkább keresztény, de akad buddhista, zsidó, dél-amerikai sámánista stb.).

Az alaptéma a halálfélelem, a halál legyőzése, ami által az ember a létezés egy magasabb szintjére léphet, ám hangsúlyt kap az élet örökös körforgása és megújulása is, hiszen az élet és a halál ugyanúgy kéz a kézben jár, mint a fény és az árnyék (jin és jang - hogy egy közismert jelképpel szemléltessem), és egyik nem létezhet a másik nélkül. Mondják, hogy az embert igazán az teszi azzá, ami, hogy tisztában van önmaga halandóságával, és a halál tudatának ténye tesz minket különlegessé.

Hogy Aronofsky mennyire vétett (?) hibát azzal, hogy egy ennyire speciális témát próbált ilyen elvont módon megvalósítva az amerikai közönség elé tárni, nem tudom, de hogy kissé melléfogott vele, az eléggé valószínű (ha másért nem, akkor a vallási sokszínűség - értsd: szekták - miatt). Az átlagos moziba járó nem igazán ilyesmit vár a pénzéért, bár ilyenkor azt is lehet mondani, hogy mindenki magára vessen, ha mindent el kell neki magyarázni, mert nincs hozzá meg az alapműveltsége és/vagy a józan paraszti esze, hogy magától is rájöjjön arra, vagy legalább felületesen elgondolkodjon azon, mit látott.

Gyaníthatóan azért így is megtalálta a produkció az ilyesmire nyitott(abb) és fogékony(abb) közönségét, csak azok nem voltak annyian, hogy nyereségessé tegyék a filmet, ezért aztán a rendező is beláthatta, hogy ilyenfajta "művészkedésre" nem mindenki vevő, és inkább a kevesebb elmélkedést igénylő filmek felé fordult, ami kár, mert én személy szerint annak vagyok a híve, ha egy filmes nem agyatlan birkaként tekint a nézőkre, akiknek csak kiszolgálja az alantas ösztöneit, aztán arccal a pénztár felé. Szerencsére Aronofsky még nem tart itt, hanem megmarad egy, a maga útját járó, kissé "furcsa" alkotónak.

Technikai szempontból is jó filmmel van dolgunk; szépek a jelmezek és a díszletek, kiváló a fényképezés (nekem főleg a gyakori felső kameraállások tetszettek), és elsőrangúak a vizuális effektusok is.

A két főszereplő, Hugh Jackman és Rachel Weisz között "működik a kémia", játékuk abszolút kifogástalan, főleg Jackman előadása dicséretes, mert bebizonyítja, hogy az X-Men-filmekhez szükséges kigyúrtságán túl egyéb színészi kvalitásoknak is bőven birtokában van. 

A forrás egy érdekes és mélyen elgondolkodtató alkotás (ez esetben abszolút helyénvaló ez a szóhasználat), amely egyenrangú félként kezeli a nézőit, igaz, ugyanezen ok miatt alacsonyabb számú közönségre is számíthat, ám aki hajlandó rászánni 100 percet az életéből, az kivételes vizuális és "lelki" élményben részesülhet.