Xena

Fejhangon rikoltozó, bőrcuccos, kardos amazon, aki időnként elhajít egy acélfrizbit, lehenteli a fél ókort, és hála egy cserfes szöszivel kötött barátságnak, a leszbikus-szervezetek első számú példaképe. Bizony, ez nem más, mint Xena, főszereplője annak az 1995 és 2001 között futó sorozatnak, amelyet laza másfél évtizedes késéssel pótoltam be.

Ami azt illeti, amikor annak idején a TV2 műsorára tűzte, elkezdtem nézni, de az első évad közepe tájékán már annyira ideges voltam tőle, hogy abbahagytam, és inkább valami értelmesebb szériát kerestem. Elég ritkán hagyok félbe filmet, de a Xena ezt simán kiváltotta belőlem; az ok nagyon egyszerű volt: olyan szinten hemzsegett benne a történelmi anakronizmus, hogy képtelen voltam hosszabb távon elviselni. Most, 2014-ben, érettebb, "felnőttebb" fejjel erőt vettem magamon, és - főleg egy ismerősöm ösztönzésére - újból belevágtam a harcosnő kalandjainak követésébe. Hogy megérte-e? Röviden: igen, de ennek ára volt. A hosszabb magyarázatért olvass tovább.

Az alapsztori igen egyszerű: Xena, az egykori vérszomjas és kegyetlen hadvezér igyekszik jó útra térni, eközben megismerkedik egy Gabrielle nevű fiatal lánnyal, aki társául szegődik, és együtt vándorolnak az ismert ókori világban, eközben különféle kalandokba keverednek az olimposzi (és egyéb) istenekkel, mitikus lényekkel, uralkodókkal és hadurakkal.

Robert G. Tapert és Sam Raimi

Xena karaktere eredetileg a Herkules című sorozatban debütált, és a rajongók annyira megkedvelték, hogy a Robert G. Tapert és Sam Raimi- (igen, a filmrendező) producerpáros saját szériát (spin-off) kerekített a figura köré, így amerikai és új-zélandi együttműködéssel megszületett egy olyan tévésorozat, amelyre korábban még nemigen volt példa, főleg persze a férfiakat megszégyenítő ügyességgel és harci képességekkel rendelkező főszereplő miatt.

Xena tipikus antihős. Azon van, hogy minden, a múltban elkövetett bűnét jóvá tegye. Rossz híre sokszor megelőzi, ezért az emberek nehezen tudnak megbízni az "új" Xenában, hiszen még élénken él bennük, hogy milyen szörnyűségeket követett el a múltban. Igyekszik eltemetni magában a régi borzalmakat, ám maga is tudja, hogy szembe kell néznie azokkal, és lassan rájön, hogy ez az az út, ami a megváltás felé vezet. Ennek folyamán merevsége és eleinte kissé eltúlzott maszkulinitása fokozatosan enyhül, teret nyer a nőiessége, ill. az egész karakter finomabbá válik.

Gabrielle egyszerű parasztlány, akit többedmagával elrabol egy hadúr, és annyira lenyűgözi a Xenával való találkozás (akit a faluja bérelt fel, hogy szabadítsa ki a foglyokat és kergesse el a banditákat), hogy úgy dönt, vele tart, hogy ő is harcos lehessen.

A költészetért és a történetekért, mesékért rajongó lány Xena tökéletes ellentéte; szószátyár, örökké mosolygó és vidám, ám kissé naiv és tapasztalatlan teremtés, akinek meggyőződése, hogy mindenkiben van valami jó. Xenában is ezt látja meg, ezért akar csatlakozni hozzá, na meg hogy elmeneküljön a rá váró élettől, ami egy tunya férjen, egy rakás gyereken és a nehéz munkán kívül semmi mással nem kecsegteti. Gabrielle érzi, hogy ő ennél sokkal többre hivatott, és a harcosnő feltűnésével elérkezettnek látja az időt, hogy új életet kezdjen - pontosabban: elkezdjen élni.

Xena és Gabrielle a sorozat összesen hat évadja során természetesen nem kevés jellemfejlődésen megy keresztül, ám utóbbié messze kimagaslik a harcosnőéhez képest. Míg Xena alapvetően ugyanolyan karakter marad, és "csak" árnyaltabb lesz, addig Gabrielle lényegesen radikálisabb átalakuláso(ko)n megy át, és ennek külső-belső jelei is vannak: ruhaviselet, hajhossz, változó fegyverzet (már az is önmagában változás, amikor fegyvere lesz), gondolkodásmód stb. A kezdetben meglehetősen idegesítő figurából testileg és szellemileg is egyaránt erős harcos válik a széria végére, ennélfogva azt kell, hogy mondjam, Gabrielle figurája alaposan túlnő Xenán - és kétlem, hogy az alkotóknak ez lett volna a szándékuk, egyszerűen csak kicsúszott a kezükből, "önálló életre kelt" a karakter.
Érdekes amúgy, hogy a Gabrielle-t alakító Renee O'Connor sokkal jobban ki lett gyúrva a film kedvéért, és többet is mutat magából, mint Lucy Lawless, aki csak ritkábban vetkőzik neki (azt is jobbára a sorozat vége felé). 

A történet főleg az ókori Hellászban (Görögországban) játszódik, de vannak utalások a Római Birodalomra, Skandináviára, Egyiptomra, Kínára, Indiára és Japánra, ill. ezek konkrét epizódok helyszínei is. Ezzel párhuzamosan - és ez a sorozat egyik gyengéje - egyfajta fantasy-világ is a jellemzők közé sorolható, például fantasztikus lényekkel és szereplőkkel (óriások, kentaurok, sámánok, szekták, amazon harcosok stb.) és persze az egyes kultúrák mitológiájából származó istenekkel és mítoszokkal. Mindezzel az a probléma, hogy a széria hat év alatt sem volt képes megtalálni az egyensúlyt a valóság (létező történelmi személyek és események) és a fantázia között; a stílus folyamatosan ide-oda ugrál anélkül, hogy "elkötelezné magát" valamelyik mellett. Ez egy folyamatos szembenállás; a sorozat nem tudja eldönteni, hogy tisztán fantasy vagy történelmi kalandfilm legyen-e.

Egy másik negatívum, hogy az alkotók sokszor nem vették figyelembe a kronológiát, ami az egyes eseményektől kezdve a személyeken át egészen a leghétköznapibb külsőségekben megtalálható (ez az egyik folyománya a fent taglalt fantasy vs. "fikciós valóság"-problémának). Például az épületek jobbára középkori stílusúak (vagy későbbiek), a szereplők ruházata és használati tárgyai (fegyverek, szerszámok stb.) sokszor nem passzolnak az adott korhoz, de olyan hiba is előfordul, hogy pl. egy dalnokversenyen feltűnik Euripidész és Homérosz, egy másik részben meg Julius Caesar, később pedig Caligula és Beowulf, máshol pedig egyértelmű buddhista utalások vannak. Ezzel az a gond, hogy a sorozat elvileg az időszámítás előtti első században játszódik (vagy valamiféle nem tisztázott "fantasy-korszakban"?), Euripidész azonban 400 évvel, Homérosz pedig jó 700 évvel korábban élt. Caesar szereplése időrendileg belefér, Caliguláé viszont megint csak nem, mert ő i.sz. 12-ben született, Beowulf története viszont az V. és a VII. század között játszódik (és kb. 200-300 évvel később írták), a buddhizmus viszont az i.e. hatodik században alakult ki.
Még Árész trükközése (erről később) ellenére sem lenne lehetséges, hogy Xena és Gabrielle mindannyiukkal találkozhasson, az meg végképp hatalmas baki, hogy az egyik részben a Mikulásról és a karácsonyról van szó, egy másikban pedig Xena távcsövet használ, ami viszont abban a formában biztosan nem létezett a XVII. század elejéig.

Rengeteg kompromisszumot kell tehát kötnie az embernek, ha a Xena nézésére adja a fejét, ám ezeken szerencsére egy döntéssel túl lehet lépni, egyszerűen csak el kell fogadni, hogy a kronológiai és történelmi hűséget kihagyták a forgatókönyvből, és az eklektika az uralkodó. Sajnos azonban vannak mások, amik fölött nem lehet egy vállrándítással napirendre térni, ezek pedig a humoros mellékszereplők, ill. a szintén az egész sorozata jellemző, vissza-visszatérő komikum.

Az elsődleges humorforrást Joxernek hívják. Ő egy kétbalkezes, szinte minden feladatra tökéletesen alkalmatlan, viszont kedves és jószívű férfi, és bár nagy harcosnak képzeli magát, páncélt és sisakot visel, kardja van, már az első csúnya nézéstől megijed (és/vagy elájul), mindezek ellenére összebarátkozik Xenával és Gabrielle-lel, utóbbiba szerelmes is lesz, ám érzései viszonzatlanok maradnak.

Joxer figurája közvetlenül vezet a Xena legeslegnagyobb hibájához, és nem túlzok, ha azt állítom, hogy emiatt a sorozat legalább egyharmadát kár volt leforgatni, ugyanis olyan szinten különbözik a többi kétharmadtól, mint a tűz a víztől. A kerettörténet (tehát a vándorlás és a kalandozás) alapvetően komoly, Xena és Gabrielle sem komikus figura, ehhez képest viszont rendszeresnek tekinthető, hogy 2-3 epizódonként váltogatja egymást a komoly és a komolytalan stílus - olykor egészen szélsőséges formában.

Akad például néhány olyan rész, amik már szinte dark fantasy-i mélységekbe mennek le (pozitív értelemben!); van valamilyen gonosz lény vagy istenség, amit le kell győzni, meghal Xena fia, Gabrielle életében először öl embert, keresztre feszítés, hatalmi intrikák, bosszú stb., egy következő epizódban viszont feltűnik Joxer, és kezdődik a - szó szerint - rajzfilmhumor: vödörbe lépés, vicces hangeffektusok (boing, placcs és társaik), szédelgés pofontól, elcsúszás gyümölcshéjon, Tarzan-imitáció, habostorta belenyomása az arcba, tojáshajigálás, fejbecsapás palacsintasütővel, hányás, fingás, őrült vakarózás stb. Ezekben a részekben Xena és Gabrielle önmagát parodizálja (pofákat vágnak, torz hangon beszélnek stb.), a gond csak az, hogy emiatt a "normális" részek is komolyan vehetetlenekké válnak - de legalábbis nagyon jó úton haladnak afelé.
Számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogy erre mi szükség volt, mit akartak vele az alkotók elérni. Jó, persze, nyilván ezzel szerették volna enyhíteni a feszültséget a durvább részek után (és között), de sajnos épp az ellenkező hatást érték el, mert iszonyatos stílustörés lett a végeredmény. Hogyan lehet egy tragikus sorsú valakit sajnálni, aki egy résszel korábban még grimaszolva szedegette a (visítozó) tetveket a hajából? Ám még ennél is volt lejjebb...

Elsütötték például a "kötelező" (amúgy szerintem meglehetősen primitív) hasonmás- és ikertestvér-poént, ráadásul nem egyszer, nem kétszer (amit még el lehetett volna viselni némi morgolódással), de egyenesen háromszor, vagyis megint nem bírták időben abbahagyni a dolgot, hanem még rátettek egy tökéletesen felesleges lapáttal.
Egyszer még talán érdekes - és hihető -, hogy Xenának van egy hasonmása, aki az ő nevében szélhámosságokat követ el, de aztán bejön a képbe egy második lány, aki - micsoda véletlen - szintén ugyanúgy néz ki, mint Xena, és végül már három, tökéletesen egyforma nő rohangál ide-oda.
Szerencsére Joxer bérgyilkos ikerfivére, Jett, csak egyetlen alkalommal tűnik fel, bár a klasszikus személycserés vicceket és az abból eredő félreértéseket vele is eljátszatják. Ám ez még mindig nem volt elég...

Vannak olyan részek (szerencsére csak kettő, ha jól emlékszem), melyeket valami - általam értelmezhetetlen - okból kifolyólag musicalnek írtak meg, vagyis Xena és Gabrielle énekel és táncol (pl. keresztre feszítve, metálosan pózolva egy lírával stb.). Persze, elismerem, hogy előfordulhatnak olyan felfokozott lelki állapotok egy film dramaturgiája szerint, hogy dalolva lehet a legjobban kifejezni az érzéseket, ám a Xena pont nem indokolja az ilyesmit, mert pontosan meg tudtak benne jeleníteni, el tudtak mondani prózában mindent, amit a nézőknek tudniuk kell a figurák hátteréről, motivációiról stb. Ez egy újabb, felesleges stílustörés, ami szintén nem segíti elő a karakterek komolyan vehetőségét. De ha azt hittük, ennél nem lehet rosszabb...

Vannak olyan, a XX. században játszódó epizódok, melyek azt sugallják, hogy Xena és Gabrielle létező személyek voltak és valóban megtörténtek velük azok az események, amik a sorozatban láthatóak voltak. Pl. egy - erősen az Indiana Jones-filmekre hajazó - epizódban a Xenáról szóló tekercsek után kutatnak (és persze meg is találják azokat, plusz a hajítófegyverét, a chakramját is).

 

Egy másik részben megpendítik, hogy a Xena című sorozat "a valóságban is létezik" (tehát egy sorozat a sorozaton belül), és a valódi harcosnő kalandjai alapján írták, ez pedig akkora hatást gyakorol egy szürke, átlagos életű nőre, hogy egy idő után meggyőződése lesz, hogy Xena az ő egyik őse volt.

 

Egy másik epizódban (aminek a "logikája" egybevág az előző példával) Xenát és Gabrielle-t egyenesen klónozzák egy ásatáson talált hajtincsekből, és a tévésorozat alapján "programozzák be" őket, hogy milyen személyiségük legyen (kvázi ugyanolyan, mint a filmekben). Itt megjelennek őrült rajongók is, akik imádják a Xena-sorozatot, és rettentő módon örülnek annak, hogy bálványaik immár a valóságban is léteznek. (Az epizód végén a "klónok" elautóznak, miközben pezsgővel koccintanak, de további sorsukról - szerencsére - nincs információ.)

Egy megint másik részben - semennyire nem tisztázott körülmények között - egy riporter interjút készít Xenáékkal, mert ki akarja deríteni, mennyben igazak azok a feltételezések, miszerint Xena és Gabrielle szeretők, és több van közöttük barátságnál. Ebben a részben az a legzavaróbb, hogy nem tudni, hogyan sikerült egy XX. századi riporternek találkozni egy ókori figurával, mivel semmiféle varázslatról, időutazásról vagy isteni beavatkozásról nincs szó a történet során, a férfi egyszerre csak "ott van", ahol Xena és Gabrielle, ill. a két nő is felbukkan egy tévéstúdióban, hogy meginterjúvolják őket, de az, hogy miként kerültek oda, ez most a valóság, vagy csak valami "fantázia-kivetülés", nem kerül megmagyarázásra.

Ezekben a részekben természetesen ugyanúgy feltűnnek a főbb szereplők, sokszor valamilyen leszármazottjukat, esetleg saját inkarnációjukat alakítják (pl. hipnoterapeuta, régész-kalandor, katonatiszt, férj stb.).
Röviden és velősen fogalmazva: ezek az epizódok kivétel nélkül idegesítő baromságok. Feleslegesek, stílusidegenek és stílustörőek, logikátlanok és semennyire nem viccesek, ugyanakkor megvan az az előnyük, hogy minden további nélkül átugorhatóak, egyáltalán nem muszáj megnézni őket, mert semmilyen, vagy csak a lehető legminimálisabb szinten kapcsolódnak a "komoly" részekhez, ezért aztán a néző semmit nem veszít azáltal, ha ezeket nem látja - sőt inkább nyer, hiszen így egyrészt nem kerülnek lerombolásra az illúziói, amiket a "rendes" részekből nyert, másrészt pedig a hülyeségeket kihagyva egy - a sok hibája ellenére is - egész élvezhető, érdekes sorozatot kap, aminek sok pozitív tulajdonsága is van. Ez a bizonyos kétharmad önmagában is minden további nélkül megállja a helyét, a kimaradó részek ismerete pedig szükségtelen.

Fontos kiemelni, hogy a Xenában különlegesen erős hangsúlyt kapnak a nők, így tehát - a főszereplőkön túl - számos pozitív vagy negatív karakter sem férfi. Istenek, harcosok (pl. a valkűrök, amazonok), egyszerű földművesek, a csinos szomszéd, hadvezér, hittérítő... összességében legalább másfélszer annyi női karakter tűnik fel, mint amennyi férfi.

Az egyik legfontosabb - és legjobb - mellékszereplő Callisto, akinek faluját az akkor még gonosz Xena feldúlta, lakóit megölte, a kislány pedig végignézte szülei legyilkolását, ezért bosszút esküdött. Felnőve életét annak szentelte, hogy megölje a harcosnőt, ezért annak nevében követ el hasonló rémtetteket a hadserege élén.

Az összecsapás elkerülhetetlen, és Callistót sikerül is legyőzni - ám isteni közbenjárás révén visszatér az alvilágból, később pedig pokolbéli démonként, ill. angyalként is viszontlátjuk, miután bűnei megbocsátást nyernek, és beléphet a túlvilágba. Számos kiemelkedő pillanat fűződik Callistóhoz, és ez nem kis részben az őt megformáló Hudson Leick játékának köszönhető (főleg ördögként).

Egy másik fontos karakter Alti, akivel Xena még akkoriban ismerkedett meg, amikor a távol-keleten portyázott. A különleges hatalommal rendelkező sámánnő sugallatára vált Xenából "igazán gonosz". Alti végül meghal, ám lelke többször is visszatér, reinkarnálódik, és végleg csak egy varázslatnak köszönhetően lehetséges legyőzni (bár még azután sem adja fel).

A bűneiért megbocsátást nyerő Callisto angyali "közreműködése" folytán születik meg Xena második gyereke, Eve, akit viszont nincs módja felnevelni, miután egy, a görög istenek ellen vívott csatában életét veszti, Árész pedig egy hegy gyomrába temeti el, ahonnan csak 25 évvel később "támad fel". A lány eközben Rómába kerül, ott nő fel, és később - Livia néven - kegyetlen hadvezér válik belőle. Anyja visszatérése után ő is átértékeli addigi életét, és a megváltás útjára lép.

Habár kevesebb a férfi, mint a nő, azért így is akad legalább négy képviselője az "erősebbik" nemnek, akiket érdemes külön is megemlíteni.

Az ekkoriban még javában tévészínész Karl Urban több szerepben is látható, például Erószként, Julius Caesarként (ebben a karakterben amúgy a Herkulesben is feltűnt) stb. Caesar és Xena között különleges kapcsolat van, eleinte szövetségesek, ám a férfi hatalomvágya elsöpri a nőt, onnantól kezdve pedig ellenségekké válnak, és ennek még a halál sem szabhat gátat.

A magyar származású Marton Csokas egy Borias nevű hadurat játszik, Xena szeretőjét, és első gyermekének apját, ugyanakkor egyszer eljátssza a saját fiát is.

Kevin Smith a görög hadistent, Árészt alakítja. Árész Xena "megszállottja", legjobb "ügynökének" tartja és szerelmes is belé, ám ettől még habozás nélkül felhasználja a terveiben, még azon az áron is, ha a nő életveszélybe kerül. Érzései idővel finomodnak, bár valódi természetét akkor sem tudja megtagadni (lásd a skorpió példameséjét), egy alkalommal azonban lemond isteni mivoltáról, hogy ezzel közvetve megmentse Xena életét.
Smith nem sokkal a sorozat befejeződése után, alig 38 évesen életét vesztette egy baleset következtében.

Mivel a történetből tökéletesen elhagyták a Jézusra és tevékenységére vonatkozó összes utalást, egy új vallást találtak ki helyette, ami Indiából ered, és ugyanúgy a szeretet fontosságát és erejét hirdeti, prófétáját pedig Elinak hívják. A férfi eleinte maga sincs tudatában annak, milyen képességeknek van birtokában, végül azonban megérti a sorsát, és hittérítőként nyugatra indul. Mártírhalála után Xena lánya, Eve veszi át a helyét.

Rajtuk kívül feltűnik még sok ismert (köztük számos új-zélandi) színész, például Tony Todd, Craig Parker, Antonio Te Maioha, Gina Torres, Bruce Campbell (Sam Raimi egyik kabalája), Manu Bennett, Claire Stansfield, Selma Blair és Jacqueline Kim.

Több istenség is megjelenik a szériában, elsősorban persze a görög mitológiából ismertek (Zeusz, Hadész, Afrodité, Héphaisztosz stb.), de feltűnik például Odin is, ill. vannak utalások egy bizonyos "egyistenre", ami a keresztény vallás istenére vonatkozik, ám a kereszténység kezdeteit mindenestül elhagyták, ami azért furcsa, mert - igaz, némileg különböző formában - láthatóak keresztény szimbólumok, pl. a hal. Ezen kívül vannak olyan figurák és motívumok, pl. angyalok, ördögök, pokol és túlvilág, melyek (a nyugati ember számára) szintén a keresztény vallásból ismerhetőek (ugyanakkor a judaizmusban és az iszlámban is fellelhetők).
Xena lányának születése arra az időre tehető, amikor az emberek elkezdenek elfordulni a régi isteneiktől, főleg miután megismerkednek Eli tanításaival. Egy prófécia szerint Eve-vel egy új korszak, az istenek alkonya kezdődik, ezért Zeusz és a többiek el akarják pusztítani a csecsemőt, hogy megtartsák hatalmukat. Xena ekkor tesz szert olyan képességre, amivel meg tud ölni istenségeket. Sajnos, ez a cselekményszál nem lett végigvezetve, egy idő után úgy hagyja el az alaptörténet, hogy előzetesen nem zárja le.

A sorozatban rengeteg speciális effektus látható, köztük néhány 3D-animáció. Ezek színvonala általában véve egész jó, bár erősen látszik rajtuk a "tévés" (tehát alacsonyabb) költségvetés, és hogy nem napjainkban készültek. Sok a különleges smink és maszk is, és kék/zöld hátteres trükkökből is jó pár akad.
Az akciójelenetek elsősorban a pusztakezes és fegyveres harcokra, kardvívásokra szorítkoznak. A koreográfiák mai szemmel nézve meglehetősen lassúak (pl. két kardcsapás vagy ütés között annyi idő telik el, amibe manapság 2-3 mozdulat is beleférne), de a maga idejében ez a tempó számított elfogadottnak.

Rengeteg az ugrás, vetődés, szaltózás, ám ezek kivétel nélkül nélkülözik a legelemibb fizikát is, magyarán szólva erősen látszik rajtuk, hogy a valóságban képtelenség lenne még csak hasonlót is végrehajtani (pl. leugrani 10 méter magasról és sérülés nélkül landolni). Az ugrások túlzottan elnyújtott ívén is felfedezhető a "természetellenesség", és nagyon sok helyen az is nyilvánvaló, hogy a színészek és kaszkadőrök vékony drótokkal voltak felfüggesztve, így váltak képessé a különféle látványos mutatványok végrehajtására. A verekedések jobbára vértelenek (bár a sorozat vége felé egyre "véresebbé" válik a stílus), a kardokkal való szúrások során általában nem látni testbe hatoló pengét (mert a jó öreg hón alá szúrós, oldalról filmezős módszert alkalmazták), a kilőtt nyílvesszőknek azonban egy az egyben olyan a hangjuk, mint a Star Wars TIE-vadászainak.

Az operatőri munka általában véve jó, átlagos, hasonlóan a zenéhez, amiből a főcím dudás témája és a fantasykre jellemző dobok és kórusbetétek emelhetők ki (kicsit a Conan, a barbár nyitányára hasonlít amúgy).

Már volt róla szó, hogy sokak szerint Xena és Gabrielle között homoszexuális kapcsolat van, hiszen sokszor mondják, hogy szeretik, ill. néhányszor meg is csókolják egymást. Szerintem mindezek ellenére sem lehet azt mondani, hogy leszbikus pár lennének, és ennek számos jele van: pl. Gabrielle házasságkötése, Xena vonzódása a "rosszfiúkhoz" (és gyakori flörtölése velük, Boriasnak konkrétan a szeretője volt), ill. soha, egyetlen szóval nem hangzik el, egyéb utalás sincs rá, hogy a két nő között több lenne mély, őszinte és bajtársias barátságnál (nem féltékenykednek, nem szeretkeznek stb.), ezért gondolom azt, hogy a minden, ami azon kívül elhangzik, hogy ők lelki társak, csak  belemagyarázás.

Összességében azt lehet elmondani a Xenáról, hogy a '90-es évek tipikus sorozata, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A széria 1/3-át tökéletesen felesleges és szükségtelen megnézni, a többi viszont egész jó, csak túl kell lépni a pontatlanságok felett. A két főszereplő remekül elviszi a hátán a történetet, szépek a nők, akad néhány ügyes trükk, jól játszanak a színészek, nagyon szépek az új-zélandi tájak stb. 
Érdekesség, hogy a befejező rész(ek)nek (ugyanis duplaepizód) van egy rendezői változata is; ez néhány perccel hosszabb, mint az eredeti. Ennek végén amúgy van egyfajta stafétabot-átadás is (ebben az esetben a chakram), amivel teljessé válik a mester és tanítvány motívuma is.
Elsőre talán felemás szájízzel nézi az ember a Xenát, de érdemes egy kis időre félretenni, és egy második esélyt is adni neki - az idegesítő részek nélkül. Biztos vagyok benne, hogy úgy egészen más lesz az élmény.