Ronin

Egy csapat zsoldost felbérelnek egy különleges akcióra. A feladat: megszerezni egy fémtáskát. A munka nem tűnik bonyolultnak, ám menet közben kiderül, hogy a megbízó nem árult el minden információt, és néhányan nem is azok, akiknek mondják magukat. Megindult az életveszélyes macska-egér játék Nizza, Arles és Párizs utcáin.

E film esetében is maximálisan igaz, hogy szemernyivel sem akar több lenni önmagánál, amit viszont vállal, azt szinte maradék nélkül teljesíti. A történet szögegyszerű, a karakterek és viszonyaik sincsenek túlbonyolítva, a cselekmény viszont kellőképpen dinamikus, főleg a realista stílus miatt (lásd még Szemtől szemben), ami például utcai lövöldözésekben és látványos autós jelenetekben nyilvánul meg. A feszültségforrás többször is áthelyeződik, így mindig van miért izgulni.

Régi vágású akciófilm a Ronin a veterán John Frankenheimertől, sztárparádéval - felsorolni is nehéz: Robert DeNiro, Jean Reno, Sean Bean, Skipp Sudduth, Jonathan Pryce, Natascha McElhone, Stellan Skarsgård, és egy apró szerepben Katarina Witt - sok autósüldözéssel, bajtársiassággal és árulással, na, meg egy táskával, aminek tartalmát - lásd még Ponyvaregényt - itt sem ismerjük meg.

Élethalálharc

Luc Besson talán a leghíresebb kortárs francia filmrendező, aki világviszonylatban is megállja a helyét, bár sikereit a 80-as, 90-es években érte el, hogy aztán - valahol Az ötödik elem után - pályája meredek zuhanásba kezdjen, amit azóta sem sikerült visszahoznia. Persze, ő ettől még A nagy kékség, a Leon, a profi és a Nikita rendezője marad, de nagy kár, hogy úgy tűnik, ellőtte minden sziporkáját, a tár pedig kiürült.
Első játékfilmjében - másfél óra alatt - csupán két szó hangzik el, de már ebben is feltűnik Jean Reno. Meg húzónévnek Fritz Wepper. És ennek is Eric Serra írta a zenéjét. Mindez pedig fekete-fehérben.

Besson egy disztopikus jövőbe kalauzolja el a nézőit, ahol a világégés utáni emberek képtelenek a beszédre, így próbálnak túlélni a romok között. Egy magányos fiatalember, egy idős orvos és egy erőszakos alak viszonya áll a történet középpontjában, ami hangzó szöveg nélkül kissé nehezen követhető, de azért nem is lehetetlen.
Érdekes a hangulat, Besson azonban itt még tényleg csak szárnypróbálgató rendező volt, de már megvolt benne az a tudatosság és vizualitás, ami a későbbi filmjeiben kiforrottabban köszönt vissza.
Debütáló alkotásnak egyáltalán nem rossz az Élethalálharc, tipikus fesztiválfilm, amivel lehet díjakat nyerni és szélesebb körben is megismerteti a rendezője nevét - ami Besson esetében is történt, így vághatott neki a nagyobb falat Metrónak néhány évvel később.

Klute

Thriller, noir, dráma... kicsit mindegyikből akad Alan J. Pakula filmjében, amelyben a Donald Sutherland által játszott magándetektív ered egy eltűnt férfi nyomába, a kutatásban pedig a Jane Fonda alakításában látható call girl van a segítségére.

Sötét, szűk kompozíciók, realista stílus, visszafogott színészi játék (főleg Sutherland részéről), és persze Oscar-díj Fondának, akiről talán nem sokan gondolták ekkoriban, hogy a szépségén kívül mást is fel tud mutatni.
Azért a film 2019-ben kicsit már lassú folyású, szóval napjainkban mindenképp dinamikusabb lenne, látványosabb drámai csúcspontokkal.

Cannibal Holocaust

Híres, vagyis inkább hírhedt ez az 1980-as olasz (!) film, ami megalapozta a found footage horror műfaját, az idők során pedig még kult státuszt is elnyert, de sajnos ettől még bődületes ostobaság marad, ami bár nyomokban tartalmaz mondanivalót (vagy hát annak szándékát), de tehetség híján Ruggero Deodato rendező csak másfél órányi öncélú mocskot hozott létre.

Bár kétségtelen, hogy a maga idejében nagyot ütött a film, legalábbis olyan értelemben mindenképp, hogy sok országban betiltották, Deodatot egy időre lecsukták gyilkosság vádjával és be kellett bizonyítania, hogy a látottak nem történtek meg igazából, a Cannibal Holocaust mai szemmel nézve se nem ijesztő, még kevésbé horrorisztikus (pedig a cenzúrázatlan - amúgy nagyon szépen felújított - verzióhoz volt "szerencsém").

Oké, elismerem, közel 40 év során rengeteget fejlődtek a különleges effektusok, szóval ezt a produkciót szigorúan a saját keretei között kell vizsgálni, nem pedig ahhoz mérve, honnan hová értek ez idő alatt a filmes trükkök, de még ha így is teszünk, akkor sem sok gore-jelenetet találunk.
Engem például a vér feltűnő hiánya zavart. Egy kannibálos filmben, ahol embereket ölnek meg és darabolnak fel, alig van vér - noha az emberi testben található mintegy 5 liter vérnek bőven volna hol megjelennie ilyenkor. Mégis alig csordogál valami.

A vértelenség egy dolog, de egy másik, hogy a sztori illúziója már szinte a legelső párbeszédes jelenetben elvész (és nem is tér vissza), az utószinkron ugyanis annyira természetellenes, hogy egyszerűen sehogy sem illenek össze a hallottak az amúgy pocsék színészi "alakításokkal".

Vacilláltam egy pillanatig, hogy a kultikussága miatt Egynek jó értékelést adjak, de aztán meggondoltam magam, mert ez a szar szemét szar nem ér másfél órát az életből, így hát:

Primal

Aki a '90-es években sokat nézte a Cartoon Networköt, gyakran találkozhatott Genndy Tartakovsky nevével. A keresztnév miatt én sokáig azt hittem, hogy egy női rendezőről van szó, de aztán kiderült, hogy Genndy "rendes" neve Gennagyij Tartakovszkij, és egy orosz - férfi - animátor.
Nos, a Dexter laboratóriuma, a Pindur Pandúrok, a Szamuráj Jack és a Star Wars - Klónok háborúja alkotója, némi Hotel Transylvániás kitérő után, visszatért az általa olyannyira kedvelt rajzstílushoz, és létrehozott egy cseppet sem gyerekeknek való sorozatot.

Miután párját és gyerekeit megöli egy dinoszaurusz, egy ősember magányosan tengeti napjait. Egy alkalommal megmenti egy nőstény tyrannosaurus életét ragadozó fajtársától, ám a kicsinyek így is odavesznek. A közös tragédia összekovácsolja az evolúció hajnalán álló előembert a kihalástól egy szempillantásra lévő hüllővel, és onnantól közösen próbálnak túlélni, miközben nem csak ők vadásznak másokra, de mások is őrájuk.

Néhány paleontológus biztosan felvonná a szemöldökét, amiért együtt lát egy ősembert egy dinoszaurusszal, de fogadjuk el, hogy ebben az "ős-fantasy" világban ez a valóság.
Szerencsére Agyart (ez a dínó neve elvileg) nem antropomorfizálták, hanem megmarad állatnak, akként viselkedik, míg az ember (Lándzsa) is ösztönösen gondolkodik és cselekszik, nem modern humánként. Nyilván a nézői azonosulás elősegítése érdekében azért nincsen túlbonyolítva a sztori, szóval könnyen emészthetőek a látottak.

A Primal legerősebb húzása azonban nem ember és állat "barátsága", hanem hogy nincsen benne semmilyen szöveg, Lándzsa is csupán morgásokkal kommunikál, így a produkció visszatér a mozgóképes (némafilmes) alapokhoz, ahol a történetet, a szereplők motivációit és egymáshoz fűződő viszonyait kizárólag a képek mesélik el, mutatják be.
Fontos kiemelni, hogy ez egy minimum 16-os karikás széria, hiszen sok a kendőzetlen, véres jelenet, melyekben bőven fröccsen a vér, szakadnak le végtagok és törnek be koponyák. Egy kíméletlen, zord vadonhoz ez a stílus illik.

Az első évadban 10 epizód lesz, ebből egyelőre 5 látható, a folytatás jövő év elején érkezik, de bejelentettek egy egész estés filmet is.

Nikita

Ma már a legelcsépeltebb filmes közhelynek számít, ám a maga idejében még az újdonság erejével hatott a Nikita alapsztorija, melyben egy titkos kormányügynökség gyilkossá képez ki egy elítélt és hivatalosan halott nőt, aki ezek után különféle akciókban vesz részt, ám elérkezik az idő, amikor ki akar szállni, de persze ez nem olyan egyszerű, ám Luc Besson nem elégedett meg ennyivel; nem a zúzást állította középpontba, hanem az emberi, azon belül is a női drámát. Ez esetben is értette és érdekelte a főszereplő karaktere.

Besson, a modern francia film egyik nagy újítója, gond nélkül hozza a megszokott formáját, ami ekkoriban még színvonalat jelentett: látványos akciók, Tchéky Karyo, az elmaradhatatlan Jean Reno, egy nagy színész húzónévnek, ez esetben Jeanne Moreau, na és a női akcióhősök egyik alapvetése, Anne Parillaud, aki törékeny megjelenése ellenére simán megbirkózik a kormányügynök gyilkos szerepével, a figura pedig attól is működik, hogy egy vasággyal együtt is alig 50 kilós fiatal nőtől senki nem várna őrült vérengzést.
Mindezt remekül kiegészíti Eric Serra hangulatos zenéje, no meg a nem kevés feszültség (lásd pl. a velencei akciót a fürdőszobában).

Néhány éven belül Hollywood is elkészítette a saját verzióját Bridget Fonda főszereplésével, aztán egyre-másra születtek a hasonló történettel operáló, de inkább a hentelésre fókuszáló mozik, ám a Nikita úttörő mivoltát nem lehet elvitatni. Akció-klasszikus.

Metró

A simlis Frednek legújabb balhéja után menekülnie kell. Üldözői elől a párizsi metróba rejtőzik, ahol megnyílik előtte egy különös és szürreális világ, tele mindenféle fura alakkal. Miközben próbálja az ügyeit intézni, arról álmodozik, hogy zenekart alapít és összejön azzal a csinos nővel, akinek házából korábban papírokat lopott el.

A Metró Luc Besson második játékfilmje, ami szélesebb körben is megismertette a nevét, azonban nem csak a szárnypróbálgató író-rendezőt tette fel biztosabban a filmes palettára, hanem örök múzsáját, Jean Renot, ill. Christophe Lamber-t is. Az már csak hab a tortán, hogy Isabelle Adjanit is sikerült megnyernie a produkciónak, de zeneszerzőként ismét jött Eric Serra, aki egy kis szerepre be is ugrott barátja kedvéért; és persze ott volt Michel Galabru húzónévnek, hogy könnyebben megnyíljanak a Gaumont pénzcsapjai.

És a dolog bejött; a Metró a bemutatása évében a harmadik legsikeresebb francia filmmé vált, Luc Besson pedig megmutatta, milyen jól tud hangulatot teremteni. Ebben szerintem tehetségesebb is, mint az írásban és rendezésben, persze utóbbiakban is akadnak jó pillanatai (A nagy kékség, Leon, a profi, Az ötödik elem), de atmoszférában erősebb. Remek vizuális érzéke is van, amit már ekkor is megvillantott például a film eleji autós üldözésben.
A történet viszont kicsit fura, nem áll össze egységessé valamivé, inkább kisebb jelenet-morzsákból épül fel a film, amit Fred és a hangulat tart össze. Besson itt inkább arról tett bizonyosságot, hogy nagyobb költségvetés mellett is képes dirigálni egy produkciót és hogy minimum jó iparos, de közben meg is van benne az a bizonyos plusz.

Talán e film sikere is hozzájárult ahhoz, hogy egyre nagyobb projektekbe vágjon bele, vagyis leginkább A nagy kékséghez néhány év múlva, ami azóta is pályája tán legjobb alkotása.

anyám!

Én alapvetően intelligensnek és valamennyire műveltnek tartom magam, de Darren Aronofsky filmjét ha megfeszültem, sem értettem, bár a vége felé felderengett bennem, hogy ez talán valamiféle bibliai szimbólum és a pokolban vagyunk, utánaolvasva azonban kiderült, hogy nem - bár közel jártam hozzá.
Biztos én vagyok kevés ehhez a filmhez, de ha ennyire érthetetlen, hogy utána kell olvasni, akkor ott valami nagyon nem stimmel. Elmebeteg zseni a pasas, mármint Aronofsky - vagy csak simán elmebeteg.

Egy fiatalasszony költő férjével egy nagy házban él az erdő közepén. Egy nap különös vendég érkezik hozzájuk, akihez hamarosan csatlakozik a felesége is. Azután a két fia, akik összevesznek haldokló apjuk örökségén, és az egyik végez a fivérével. Ez után egyre több ember érkezik, míg az addig csendes és békés ház élete fenekestül felfordul és beköszönt a legőrültebb káosz.

Szóval igen, muszáj volt utánaolvasnom a látottaknak, mert anélkül egyszerűen nem tudtam, milyen szimbólumokat és utalásokat kellene megértenem. De így már világos, hogy az anyám! egyfajta teremtés-parafrázis, megjelenik benne Ádám és Éva, Káin és Ábel, plusz a testvérgyilkosság, majd lassan mindent maga alá temet az őrület, az Úr (?) pedig úgy dönt, hogy inkább lerombolja, majd újra megpróbálja az egészet.

Ritka az, hogy elsőtől az utolsó képkockáig nulla, azaz nulla módon tudok azonosulni a történettel, a szereplőkkel és mindennel - de közben annyira mégsem rossz, hogy lekapcsoljam a filmet. Az anyám!-mal pontosan ez volt; nem is emlékszem, előfordult-e már hasonló korábban, de szerintem nem.
Eltekintve a számomra teljességgel értelmezhetetlen cselekményt és mögöttes szándékot, az operatőri munka egész jó, ahogy szinte végig nagyközeliben tartja Jennifer Lawrence-t. Javier Bardem is remekel, de ez vitán felül JLaw filmje. Zene nincs, nyomasztó hangulat viszont annál inkább, szóval Aronofsky továbbra is tehetséges rendező, csak néha kicsit elmennek neki otthonról.
Vagy tényleg én vagyok kevés ehhez a filmhez.

A nagy kékség

Luc Besson kultikus filmje a 80-as évek végéről, abból az érából, amikor még nem váltotta aprópénzre a tehetségét (főleg rád nézek, Lucy), volt mondanivalója, értette és szerette a karaktereit, na és persze maga mellett tudhatta kedvenc alkotótársait: Jean Renot és a zeneszerző Eric Serrat.

A csendes Jacques és a hencegő Enzo gyerekkoruk óta ismeri egymást. A két férfi közös szenvedélye, sőt élete a szabadtüdős merülés. Egymás ellenfelei, de közben testvéri, bajtársi szeretet és tisztelet köti össze őket, hiszen a nagy kékség, a végtelen óceán és a mélység egyformán hívogatja őket. A világbajnokságon hol egyikük, hol másikuk kerekedik felül, miközben folyamatosan feszegetik az emberi teljesítőképesség határait.

Sok más filmhez hasonlóan, ebből is akad többféle verzió: egy eredeti francia, ami 132 perces, egy 118 perc hosszúságú amerikai (Bill Conti zenéjével, plusz egy nyálas lezárással), és egy speciális, 168 perces rendezői változat. Ez utóbbi jelen bejegyzés tárgya.
A bővített és extra jelenetek főleg a két főszereplőt és a köztük lévő viszonyt árnyalják gyerekkoruktól kezdve, de sok jelenetet kap az amerikai lány is, aki bekerül Jacques életébe, emellett akad két szex-szcéna is. A kérdés az, hogy a sztori szempontjából van-e ezekre szükség. Nos, nem mindegyikre, viszont az is igaz, hogy nem is teszik unalmasabbá a végeredményt.

A két férfi figurája archetípusokként vonul föl, előrevetítve azt is, hogy versengésükből csak az egyikük kerülhet ki győztesen (és élve), szóval az egész filmnek van valami jellegzetesen európai költőisége, amit csak fokoz Eric Serra földöntúli zenéje és annak hipnotikus hangulata.

Talán az eredeti moziverzió a legjobb a három közül, azonban ez a rendezői változat sem hoz szégyent a produkcióra. Erősen ajánlott klasszikus.

Időbevándorlók

A Beforeigners az HBO Europe első norvég sorozata. Az alapötlet érdekes, a megvalósítás is egész jó, de azért van még hová fejlődnie.

Oslóban különös fények villannak fel a tengerben. Hamarosan kiderül, hogy a jelenségek során emberek bukkannak elő a múltból: a kőkorszakból, a viking érából és a 19. századból. Öt évvel később az "időbevándorlóknak" nevezettek próbálnak beilleszkedni a modern norvég társadalomba.
Egy nap egy kőkorszaki tetoválásokat viselő nő holttestét fedezik fel a tengerparton. Az ügyet Lars Haaland rendőr kapja meg és azzal együtt egy társat is Alfhildr Enginnsdottir személyében. A 11. századból való harcosnő az első időbevándorló, aki a rendőrség állományában van.

Várható volt, hogy a néhány évvel ezelőtt csúcsosodó menekültválságot és az annak hatásait azóta is viselő Európa esetét fel fogják dolgozni a filmművészetben is; a felvilágosultabb kormányok migránsozás helyett inkább előremutató megoldással próbálkoznak, ami nyilván nem megy egyszerűen, de legalább próbálják emberi módon kezelni a helyzetet. Nem nehéz tehát az aktuálpolitikai párhuzamot felfedezni napjaink és az Időbevándorlók között.

Az elgondolkodtató alaptéma ellenére azért még közel sem kiforrott a széria, a főszereplők kissé sablonosak (pl. drogozó rendőr, szemétkedő kolléga az őrsön, stb.), és az egymáshoz fűződő viszonyukon is bőven van még mit csiszolni.
Azon se csodálkozzunk, ha ismerősnek tűnik a sztori és a cselekmény, ezt ugyanis már 1988-ban kvázi ellőtték A földönkívüli zsaruban, csak ott idegen lényekkel.
Ennek ellenére érdekes a modern Oslóban ősembereket és viking harcosokat pl. iPhone-okkal látni, van egy különös hangulata az egésznek, Alfhildr karaktere helyből érdekesebb, mint Larsé, igen jók a mellékszereplők, a jelmezek és maszkok, szóval számtalan figyelemfelkeltő, jópofa ötlet akad, melyek sokat merítenek a skandináv mitológiából és történelemből - na meg szembesít minket azzal, hogy a régiekhez képest mennyire puhap...cs társadalomban élünk.

Mindezek ellenére a sorozatnak még építkeznie kell, hogy megtalálja az önálló(bb) hangját és stílusát, képes legyen fenntartani a feszültséget és az érdeklődést, na meg, hogy fény derüljön Alfhildr és a többi időbevándorló valódi származására. Az első felütés egész kellemes, várjuk tehát a második szezont.

X-Men: Sötét Főnix

Kezdődött minden Az elsőkkel, majd folytatódott Az eljövendő múlt napjaival és az Apokalipszissel, a Sötét Főnixszel pedig végéhez ért az új X-Men filmsorozat, melyben a fiatalabb tagok szerepelnek egy szintén ifjabb Charles Xavierrel és Magnetóval karöltve. A színvonal hullámzó; az első két rész erősebb, a folytatások gyengébbek, a Sötét Főnix pedig mind közül a leghalványabb, azonban ez közel sem jelenti azt, hogy nézhetetlenül rossz lenne.

Az X-Men csapata egy űrbéli mentőakciót követően visszatér a Földre, ám odafönt Jean Greyt ismeretlen eredetű energiamező keríti hatalmába, pontosabban a fiatal nő teste válik eggyé a vöröses színű jelenséggel. Hamarosan aggasztó tüneteket tapasztal magán, melyek szembeállítják a csapat tagjaival, így menekülni kénytelen. Eközben embernek álcázott földönkívüliek is a lányra vadásznak, hogy megszerezzék tőle a testében hordozott kozmikus hatalmat.

Habár sok sebből vérzik, pl. szögegyszerű a története, a karakterei és a konfliktusai, ahhoz képest a Sötét Főnix szerintem teljesen korrekt mozi. Bárminemű emberi mélységet kár benne keresni, ahogy a motivációkkal és olykor a logikával is hadilábon áll, de ami marad, bőven alkalmas kétórányi szemrágóra, emellett azért az X-Men "fíling" is megvan benne (legalább nyomokban), így ha nem is méltó, de azért valahol tisztességes lezárása a Fox/Marvel érának.

Alapvetően

de rajongóknak talán inkább