Élethalálharc

Luc Besson talán a leghíresebb kortárs francia filmrendező, aki világviszonylatban is megállja a helyét, bár sikereit a 80-as, 90-es években érte el, hogy aztán - valahol Az ötödik elem után - pályája meredek zuhanásba kezdjen, amit azóta sem sikerült visszahoznia. Persze, ő ettől még A nagy kékség, a Leon, a profi és a Nikita rendezője marad, de nagy kár, hogy úgy tűnik, ellőtte minden sziporkáját, a tár pedig kiürült.
Első játékfilmjében - másfél óra alatt - csupán két szó hangzik el, de már ebben is feltűnik Jean Reno. Meg húzónévnek Fritz Wepper. És ennek is Eric Serra írta a zenéjét. Mindez pedig fekete-fehérben.

Besson egy disztopikus jövőbe kalauzolja el a nézőit, ahol a világégés utáni emberek képtelenek a beszédre, így próbálnak túlélni a romok között. Egy magányos fiatalember, egy idős orvos és egy erőszakos alak viszonya áll a történet középpontjában, ami hangzó szöveg nélkül kissé nehezen követhető, de azért nem is lehetetlen.
Érdekes a hangulat, Besson azonban itt még tényleg csak szárnypróbálgató rendező volt, de már megvolt benne az a tudatosság és vizualitás, ami a későbbi filmjeiben kiforrottabban köszönt vissza.
Debütáló alkotásnak egyáltalán nem rossz az Élethalálharc, tipikus fesztiválfilm, amivel lehet díjakat nyerni és szélesebb körben is megismerteti a rendezője nevét - ami Besson esetében is történt, így vághatott neki a nagyobb falat Metrónak néhány évvel később.