A nagy kékség

Luc Besson kultikus filmje a 80-as évek végéről, abból az érából, amikor még nem váltotta aprópénzre a tehetségét (főleg rád nézek, Lucy), volt mondanivalója, értette és szerette a karaktereit, na és persze maga mellett tudhatta kedvenc alkotótársait: Jean Renot és a zeneszerző Eric Serrat.

A csendes Jacques és a hencegő Enzo gyerekkoruk óta ismeri egymást. A két férfi közös szenvedélye, sőt élete a szabadtüdős merülés. Egymás ellenfelei, de közben testvéri, bajtársi szeretet és tisztelet köti össze őket, hiszen a nagy kékség, a végtelen óceán és a mélység egyformán hívogatja őket. A világbajnokságon hol egyikük, hol másikuk kerekedik felül, miközben folyamatosan feszegetik az emberi teljesítőképesség határait.

Sok más filmhez hasonlóan, ebből is akad többféle verzió: egy eredeti francia, ami 132 perces, egy 118 perc hosszúságú amerikai (Bill Conti zenéjével, plusz egy nyálas lezárással), és egy speciális, 168 perces rendezői változat. Ez utóbbi jelen bejegyzés tárgya.
A bővített és extra jelenetek főleg a két főszereplőt és a köztük lévő viszonyt árnyalják gyerekkoruktól kezdve, de sok jelenetet kap az amerikai lány is, aki bekerül Jacques életébe, emellett akad két szex-szcéna is. A kérdés az, hogy a sztori szempontjából van-e ezekre szükség. Nos, nem mindegyikre, viszont az is igaz, hogy nem is teszik unalmasabbá a végeredményt.

A két férfi figurája archetípusokként vonul föl, előrevetítve azt is, hogy versengésükből csak az egyikük kerülhet ki győztesen (és élve), szóval az egész filmnek van valami jellegzetesen európai költőisége, amit csak fokoz Eric Serra földöntúli zenéje és annak hipnotikus hangulata.

Talán az eredeti moziverzió a legjobb a három közül, azonban ez a rendezői változat sem hoz szégyent a produkcióra. Erősen ajánlott klasszikus.