Metró

A simlis Frednek legújabb balhéja után menekülnie kell. Üldözői elől a párizsi metróba rejtőzik, ahol megnyílik előtte egy különös és szürreális világ, tele mindenféle fura alakkal. Miközben próbálja az ügyeit intézni, arról álmodozik, hogy zenekart alapít és összejön azzal a csinos nővel, akinek házából korábban papírokat lopott el.

A Metró Luc Besson második játékfilmje, ami szélesebb körben is megismertette a nevét, azonban nem csak a szárnypróbálgató író-rendezőt tette fel biztosabban a filmes palettára, hanem örök múzsáját, Jean Renot, ill. Christophe Lamber-t is. Az már csak hab a tortán, hogy Isabelle Adjanit is sikerült megnyernie a produkciónak, de zeneszerzőként ismét jött Eric Serra, aki egy kis szerepre be is ugrott barátja kedvéért; és persze ott volt Michel Galabru húzónévnek, hogy könnyebben megnyíljanak a Gaumont pénzcsapjai.

És a dolog bejött; a Metró a bemutatása évében a harmadik legsikeresebb francia filmmé vált, Luc Besson pedig megmutatta, milyen jól tud hangulatot teremteni. Ebben szerintem tehetségesebb is, mint az írásban és rendezésben, persze utóbbiakban is akadnak jó pillanatai (A nagy kékség, Leon, a profi, Az ötödik elem), de atmoszférában erősebb. Remek vizuális érzéke is van, amit már ekkor is megvillantott például a film eleji autós üldözésben.
A történet viszont kicsit fura, nem áll össze egységessé valamivé, inkább kisebb jelenet-morzsákból épül fel a film, amit Fred és a hangulat tart össze. Besson itt inkább arról tett bizonyosságot, hogy nagyobb költségvetés mellett is képes dirigálni egy produkciót és hogy minimum jó iparos, de közben meg is van benne az a bizonyos plusz.

Talán e film sikere is hozzájárult ahhoz, hogy egyre nagyobb projektekbe vágjon bele, vagyis leginkább A nagy kékséghez néhány év múlva, ami azóta is pályája tán legjobb alkotása.