Éretlenségi

Harsány röhögésre ugyan sehol sem késztető, de azért korrekt, hangulatos komédia két okostojás lányról, akik az évek során kimaradtak az iskolai vadulásokból, de az érettségi ünnepség előtti éjszaka mégis el akarnak menni bulizni, hogy megmutassák a többieknek, milyen fából faragták őket.

Az amerikaiaknál igen népszerű téma az érettségi bál/buli és az azt követő útra kelés egy távolabbi városban, vagy akár az ország másik partján lévő főiskolára, egyetemre, így sok filmben feldolgozták már ezt.
Mi, magyarok, nem igazán tudunk mit kezdeni ezzel, hiszen nem része a kultúránknak (eleve kicsi az ország, max. pár óra eljutni egyik végéből a másikig), így aztán az ezzel foglalkozó mozik sem annyira népszerűek a hazai kínálatban. Még akkor sem, ha egy ismert színésznő, Olivia Wilde nagyjátékfilmes rendezői debütjéről van szó.

A talán személyes élményekből is táplálkozó direktori bemutatkozásban nincs semmi eget rengető újdonság, de azért Wilde érzi a ritmust és a tempót, szépen el tudta mondani, amit szeretett volna, a színészeit is megfelelően dirigálta, így a végeredmény is abszolút fogyasztható lett.

Ez volt az utolsó film, amit 2019-ben láttam.

Keresem a testem

Ebben az igen furcsa hangulatú, francia animációs filmben egy jobb kéz (kb. mint Izé az Addams family-ből) indul el Párizsban, hogy megtalálja gazdáját, vagyis a testet, amihez tartozik. Kalandos útja során megismerjük a "test", vagyis a Naoufel nevű fiú történetét is gyerekkorától kezdve egészen addig, amíg - mérsékelten sikeres - pizzafutárként meg nem ismerkedett egy Gabrielle nevű lánnyal és dolgozni kezdett annak nagybátyjának asztalosműhelyében.

A rendező elmondása szerint ez a film "egy modern, városi tündérmese végzetről és kitartásról, arról, hogy ha meg akarjuk változtatni a dolgokat, akkor muszáj meglepni önmagunkat, mernünk kell valami újat, valami mást csinálnunk, és letérni az addig megszokott ösvényekről".

A film a Netflix kínálatában is látható.

Greenberg

Adam Sandlerhez hasonlóan Ben Stillert sem különösebben bírom, bár a Walter Mitty titkos élete tetszett tőle (főleg második megnézésre), és olykor belőle is előbújik a színész. De nem csak emiatt érdemes megnézni Noah Baumbach filmjét, hanem mert ahogy a Házassági történetben egy válás folyamatát dolgozta fel, ebben a produkcióban egy 40-es férfi krízisén keresztül mesél egy sajátságos életérzésről, amit minden hasonló korú átél(t már), aki egyszer csak azt veszi (vette) észre, hogy elrohan(t) mellette az élet, és a fiatalsága végérvényesen a múlté.

Roger Greenberg nemrég esett át egy idegösszeomláson. Míg öccse és családja külföldön nyaral, beköltözik a házukba, ám ideje nagy része alatt nem csinál semmit. Jobb híján régi barátaival találkozik, de már velük sem igazán találja a közös hangot. Egyedül testvére házi segítője, afféle bejárónője, a 25 éves Florence mozgat meg benne valamit.

Noah Baumbach és Jennifer Jason Leigh közös produkciója ez a film, melyben egy helyét nem találó generációról mesélnek, de közben megvizsgálják a fiatalok helyzetét is, ill. a két nemzedék egymáshoz fűződő viszonyát (ebben nyilván van nem kevés hozott élmény is).
A téma miatt eleve jelen van egy melankolikus hangulat, amihez jól illik Stiller visszafogott játéka, valamint a nagyon átlagosnak kinéző Greta Gerwig (amúgy Baumbach következő komoly kapcsolata JJL után).
Általában véve senki nem szép, se nem boldog ebben a filmben, de közben mégsem válik drámai white trash-sé, hanem valahol a kettő között igyekszik megtalálni az útját.

Hisztéria

Emlékszünk még Samantha nyuszijára a Szex és New Yorkból? Mi már el sem tudjuk képzelni, de volt idő, amikor nem létezett ilyen gépezet, annak feltalálása viszont összefüggésben állt egy tünetegyüttessel, amit a XIX. század végén hisztériának neveztek. Az 1952-ben hivatalosan is eltörölt "kórt" - mai szóhasználattal élve - a kielégítetlen nőkre alkalmazták, bár akkoriban még nem így hívták és persze a női szexualitással sem kapcsolták össze, ám ettől még a kezelés működött. Ennek állít mókásan emléket ez az angol vígjáték.

Az ifjú orvos, Dr. Mortimer Granville elveszíti állását egy londoni kórházban, ám hamarosan új munkát talál: az elismert hisztéria-szakértő, Dr. Dalrymple asszisztense lesz. A kezelésre érkező hölgyek mind roppant elégedettek a terápiával, Mortimerre pedig rámosolyog a szerencse munkaadója kisebbik lányának elbűvölő képében, sőt arra is esély nyílik, hogy egyszer ő vigye tovább a praxist. Az idősebbik nővér szókimondó, harsány stílusa azonban megbonyolítja a dolgokat, ill. az a tény is, hogy a fiatalember keze egyre kevésbé bírja a tempót a rendelőben.

Nem egy térdcsapkodós, hahotázós fajta film, hiszen inkább szellemes angol humor jellemzi a cselekményt, de kifejezetten bájos, aranyos a maga egyszerűségében. Mert hogy egyszerűek a figurák, a történet és a konfliktus, na, meg a megoldás is, de közben olyan érdekes témákat érint, mint pl. a női egyenjogúság, a társadalmi egyenlőtlenségek, a tudományos fejlődés és a haladó gondolkodás, amiket a pajkos alapsztorin keresztül vetnek fel. Ne feledjük, 1880-ban járunk, amikor még szavazati joga sem volt a nőknek, a feminizmus pedig még éppen csak a szárnyait próbálgatta egy férfiak által uralt világban. Szórakoztatva mesél és oktat tehát Tanya Wexler rendezőnő, ez pedig igencsak lélekmelengető eredménnyel jár.

A színészek között megtalálható az ezúttal is remekelő Jonathan Pryce, Maggie Gyllenhaal, Rupert Everett, Hugh Dancy és a bájosan hamvas Felicity Jones.

Csúcs-pillanatok: Molly the Lolly, az olasz primadonna újra tud énekelni, és az első telefonszex. :D

Csiszolatlan gyémánt

Ez a film annyira friss, hogy még magyar címe sincsen, moziba is csak jövőre kerül, azt követően pedig a Netflixen fog debütálni, de ahogy az néha lenni szokott, egy megtekintő-példány kikerült a netre, így aki akarja, hamarabb megnézheti.

Howard Ratner nagydumás zsidó üzletember, aki mindennel ügyeskedik, ami a keze ügyébe kerül. Persze, egy rakás embernek tartozik kisebb-nagyobb összegekkel, adósságait azonban nem képes rendezni sportfogadási szenvedélye miatt, emiatt viszont egyre inkább szorongatják a hitelezői, akiket folyton csak hiteget. Legújabb szerzeménye egy különleges afrikai opál, ami megbabonázza az NBA egyik sztárját. Howard kockázatos játszmába kezd, hogy minél nagyobb pénzt szakíthasson, így letudhassa adósságát néhány sötét alak felé és jó áron elpasszolhassa a drágakövet a kosaras KG-nek is.

Alapvetően arról szól a Csiszolatlan gyémánt, hogy minél magasabbra tör valaki, annál nagyobbat tud zuhanni, ha nem vigyáz és ha nem tudja, hol a határ. Howard élete pedig pont ilyen: akármilyen nehéz helyzetbe hozza magát a magánéletében vagy az üzletben, megpróbálja kidumálni magát, aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Többnyire nem. Folyamatosan a bukás szélén táncol, de közben vakon bízik a szerencséjében, mert azt hiszi, hogy az majd megmenti, de Howard akkor sem tud megváltozni, mert a biznisz és a játék az élete. Akkor is, ha emiatt mindene rámegy.

Nem szeretem Adam Sandlert, ebből a filmből viszont kiderül, hogy ha lehetőséget kap rá, akkor elképesztően jó színész tud lenni, amire senki nem gondolna pl. a Sátánka vagy A vizesnyolcas alapján. Akkora pálfordulás ez, mint Bill Murray, Robin Williams, Jim Carrey vagy akár Steve Carell esetében. Lehet, hogy idősebb korára Sandler is "megkomolyodik"? A Csiszolatlan gyémánt alapján nem is lenne rossz.

A mandalori (1. szezon)

Lehet azon vitatkozni, hogy a Disney tönkretette-e a Star Warst az új filmekkel, netán George Lucas a felelős, amiért pár éve eladta a Lucasfilmet és azzal együtt a SW jogait az egércégnek. Egyesek szerint a rajongók a hibásak az online kirohanásaik miatt, meg hogy semmi sem elég jó nekik. Ebbe a cicaharcba most ne menjünk bele (bár elég markáns véleményem van a témában), nézzük inkább azt, mi történik, ha a Disney kreatív szabadságot ad lelkes és hozzáértő filmeseknek, akik értik és szeretik is a Star Warst, nem csak lélektelen pénzgyárként tekintenek rá.

Nem sokkal a Birodalom bukása (tehát A jedi visszatér) után járunk. A törékeny Új Köztársaság még nem tudott kellőképp megerősödni, hogy képes legyen helyreállítani és fenntartani a rendet a háborút követően, így a galaxisban bizonytalanság és káosz uralkodik. Ezekben az időkben egy fiatal mandalori fejvadász teljesít megbízásokat. Legújabb célpontja egy idegen csecsemő, ám az apró teremtmény rendkívüli képességekről tesz tanúbizonyságot, így amikor a harcos megtudja, mire készülnek vele a megbízói, megszegi a Fejvadászok kódexét, és magához veszi a kis lényt, ezzel viszont a saját fejére is vérdíjat tűz ki.

Űr-western egész kellemes hangulattal, egy kedvelhető címszereplővel, érdekes mellékszereplőkkel, épp megfelelő mennyiségű fan-service-szel, de ami a legjobb, nulla, azaz nulla Kánonnal - na, és persze Baby Yoda, akinél nagyobb netes mém jelenleg nem létezik.

A főbb alkotók, Jon Favreau és Dave Filoni, nem akartak mindenáron valami radikális újdonsággal előállni, meg továbbgondolni dolgokat, hanem meglévő anyagból dolgoztak. Nyilván ebben jóval kisebb kockázat és pénz van, azért bólinthatott rá a Disney is a projektre, ahelyett, hogy tovább erőltette volna a legújabb trilógia eseményeit - na és persze mi lenne kiválóbb kezdő lökés és közönség- (pardon: előfizető)csalogató a vadonatúj streaming-platformjuknak, mint egy Star Wars-sorozat? (Ha már a régen, még a Lucasos időszak alatt, belengetett Boba Fett-mozi végül kútba esett.)

Bár kezdetben ódzkodtam tőle, a Disney miatt komoly előítéleteim voltak, kellemesen csalódtam A mandaloriban, amiben kaland, humor, hangulat, akció, és főleg valódi Star Wars egyszerre van jelen. Van még hová fejlődnie a szériának, de a lehetőségek adottak, pénz is van rá, na meg szándék, ötlet és főleg tisztelet, úgyhogy várós a folytatás.

Közönséges bűnözők

Miután lába kél egy teherautónyi fegyvernek, a rendőrség begyűjt öt ismert bűnözőt, hogy rájuk verje a balhét, ám a blöff nem jön be, így mindenkit el kell engedniük. A férfiak neve egy kikötői drogügylet és mészárlás során is előkerül, ahol állítólag felbukkant a legendás és kegyetlen bűnözőfejedelem, Keyser Soze, akit viszont soha senki nem látott, és csak elmondások alapján lehet valahogy azonosítani.

Bryan Singer ezzel a filmmel tört be 1995-ben, és rögtön le is tette az újkori krimik egyik alapvetését az asztalra, ami nem mellesleg két Oscar-díjat nyert; egyet a forgatókönyv, egyet pedig Kevin Spacey a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában.
A csavaros történet ma már lehet, hogy kissé bonyolultnak tűnik, és a tempó sem tudja felvenni a versenyt egy mai produkcióval, de azért a film nem veszített sokat a fényéből az elmúlt 25 év során, főleg olyan kiváló színészek mellett, mint Gabriel Byrne, Kevin Spacey, Benicio Del Toro, Stephen Baldwin, Chazz Palminteri, Kevin Pollack vagy Pete Postlethwaite.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Közönséges bűnözők immár egy modern klasszikus.

Tel-Avivban minden megtörténhet

Salam egy palesztin szappanoperában dolgozik leginkább lótifutiként, de héber nyelvtudása miatt a színészek helyes kiejtését is segíti. A véletlen úgy hozza, hogy író lesz belőle; a gond csak annyi, hogy a fiatalember nem tud írni. Egy jeruzsálemi átkelés alkalmával megismerkedik a katonai ellenőrzőpont parancsnokával, aki az elkobzott forgatókönyvet alaposan lehúzza, mondván, az teljesen életszerűtlen, majd úgy dönt, hogy feljavítja a cselekményt és a dialógokat, cserébe apró szívességeket kér Salamtól. A sorozat és annak története egyre izgalmasabbá válik, ám közeledik az utolsó rész, így el kell dönteni, mi történjen benne a két főszereplő, a palesztin kémnő és az izraeli ezredes között.

Nem kifejezetten térdcsapkodós, de azért kedves kis dramedy ez a palesztin-izraeli-luxemburgi koprodukció, amely díjat nyert Velencében, Torontóban és Haifában, esélyes az Európai Filmdíjra, továbbá a legjobb idegen nyelvű (ill. új nevén: Legjobb nemzetközi egész estés) film Oscarjára ezt a produkciót indította Luxemburg (a shortlistre végül nem jutott be, de azért a nevezés is szép).
Habár évezredek óta tart az ellenségeskedés, palesztin és izraeli részről is valószínűleg már elegük van ebből az embereknek, hiszen mindkét fél ugyanúgy szenved. Az ilyen filmek, mint ez, talán segíthetnek abban, hogy folytatódjék a párbeszéd és az együttműködés (bár remélhetőleg nem úgy, hogy az egyik fél diktál, a másik pedig végrehajtja az utasítást), ami végül valódi békét eredményezhet.

A főszereplő Kais Nashif a Mennyország most-ból, de feltűnik benne a Fauda egyik színésznője is.

Rare Exports: A Christmas Tale

Azt hiszem, a blogon eddig előforduló skandináv filmek alapján elmondható, hogy északon nem egészen komplett emberek élnek. Mármint nem hülyék vagy ilyesmi (sőt), de nagyon más kulturális gyökerekből táplálkoznak, mint Európa más részein és pláne Amerikában, ez pedig számunkra olykor egészen furcsa alkotásokat eredményez.
Vadásztak már trollokra, volt troll határőrnő is, meg afféle emberi fenevad, de a zombifilmekbe is belekóstoltak, nekem személy szerint azonban a huldra története és persze a valaha készült egyik legjobb vámpírfilm tetszett leginkább.
Na, mindezekhez képest most a finnek villantottak egyet, mégpedig nem kevesebbel, mint a Mikulással, vagyis Joulupukkival, a mosolygós, öreg bácsival. Aki tulajdonképpen nem is az, akinek gondoljuk.

Korvatunturi egy hegy a finn-orosz határ közvetlen közelében. A környéken élő Pietari és haverja felfedezi, hogy az orosz oldalon különös munkálatok folynak. Amikor a fiú apjának rénszarvasait lemészárolják, a férfi, a fia és néhány barátjuk nyomozni kezd, ám az elhagyatott telepen csak egy óriási lyukat találnak. Nem sokkal később Pietari apjának farkasvermében egy ruhátlan, idős férfira bukkannak. Lassan összeáll a kép: volt valami a hegyben, amit a bányászok kiástak, és ehhez köze van a nem beszélő, de a fiúra baljósan reagáló öregembernek is.

A film nincs másfél órás, szóval én vártam (és néztem) volna valami elborultabbat annál, hogy tucatnyi, hosszú, fehér szakállas, pucér öregember rohan a finn téli éjszakában. Jó, ebben is van nem kevés abszurditás, de azért ha már annyit fokozták a feszültséget a Mikulás valódi kilétével, meg hogy kiféle-miféle a vén fószer a veremben, akkor jó lett volna némi plusz hentelés is, csak hát erre már nyilván nem futotta a költségvetésből (mert így is elmehetett a pénz a néhány CGI-jelenetre). Kár, mert a remek alapötletet sokkal jobban is ki lehetett volna dolgozni, és elvinni az egész sztorit egy még őrültebb irányba, ahol Joulupukki tényleg megbünteti a rosszul viselkedő nem csak gyerekeket, de felnőtteket is.
Amennyire csontfájdítóan ostobaság volt pl. a Náci zombik, annak vérességét és szatirikusságát nyugodtan lehetett volna nagyobb mértékben használni ebben a filmben, és akkor akár egy társadalomkritikus trash-kulttá is válhatott volna.

Így csak egy érdekes, de kissé felemást filmecske, ami azért

Léghajósok

Eddie Redmayne és Felicity Jones újra együtt A mindenség elmélete után, ezúttal a (Netflix nyomában loholó) feltörekvő Amazon Studios produkciójában, amely az angol meteorológus James Glaishernek állít emléket, aki az 1860-as években úttörő módon ballonnal emelkedett a magasba, hogy méréseket és kísérleteket végezzen a levegő hőmérsékletével, páratartalmával, nyomásával kapcsolatban, és aki munkásságával megalapozta az időjárás-előrejelzés módszertanát.

James és pilótája, Amelia Wren felszállnak a léghajóval, hogy a férfi műszeres megfigyeléseket végezhessen, és egyszersmind megdöntsék a franciák korábbi magassági rekordját, ami közel 23 ezer láb (7000 méter) volt. Emelkedés közben a légkör olyan csodáival és veszélyeivel szembesülnek, melyekről addig fogalmuk sem volt.

A film cselekménye valós időben játszódik, vagyis a repülés mintegy 100 perce azonos a játékidővel. Ez önmagában nyilván nem mindig túl érdekes vagy vizuálisan izgalmas, ezért a rendező flashbackekkel szakítja meg, így mutatja be a két főszereplőt és a hátterüket, motivációikat - előre-hátra ugrálva az időben múlt és jelen között.
Azt kell mondanom, hogy a visszaemlékezések, konfliktusok és karakterek kissé közhelyesek, más filmekben is sokszor látott pillanatok, pl. a meg nem értett, fiatal tudós, akit idősebb kollégái lenéznek forradalmi elképzelései miatt, ill. a férjét gyászoló nő, akinek túl kell lépnie a veszteségen, miközben a családja azt szeretné, hogy viselkedjen "normálisan" stb.
Emellett megkapjuk a szokásos főhajtást is a tudományos haladás egyik legalapvetőbb mozgatórugója előtt, amit a legjobban talán a Star Trekben fogalmaztak meg: eljutni oda, ahová még senki nem merészkedett.

Hogy azért a néző ne csak unalmas párbeszédeket és számára érdektelen meteorológiai megfigyeléseket kapjon a pénzéért, akad néhány akciójelenet is (pl. 7000 méter magasan Amelia az elfagyott kezeivel felmászik a ballon tetejére, hogy kinyissa a jeges gázkieresztő nyílást), emellett láthatunk néhány valóban lenyűgöző óriástotált, melyek mozivásznon érvényesülhetnek leginkább.

Közepesen érdekfeszítő, de azért korrekt film a Léghajósok, átlagos szereplőkkel és történettel, na meg szép fényképezéssel.

Végtelen történet

Anyja halála óta Bastian az apjával él, aki viszont nem nagyon foglalkozik vele, osztálytársai is folyton piszkálják, így a kisfiú a könyvekbe menekül. Egy nap, miután ismét megkergették, Bastian egy könyvesboltban szóba elegyedik az eladóval, aki óva inti egy bizonyos könyvtől, a fiú viszont titokban kölcsönveszi és az iskola padlásán olvasni kezdi a Végtelen történetet. Hamarosan kiderül, hogy a halálos Semmi által pusztulással fenyegetett Fantáziaország sorsa nem csupán egy ifjú harcoson, Atreyun, hanem a könyvet olvasó Bastianon is múlik.

Wolfgang Petersen ifjúsági fantasyje 1984-ben a valaha készült legdrágább német mozifilm volt. Azóta eltelt 35 év, és a filmnek továbbra is megvan a maga kult státusza, amit az egyre harmatosabb folytatások sem tudtak lerombolni.
Ebből a korból talán két hasonló jellegű filmet tudnék példaként hozni: a Fantasztikus labirintust és a Willowt, hiszen ahogy a Végtelen történetben, úgy azokban is egy különleges világ kerül veszélybe, így egy fiatal főhősnek kell helytállnia, ám a feladat elvégezéséhez előbb fel kell nőnie.

A Végtelen történet üzenete ma is világos (bár a filmben is elhangzik, biztos, ami biztos): az emberek egyre inkább elvesztették a képzeletüket,"leszálltak a felhők közül" az álmaik és vágyaik feladásával, ami végső soron boldogtalanná teszi őket, Bastiannak viszont megvan a lehetősége, hogy tegyen ez ellen, ilyen módon tehát a film egyfajta pszichológiai példamese, ami azt szolgálja, hogy lélekben erősebbé és tudatosabbá tegye az embereket.
Mondjuk, a könyv teljesen más és persze sokkal jobb a filmadaptációnál, ami nagyjából csak a történet felét dolgozza föl.

Érdekes abba is belegondolni, hogy 35 éve is (ill. régebben, mert a film forrásául szolgáló regény 1979-ben jelent meg) már annyira jellemző volt ez a társadalmi jelenség, hogy könyvekben, filmekben is feldolgozták. Ahhoz képest ma - szerintem - lényegesen rosszabbul állunk, hiszen ami "fantáziatörténeteket" az emberek napjainkban kapnak, azok legfeljebb kis időre képesek kikapcsolódást nyújtani (már ha), de hosszú távon, pláne elgondolkodtató, személyiségfejlesztő módon szinte alig (tisztelet a kivételnek).

Bár némely trükk még mai szemmel nézve is szép, összességében tekintve a Végtelen történet nem öregedett túl jól. A maga korában nyilván káprázatosnak számított (pláne nem hollywoodi filmhez képest), de 35 év távlatából a tempó már kissé lassú, a cselekmény, a konfliktus és a szereplők is túlságosan egyszerűnek, kidolgozatlannak hatnak, akik pedig már belenőttek a Marvel-éra CGI-orgiájába, lesajnáló mosollyal legyinthetnek az egyszerűcske optikai effektusok láttán.

Felnőtt fejjel nézve azért nem rossz élmény a film, annak tudatában pedig még érdekesebb, hogy ez jelentette a belépőt Wolfgang Petersen számára az Álomgyárba.

Volt egyszer egy... Hollywood

Quentin Tarantino - állítólag - utolsó előtti filmje megint kicsit más, mint a többi mozija. Nincs most olyan időfelosztás, mint a Ponyvaregényben, nincs rojtosra pofázás, mint az Aljas nyolcasban, és szerencsére nem is megy úgy mellé, mint a Grindhouse: Halálbiztos.
Nem kapunk viszont lineáris, valahonnan valahová tartó történetet, sokkal inkább valamiféle vázlatszerű cselekményszálat, ami lazán összeköti egymással a különféle epizódokat, na meg egy nagyon erős atmoszférát arról, hogy milyen volt Hollywood és milyen volt hollywoodinak lenni az 1960-as évek végén.

Tiszteletteljes főhajtás ez a film egy rég letűnt korszak és legendás álomgyári figurák, pl. Bruce Lee és Steve McQueen előtt, de közben egyfajta historikus tabló is, abban az értelemben mindenképp, hogy Sharon Tate személyén keresztül is kibontakozik a "történetféleség" egyik fontos és valóságos szála.

Leonardo DiCaprio és Brad Pitt zseniális, az ő alakításuk még akkor is képes elvinni a közel 3 órás játékidőt, amikor a film a közepe felé kicsit leül és sajnos, az első fél tempója már nem is tér vissza. A legvégén azért még egyszer felpörögnek az események, amikor az "ördög" keménykedni próbál, csak aztán elkerül Brandy kutya meg egy csúnya lángszóró.
És akkor még ott vannak az apró mellékszereplők és cameok, mint Michael Madsen (és a sárga Cadillacje, aminek több a vászonideje, mint neki), Tim Roth (akinek jeleneteit végül teljes egészében kivágták), Nicholas "Pókember" Hammond, Dakota Fanning, Al Pacino, Kurt Russel (megint kaszkadőr szerepben), Bruce Dern, Luke Perry (ez volt a színész utolsó szerepe), és a "banda" többi tagja, hogy a számtalan direkt és indirekt filmes kikacsintásról már ne is szóljak.

Nem ez (lesz) Tarantino legjobb filmje, mert szerintem az még mindig a Ponyvaregény, de ha a mester "csak" ilyen mozikat készít a jövőben (vagy hát azt az egyet, amit ígért), akkor sem járunk rosszul.

A világítótorony

Valamikor az 1890-es években két férfi érkezik egy magányos kősziklán magasodó világítótoronyba; egy tapasztalt vén róka és egy fiatal, aki korábban Kanadában dolgozott favágóként, de a pénz miatt elvállalta ezt a munkát.
Az idősebb toronyőr minden feladatot ifjabb társára tol, kezdve a ciszterna takarításától egészen a gépek karbantartásáig; a fiatalembernek viszont lassan elege lesz a folyamatos megalázásból, így az egyre gyakoribb közös lerészegedések és kényszeredett barátkozás ellenére a két férfi fokozatosan egymás ellen fordul.

Minimál kamara-pszichothriller; a 4:3-as képarány (pontosabban 1.19:1, vagyis majdnem teljesen szabályos négyzet), a fekete-fehér színvilág, az expresszionista fényképezés pedig csak fokozza a bezártság-érzetet és az ezzel együtt lassan, de biztosan kialakuló tébolyt.
Abban nem vagyok egészen biztos, hogy mi volt evvel az író-rendező szándéka, bár egy interjúban úgy fogalmazott, hogy "semmi jó nem sül ki abból, ha két férfi csapdába esik egy óriási falloszban", a nyomasztó hangulat viszont annyira erős, hogy - ha lehet így mondani - bőven túllendíti a nézőt ezen, így ha végig képes ülni a közel 2 órát, bizonyos lehet benne, hogy kegyetlen élményben lesz része.

Willem Dafoe és Robert Pattinson az év egyik legjobb színészi alakítását nyújtja, irgalmatlan energiákat szabadítanak fel magukban és egymás felé.

Így neveld a sárkányodat - Hazatérés

Bár az Így neveld a sárkányodat-filmtrilógia (és tévésorozat) véget ért, a történetben és a figurákban bőven van annyi lehetőség, hogy ha egész estés folytatás nincs is (még), egy rövid epizód erejéig azonban vissza tudnak térni; pontosabban: haza, ahogy ennek a rövid karácsonyi résznek az alcíme is jelzi.

10 év telt el a harmadik rész eseményei óta; Astrid és Takonypóc boldogan élnek a gyerekeikkel, ahogy Fogatlan is a családjával, távol ember barátaitól. A viking faluban már csak az idősebbek emlékeznek a sárkányokra, így az ifjú törzsfőnök - Bélhangos hathatós segítségével - elhatározza, hogy ünnepi színházi előadást rendez, hogy így meséljen a falu fiataljainak saját és apja egykori kalandjairól a repülő tűzokádókkal. Eközben Fogatlannak is hiányoznak a barátai, így fejébe veszi, hogy meglátogatja őket, kicsinyei azonban keresztül húzzák a számításait.

A Hazatérés szerencsére nem elégedett meg a sorozat fapadosabb megoldásaival, így technikai és kreatív fronton is magas színvonalú, mozifilm-minőségű produkciót kapunk a DreamWorkstől.
Egy kivételével (Jonah Hill) az összes szinkronszínész visszatért a szerepébe (még Gerald Butler is egy flashbackben), Valka viszont kimaradt a cselekményből, így Cate Blanchettet is hiányolnunk kell.
Az alig 21 perces játékidő (aminek végén amúgy a harmadik rész fináléjának jeleneteit láthatjuk a stáblista alatt) épp elég arra, hogy az összes kedvelt karakter felbukkanjon, jut idő néhány verbális és vizuális gegre is, a kölyöksárkányok pedig még mindig szupercukik.
Főgonosz ezúttal nincsen, a sztori nem harcra, hanem a kellemes emlékezésre van kihegyezve.

Freaks

Amikor Stephen King Tűzgyújtója találkozik egy karcos X-Men-eredetsztorival és a Hősökkel, abból vagy valami rendkívüli, vagy valami ordas nagy bukás kerekedik ki. A Freaks valahol ezek között van.

Henry és kislánya, Chloe tökéletes elszigeteltségben él a házukban. Ha bármire szükségük van, a férfi megszerzi, de máskülönben nem lépnek ki az ajtón. Egyáltalán. Hét év telik el így, és az apa ezalatt megtanította a lányának, hogy ha bárki kérdezi, akkor ő normális, amúgy pedig óvakodjon az emberektől, akik rájuk vadásznak. A kislány vágyakozva figyeli a külvilágot, különösen egy fagylaltos autót, aztán egy nap úgy dönt, hogy ha ő tényleg annyira normális, mint ahogy az apja állítja, akkor neki is jár a fagyi.

A Zach Lipovsky és Adam B. Stein alkotta író-rendező-producerduó filmje nem szólt túl nagyot (bár nyert egy rakás díjat kisebb fesztiválokon), pedig egyáltalán nem rossz alkotás, kifejezetten hangulatos, emellett jól is lett megrendezve, ahogy fokozatosan derülnek ki az információk.
Ügyes húzás, hogy a film közel feléig az ember azt hiheti, hogy Chloe apja csak egy mezei őrült, aki paranoiásan fél a külvilágtól és ezt a félelmét rákényszeríti a lányára is - ugyanez viszont már elég lehet ahhoz, hogy a türelmetlenebb néző itt abbahagyja a filmet, holott az igazán érdekes, elgondolkodtató, izgalmasabb részek és fordulatok csak ez után következnek.

Nyilván ezúttal sincs jelentős újdonság a nap alatt, hiszen pl. az X-Men-képregények már évtizedek óta dolgozzák fel a - ez esetben nem mutánsoknak, hanem Szörnyszülötteknek nevezett - különleges képességű emberek történetét, ugyanakkor a téma örök érvényű, legalábbis, amíg létezik antiszemitizmus, rasszizmus vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetés nemi, vallási, származási, vagy akármilyen alapon.
A film tehát a látványos külsőségeken túl arról is szól, hogyan képes bármit megtenni egy szülő azért, hogy megvédje a gyermekét egy rettegő-elnyomó társadalmi közegben, ahol vannak a "normális" emberek és vannak "ők", akik valamilyen módon különböznek.

A színészek elég jók; Emile Hirsch mellett magasan kiemelkedik a remekelő Bruce Dern, de feltűnik a Battlestar Galacticából ismerős Grace Park is, a főszereplő kislányt, Lexy Kolker pedig egy ritka kivétel az amúgy elég idegesítő gyerekszínészek között.

Házassági történet

Válás amerikai módra. Ez is lehetne a címe Noah Baumbach filmjének, melyben egy házasság felbomlását veszi górcső alá a maga kissé abszurd amerikai módján. Abszurd, hiszen sok esetben a válás is egy ilyen folyamat az ügyvédekkel, civakodással és vagyonmegosztással. A rendező a rá jellemző komikus formában mutatja meg ezt a cseppet sem könnyű időszakot, amelyhez amúgy a személyes élményei is asszisztáltak (2013-ban vált el).

Ez egy erősen karakter- és színészközpontú film, így a kisebb mellékszerepek is fontosak, azokat is ismert arcok alakítják, pl. Wallace Shawn, Ray Liotta vagy Laura Dern, a pálmát azonban egyértelműen Scarlett Johanson és Adam Driver viszi, akikről immár világos számomra, hogy a Marvelekkel és a Star Warsszal csupán pénzt keresnek, de színészkedni ilyen filmekbe járnak; és persze jóval több is van bennük a Fekete Özvegynél és Kylo Rennél.

A több mint két órás játékidő talán kicsit hosszú, ezt a sztorit 100-120 percben is el lehetett volna mesélni, de azért így sem válik unalmassá.
Külön érdemes kiemelni Driver dalát az egyedüllétről a film vége előtt nem sokkal. Egyrészt milyen jó hangja van, másrészt amit énekel, az is elgondolkodtató.

Az ír

Frank Sheeran egyszerű teherautó-sofőrként kezdett, aztán egy benzinkútnál összetalálkozott egy segítőkész férfival, onnantól kezdve pedig minden megváltozott; Frank egyre befolyásosabb emberekkel ismerkedett meg, emelkedett a ranglétrán, hamarosan pedig a maffia fontos tagjává vált. Egy nap a fuvarozó-szakszervezet hírhedt vezetőjével, Jimmy Hoffaval hozta össze a sors, akivel barátok lettek, de a keményfejű és makacs Hoffa egyre kellemetlenebb szálkát jelentett bizonyos emberek szemében.

Martin Scorsese régi vágású gengsztermozit forgatott a Netflix számára, eközben sokak álma valósult meg: újra együtt játszottak a leghíresebb Scorsese-színészek, Robert DeNiro, Al Pacino, Joe Pesci és Harvey Keitel.

De Niro olyan, mint szokott, Pacino nála erőteljesebb alakítást nyújt (a karaktere miatt is), nekem viszont jobban tetszett Joe Pesci visszafogott, mégis remek játéka. Kiemelném Anna Paquint is, akinek nyúlfarknyi, de emlékezetes szerepe van, és hát azért nem lehetett semmi Al Pacinoval táncolni.

A hírhedt CGI-fiatalítás kapcsán egyetértek azokkal, akik szerint nem zavaróak a digitális ráncfelvarrások; élethűek, természetes hatásúak, viszont az nagyon látszik, hogy mégis csak 80-hoz közeli embereket látunk, hallunk mozogni és beszélni, ami más hangulatot teremt, mint egy fiatalabb színész játéka.

Bár olyan klasszikussá, mint az Aljas utcák, a Nagymenők vagy a Casino, nem fog válni, Az írnek azért így sincs semmi szégyellnivalója. Teljesen korrekt Scorsese-mozi, ami lazán hozza azt a szintet, amit megszokhattunk a Mestertől.

Wonder Woman: Vérvonalak

A kezdetek óta nézem a Warner/DC animációs filmjeit, így elmondható, hogy szemben az előszereplősökkel, a rajzolt produkciók általában jobbak, ami nem csoda, hiszen jóval szűkebb a célcsoport, kisebb a költségvetés, így a kockázat is, ami viszont lehetővé teszi, hogy olyasmik is megjelenjenek, elhangozzanak egy ilyen filmben, ami moziban aggályos lenne, ezért az alkotók nagyobb szabadságot élveznek.
Néha persze így is akad némi mellényúlás, pl. Batman fia, Batman Hush, Batman & Harley Quinn, stb., de ezúttal nem volt probléma, így Wonder Woman legújabb kalandja, ami már a harminchatodik (!) a sorban, egész jól sikerült.

A történet nem akarja újra feltalálni magát, szóval kb. újra megtudjuk, hogyan került Diana hercegnő az USA-ba, majd nem kevés személyes érintettséggel jön egy nagyszabású konfliktus, amit meg kell oldani, majd sok harc után érkezhet a hepiend (és egy stáblista utáni jelenet).
Az egész bejáratott gépezet módjára, megbízhatóan működik, nincs számottevő újdonság, sokszor láttunk már hasonlót, viszont ennek ellenére mindig jó látni a DC legrégebbi szupernőjét kisbugyiban bunyózni. Ja, és a történet nem kapcsolódik a Gal Gadot-féle mozi(k)hoz.

A píszí itt is megjelenik, de azért nem túl agresszív módon a néző arcába kenve; pl. Etta Candy meleg fekete nő lett, így aztán a Warner/DC két legyet is ütött egy csapásra. A főszereplő hangját Rosario Dawson adja, de egy kis szerepben Michael Dorn is hallható.