Engedj be!

Låt den rätte komma in - Let the right one in - Engedj be!

Gyerekhorror... nem egy népszerű műfaj, hiszen a gyerekekre a normálisabbja szent és sérthetetlen lényekként gondol, akiket a filmekben tilos bántani, nem szabad a kezükbe fegyvert adni, és általában véve ki kell őket hagyni mindennemű szörnyűségből. Ezzel alapvetően én is egyetértek, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy dramaturgiai szempontból a gyerekek rendkívüli történetekbe való helyezésével igen sajátságos hangulat hozható létre, ami az egész filmre rányomja a bélyegét. És ez persze nem csupán horrorban működik, de lényegében akármilyen műfajban (pl. Az, Super8, Kick/Ass, Pillangó-hatás, Végtelen történet stb.).

E bevezető után hadd szóljak pár szót a svédekről: Abba, Ace of Base, Roxette, IKEA, Volvo, Saab, de mivel filmekről van szó, akkor Ingmar Bergman és A tetovált lány á la Millenium-trilógia. A svédek - csakúgy, mint általában a skandinávok - eléggé élen járnak az európai filmgyártásban, 2008-ban pedig elkészítettek egy remek vámpírmozit, ami igazi felüdülés mindazok számára, akik már kissé megcsömörlöttek a sok, véres, amerikai szeméttől, ahol tucatszámra hentelik egymást a szereplők, de értelmes történetük többnyire nincsen (pl. Penge, Underworld).

1982-ben járunk, egy álmos svéd kisvárosban, ahol a magányos és az iskolatársai által rendszeresen piszkált Oskar szomszédjába egy titokzatos lány költözik. A két gyerek között barátság alakul ki, ezzel egy időben azonban a környéken kegyetlen gyilkosságsorozat veszi kezdetét.

Tomas Alfredson filmje tipikusan európai alkotás. Lassú, kimért, "mérnöki szépségű" beállítások váltják egymást, minimális a zene (ahol van, ott viszont igen hangulatos), kiváló a fényképezés és az atmoszférateremtés (hideg, havas tájak, kevés ember), és bár tulajdonképpen felsorolja az összes vámpír-közhelyet (pl. vérivás, napfény-iszony, de erre utal a film címe is), mégis sokkal személyesebb, már csak azért is, mert "nem nyomja fullba" a horrort (akadnak persze véres jelenetek), és ez a közvetettség sokkal elborzasztóbb, mintha premier plánban látnánk fejletépéseket és hasonlókat.

Mégis a legfontosabb, hogy a filmnek mondanivalója van, ami az én olvasatomban meglehetősen hasonló a norvég Thaléhoz (ahol egy ember szintén egy nőnemű természetfeletti lénybe szeretett bele):

"Ha szerencséd lesz, találkozol azzal, akivel leélheted az életed. De lehet, hogy nem találkozol vele soha, vagy csak valamennyi időre. És lehet, hogy eleve így tervezve vagy véletlenül, egyszer csak ketten maradtok. És néha, egyszerűen csak tudod, hogy így kell lennie. Hogy ő az, akiért bármire képes lennél, bármit feláldoznál érte, ő az, akiért képes vagy élni és meghalni."

Oskar tulajdonképpen ugyanolyan egyedül van, mint Eli, így kettejük egymásra találása és közös útkezdete talán egy boldogabb, szebb jövő ígérete is (amit persze nyilván szárazra szívott hullák kísérnek majd, de hát Elinek muszáj táplálkoznia...).

A vámpír-létet ezúttal is sikerült a tragikusabb, emberi oldaláról megragadni (lásd még Interjú a vámpírral), amit a remek színészvezetés, rendezési stílus és a két gyerekszereplő, Kåre Hedebrant és Lina Leandersson kedvesen amatőr, hiteles és természetes játéka tesz teljessé.

Let me in - Engedj be!

A svéd Engedj be! egy tipikusan olyan történet és film, amire az amerikai remake-gyárosok előszeretettel csapnak le - hogy aztán jól elrontsák; na, nem szándékosan vagy tudatosan, de egyszerűen annyira más az amerikai gondolkodásmód, filmes stílus és célközönség, hogy nem sok amerikai feldolgozás ér fel az eredeti művel (tisztelet a kivételnek).

2010-ben el is készült a Let me in Kodi Smit-McPhee és Chloë Grace Moretz főszereplésével, a történet pedig lényegében megegyezik a svéd forrásművel, így erre nem térek ki, hanem egyből a különbségeket és azonosságokat veszem górcső alá.

Fontos változás, hogy az amerikai feldolgozás egy régi, jól bevált dramaturgiai eszközzel indít, vagyis nem a történet elejével, hanem a közepével, ezzel egyfajta keretes szerkezetet hozva létre; így tehát a kórházi jelenettel kapcsolódunk a filmbe, amikor a lány segítője kiesik az ablakon, majd jön a kiírás, hogy "Két héttel korábban". A módszer működik, és nyilvánvalóan a drámai hatás erősítésére, ill. az érdeklődés felkeltésére szolgál (deus ex machina), ám tulajdonképpen felesleges, hiszen amikor elérkezik a cselekmény a "jelenbe", még majdnem a film fele hátra van, ennek fényében pedig nem oszt, nem szoroz, hogy ezt a jelenetet láttuk-e már korábban (ráadásul ez nem is egy alapvető fontosságú esemény).

További lényeges különbség, hogy a remake sok olyat mond ki, amit nem kellene, pontosabban: nem lenne szükséges, mert enélkül is lehet tudni, hiszen kiderül a történetből; például, hogy a fiú, Owen, nem szereti a környezetét és el akar onnan menni, de az is túlságosan direkt módon van tálalva, hogy a lány, Abby, valamiféle szörnyeteg, mivel elég hamar megmutatják a nézőknek a "vámpír-üzemmódját", így tehát oda van a várokozásból és találgatásból fakadó feszültség, hogy akkor ő tulajdonképpen micsoda.

Ezen plusz információk közlésére több, új jelenet is bekerült a filmbe, amire a svéd eredetinél nem volt szükség, de mivel amerikai piacra készült a feldolgozás, szinte kötelező, hogy minden el van magyarázva a tengerentúli nézőknek, nehogy a legkisebb kétségük is támadjon, esetleg ne értsenek meg valamit. Nekünk, itt, Európában erre nincs szükségünk, mert mi értelmezzük a látottakat és elgondolkodunk azokon, így jutva a megfelelő tanulságra vagy következtetésre, mert a rendezők általában egyenrangú félként kezelik a nézőket, nem pedig buta gyerekekként, akiknek mindent a szájukba kell rágni. (Így tehát nekünk nem volt szükségünk a Rómeó és Júlia mutogatására sem, mert anélkül is láttuk és értettük a két "különböző" gyerek bontakozó szerelmét.)

Erre a túlzott direktségre jó példa a zene használata is, ami többnyire akkor (és úgy) csendül fel, ahol (és ahogyan) a nézőknek éppen érezniük kell valamit, például izgalmat, feszültséget ("veszélyzene"), ugyanakkor zene olyan jelenetek alatt is hallható, ahol nem kellene, mert fölöslegesen csillapítja a drámai hatást (pl. a mászókás beszélgetéseknél). Szerencsére azért néhol megfelelően használták a csendet is, mint dramaturgiai eszközt.

Rendkívül felesleges volt belekeverni a történetbe a "szokásos" amerikai vallásos blablát, ami szerencsére nincsen eltúlozva, de éppen emiatt válik indokolatlanná a megjelenése is - és ami a svéd filmben szintén nem volt jelen, hiszen nem erről szólt a történet és a mondanivaló.

Matt Reeves egy rendőrös-nyomozós szálat is beleszőtt a cselekménybe, ami nyilván szükséges egy amerikai néző számára, de még arra is alkalmas, hogy némi jóféle amerikai suspense-t, feszültséget is el lehessen vele sütni (a rendőr kutat a lakásban, mielőtt rányit a fürdőben alvó lányra). Oké, volt hasonló az eredeti filmben is, csak nem így és nem ennyi...

A legnagyobb különbségnek azt éreztem, hogy azok a lelki folyamatok, melyek Owenben lezajlanak, míg megérti és elfogadja Abby "vámpírságát", kevésbé kidolgozottak, mint az eredeti filmben. Persze azért megijed és fél stb., de ezt valahogy mégis hihetőbbnek véltem Oskar, mint Owen esetében.

Szintén kimaradt (bár ez erősen várható is volt egy gyerekszereplős amerikai filmben) az átöltözős jelenetben az, amikor Owen meglesi a meztelen Abbyt - hozzá kell tenni azonban, hogy bár a svéd filmben itt valamiféle sebhelyet, forradást látni Eli lábai között, és a figurát is lány játszotta, de az eredeti regényben utalás van rá, hogy ő egy kasztrált fiú, ugyanakkor vámpírként nincsen egyértelmű neme, ezért is mondja azt egy alkalommal, hogy ő nem lány.

Ehhez képest Chloë Grace Moretz nagyon is az, sőt kifejezetten szép, így ő szerintem nem volt túl szerencsés választás erre a különleges szerepre, ahol nagyon fontos a nemtelenség és a kortalanság ábrázolása. Lina Leandersson arca és megjelenése, játéka ebből a szempontból sokkal jobban érvényesül, mint Chloë-é, akinek szép a frizurája, sokszor mosolyog kedvesen stb. Nem az alakításával van a baj, hiszen ő napjaink egyik legtehetségesebb gyerekszínésze, csak a karakter nem megfelelően lett kialakítva.

A kiváló atmoszféra, ami a svéd film esetében végig megtalálható, a feldolgozásban is megvan - nagyjából; mert bár van hangulat, csak épp eléggé másmilyen. Hideg színvilág helyett sárgás, aranybarnás minden, ami meglehetősen másmilyen érzetet kelt az emberben.

Összességében egy tisztességesen, korrekt módon elkészített, de nagyon (túlságosan) "át-amerikanizált" film lett a feldolgozás, ami ebből adódóan nem lett olyan jó, mint a svéd eredeti, de azért így is sok hollywoodi alkotást maga mögé utasít a nem hétköznapi téma és a körültekintő megvalósítás miatt.