Szökevényvonat - Transz

Szökevényvonat

Andrej Koncsalovszkij Oroszországban született filmrendező, aki megannyi hazai alkotást követően, a '80-as évek elején Hollywoodba tette át a székhelyét, hogy ott (amerikai mérce szerint) egy átlagosan közepes, de megbízható iparosrendezővé váljék. Legnagyobb közönségsikerét a Tango és Cashsel érte el, hazánkban pedig leginkább onnan lehet ismerős a neve, hogy 10 éve itt forgatta Glenn Close és Patrick Stewart főszereplésével Az oroszlán télen című tévéfilmet. A 76 éves rendező napjainkban is aktívan dolgozik, következő projektje 2014-es dátummal van bejelentve.

A Szökevényvonat az első, nagy amerikai munkája volt (1985-ben): akár az állatokkal, úgy bánik egy alaszkai börtön igazgatója az elítéltekkel, két bűnözőnek, Manny-nek és Buck-nak azonban mégis sikerül megszöknie. A két férfi felkapaszkodik egy vonatra, ám a szerelvény elszabadul, és vad száguldásba kezd a nyílt pályán. Miközben a két menekülő próbálja visszaszerezni az irányítást, az őket mindig is gyűlölő börtönigazgató a nyomukban van.

A 80-as években a kontrollt vesztett jármű ötlete már nem számított újdonságnak (pl. Airport-sorozat, Poszeidón katasztrófa), és bár vonat nem először kapott főszerepet akciófilmben vagy thrillerben (lista ITT), messze voltak még az olyan mozik, mint a Száguldó erőd, a Halálvonat, vagy a Száguldó bomba. Az elszabaduló mozdony vagy egész szerelvény mint a feltartóztatatlan erő szimbóluma, mindig is kedvelt eszköz volt a tengerentúli filmgyártásban, hiszen Indiától Argentínáig a világon mindenhol ismerik és kedvelik ezt a járművet, ezért kultúrától függetlenül minden emberre egyformán sokkolóan hat a látvány, amikor a megzabolázott gépszörny letépi a láncait, és rettenetes erejével féktelen tombolásba kezd. Minden feltétel adott volt tehát ahhoz, hogy legalább ilyen szempontból izgalmas film legyen a Szökevényvonat, ám a történetet kiegészítették a börtönből kereket oldó menekülőkkel, köztük Manny-vel, akinek szabadságvágya nem ismer határokat, minden akadályt legyőz, és még a saját élete sem számít, hogy elérje végső célját: legyőzze gyűlölt ellenfelét, a börtönigazgatót és elnyerje szabadságát. Ez amolyan újragondolása a híres hamingwayi gondolatnak á la Az öreg halász és a tenger: Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.

Ezt a filozofikus alapgondolatot támasztja alá a rögzített, fix helyszín (a vonat, amit nem lehet elhagyni), és ez kerül ütköztetésbe a fiatal és öreg bűnöző között mint generációs nézetkülönbség is (a srác el akar menni bulizni Las Vegasba, társa ezzel szemben valódi életet akar, de ha erre nincs mód, a halál is megfelel), mindez pedig jól felépített pszichológiai szerkezettel van megoldva.

A film formailag realistának mondható, sok a kézikamerázás (ekkoriban ez még messze nem volt annyira elterjedt, mint napjainkban), akad néhány brutális, naturalista jelenet is (lásd a verekedésben a boxmeccs után), és persze kötelezően felsorol sok vonatos, elszabaduló járműves közhelyet (pl. az irányítóközpont, mellékvágányok, veszélyes híd stb.), de ezek szerencsére nem kapnak túl hangsúlyos szerepet (ezáltal ügyesen elkerülve a drámai hatás szétesését, elterelődését). A feszültség gyakorlatilag folyamatos, az alaszkai, havas táj pedig szokatlan, különleges hangulatot ad a látottaknak.

A színészek közül nyilvánvaló módon Jon Voightot kell kiemelni, aki Oscar-díjasként abszolút húzónévnek számított a produkcióban, a rangos elismerésre pedig ezért a szerepért is nominálták. A másik férfi főszereplő a szemtelenül fiatal Eric Roberts, aki ekkoriban még igencsak karrierje elején járt (több mint 300 filmben szerepelt - a Szökevényvonat csak a tizedik volt), és hogy a történetben legyen egy nő is, beválogatták Rebecca DeMorney-t, aki ez idő tájt szintén kezdő színésznek számított. Szerencsére egyikük sem illetődött meg a híres kollégával való közös munkától, így jól kiegészíti egymást a hármasuk. A kegyetlen börtönigazgató szerepében John P. Ryan brillírozik egy rövidet.

Zene (Trevor Jones) viszonylag kevés helyen csendül föl, ami erősíti a realista hatást, ahol viszont hallani, ott kellőképpen fokozza az izgalmakat. A trükkök mai szemmel nézve elég nyilvánvalóak (sok a háttérvetítés és több makettet is használtak), de abszolút hihetőek.

Összességében egy korrekt módon elkészített, hovatovább izgalmas (a körmeinket azért nem rágjuk tövig...), gondolatébresztő filmről van szó, ami kis túlzással olyan börtönmoziknak is "megágyazott", mint pl. A remény rabjai vagy A bosszú börtönében.

Transz

Danny Boyle vitán felül napjaink egyik legjobb, legeredetibb és legstílusosabb rendezője. Filmjeihez mindenképp szükséges egyfajta nyitottság és másmilyen befogadóképesség, mint egy átlagos mozinál (pláne, ha amerikai - tisztelet a kivételnek).

Legújabb munkájának főszereplője, Simon egy londoni aukciósházban dolgozik. Feladata egyszerű: ha bármi gond támadna, a legértékesebb tárgyat azonnal biztonságba kell helyeznie. Egy nap fegyveresek zavarják meg az árverést, Simon pedig habozás nélkül cselekszik, ám az egyik rabló fejbe vágja, amitől hosszas kórházi kezelésre szorul. Később kiderül, hogy a fiatal férfi az akció fontos szereplője volt, de "hősködése" nem várt fordulathoz vezetett: a 25 millió fontot érő festmény eltűnt, és csak Simon tudja, hol van - ám az őt ért ütés miatt amnéziája van, ezért semmire nem emlékszik. A banda úgy dönt, hogy egy hipnoterapeutához fordul, aki egy Elizabeth nevű gyönyörű nő. A bonyodalmak azonban csak ekkor kezdődnek igazán.

A filmet végignézve nem nehéz rájönnünk, hogy tulajdonképpen egy szerelmi drámáról van szó, ám a hétköznapinak is mondható alaptörténet olyannyira ki van tekerve, össze-vissza van csavarva, hogy ember legyen a talpán, aki szét tudja választani az egymást át- és átfedő cselekményszálakat. Menet közben megmerítkezhetünk az emberi elme sötét bugyraiban is, melyben egy - szó szerint - lélekbúvár van a néző segítségére. Az abszurdnak, néhol netán groteszknek is nevezhető történet amolyan negatív incepciónak (Inception - ez az Eredet angol címe) is felfogható, ahol nem egy gondolat elültetése a cél, hanem annak ellenkezője - csak épp az események kb. egy gátszakadás erejével kezdenek zubogni, ahogy a Simon emlékeit és múltját elzáró képzeletbeli zsilip lassan felemelkedik. A film során képzelet és valóság, emlékek és fantázia összekeverednek, amit a legjobban a többször is felbukkanó, egymást keresztező, kusza autópályákat ábrázoló éjszakai légifelvétel szemléltet.

A forgatókönyv, a fényképezés, a zene, a vágás, a rendezési stílus és a színészi játék mind igen magas színvonalúak (ez nem meglepő egy Boyle-filmben), és bár talán némi csalódásra adhat okot, hogy a történet végén kvázi mindenre egyértelmű választ kapunk (nem marad tehát nyitott kérdés, mint az Eredetben), ettől még egy parádés módon elkészített filmet kapunk.