Szemfényvesztők - Byzantium

Szemfényvesztők

A világ legjobb illuzionistának egy csapata bankot rabol, de nem akárhogyan: a mindenkit megtévesztő műsorszámuk végeztével a közönség közé szórják a megszerzett pénzt. Az FBI értetlenül áll az agyafúrt attrakció előtt, nem is sejtve, hogy a szemfényvesztők egy sokkal nagyobb dobásra készülnek.

Louis Leterrier mindössze ötödik filmje (a folytatás amúgy hivatalosan már be van jelentve, de premierdátum e sorok írásakor még nem ismert) egy olyan világba kalauzolja el a nézőket, amit legtöbbünk csak a nézőtérről ismer. Ez nem más, mint a trükkök, az illúziók, a megtévesztés és a figyelemelterelés világa, ahol semmi nem az, aminek látszik.

Lehet vitatkozni arról, hogy melyik a legősibb mesterség, az viszont biztos, hogy a bűvészet az első ötben van. David Copperfield, Dynamo, David Blaine, Rodolfó, Jean Eugène Robert-Houdin és Harry Houdini (hogy csak a legismertebbeket említsem) olyan szintre emelték a színpadi és/vagy utcai és/vagy tévés bűvészet szintjét, hogy - bár nyilvánvalóan ügyesen megtervezett és kivitelezett trükkökről van szó - a legtöbb ember szájtátva ámul, és egy pillanatra valóban elhiszi, amit lát, átadva magát a pillanat varázsának. Hiszünk, mert hinni akarunk. Mert a mágia, a varázslat olyan izgalmat és különleges élményt nyújt, ami a világot jobbá, a valóságot pedig elviselhetőbbé teszi. Elgondolkodtat, ámulatba ejt és megnevettet - ebben van a legfőbb ereje, vagy ha tetszik: az igazi varázsa.

Ha "bűvészfilmről" van szó, akkor az egyik (ha nem a) legjobb valószínűleg A tökéletes trükk, amiben az amúgy lenyűgöző színpadi varázslás csupán eszköz egy sokkal mélyebb történet bemutatásához. A Szemfényvesztők esetében ezt a fajta drámai szálat szinte teljes egészében elhagyták, kapunk helyette viszont egy magas fordulatszámon pörgő cselekményt, ami az elsőtől azt utolsó percig leköt és izgalommal tölt el, mert egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmet.

A rablós motívum és a szuperlaza szereplők miatt leginkább az Ocean's-filmekhez tudnám hasonlítani; ez a jól ismert alapfelállás van megbolondítva olyan - szintén nem újkeletű  de közkedvelt - motívumokkal, mint például az állandóan a szimpatikus csirkefogók után loholó, de végül mindig hoppon maradó rendőrök, közülük azzal a bizonyos legfőbb ellenféllel, aki már majdnem gutaütést kap, annyiszor verik át. Van aztán persze egy kötelező szerelmi szál, majd a szintén elmaradhatatlan fordulat, amikor azt hisszük, hogy, pedig nem is, majd a végén a nagy meglepetés, amikor a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül.

A film tehát pontosan (hovatovább kiszámíthatóan) azt nyújtja, amit az ember elvár tőle, ezért cserébe viszont - mint az amerikai mozik 95%-ában - az igazi újdonság (megint) elmarad. Mindent láttunk már máshol, másképp, de hasonlóan. A rengeteg kérdés után, amikor már mindenki tűkön ül, és körmét lerágva várja a megoldást, megkapjuk a letaglózónak szánt (gondolt) végső leleplezést is, bár ezt egy Agatha Christie-regényekben (és logikában) jártas valaki egy elnéző félmosollyal letudhat. Ez a rész ráadásul elég egyszerűre, sablonosra van megírva, így ez is hozzájárul ahhoz, hogy elmarad az a bizonyos "hűbazmeg"-érzés.

Egynek tehát nem rossz a Szemfényvesztők, kétórányi folyamatos vizuális inger (a jobb fajtából), rendkívül dinamikus és izgalmas, remek színészekkel (főleg Mark Ruffalo, Woody Harrelson és Morgan Freeman), fényképezéssel, látvánnyal és hangulattal. Varázslatosan szórakoztató.

Byzantium

Interjú a vámpírral nőkkel. Akár így is lehetne jellemezni Neil Jordan eleddig legutolsó mozifilmjét (mivel azóta Borgiák-epizódokat rendez), persze azért teljesen nem lehet összehasonlítani 1994-es remekművével, hiába ugyanúgy vámpírok a főszereplők, a központi téma pedig az az elképzelhetetlen szenvedés és magány, ami ezen lények fizetsége az öröklétért cserébe, de éppen ezért az összehasonlítás mégis elkerülhetetlen, én viszont megelégszem annyival, hogy az Interjú sokkal jobb volt (film és adaptált regény szempontjából is).

Eleanor és Clara, a két rejtélyes fiatal nő egy angol tengerparti kisvárosba érkezik, és a lepusztult parti hotelek egyikében próbál szállást szerezni. Clara megismerkedik a félénk és magányos Noellel, aki befogadja őket a valaha jobb napokat látott motelbe, a Byzantiumba, melyből Clara hamarosan bordélyt csinál, az ártatlan iskoláslány, Eleanor pedig találkozik a rokonlélek Frank-kel, akinek akaratlanul feltárja az igazságot életükről: ő Clara lánya, 1804-ben született, és mindketten vámpírok. A múlt, mely elől a két nő oly régóta menekül, hamarosan utoléri őket.

Meglepő módon a film nem csak sokat látott vámpír-motívumokat nyújt, hanem újdonságokat is. Például - hasonlóan az Engedj be!-hez - ezúttal is női vámpír(ok) a főszereplő(k), ami még mindig elég érdekes dolog (a sok férfivámpírhoz képest feltétlenül), de főleg az, hogy most a vámpírnő nem csupán "egzotikus" vagy szexi mellékszereplő, hanem az egész történet központi alakja, hiszen női szemmel nézve az események  egészen más hangulatúak, és az olyan magától értetődő dolgok is, mint például a vérszívás, másmilyen benyomást kelt. Érdekes látni a "vámpír-szabályok" alakulását is, amikor nőkről van szó.

A sokat látottságba beletartozik az elkerülhetetlen konfrontáció a valósággal, vagyis amikor a vámpírok világába önhibájukon kívül emberi kívülállók keverednek bele, ami számukra persze többnyire végzetes következményekkel jár. Ebben a konkrét esetben érdekes azt látni, ahogy az iskolai tanár és pszichológus kezelni próbálnak egy olyan szituációt, amiről a leghalványabb fogalmuk sincs, és persze nem is érthetik, de megvan a "kötelező" halandó is, aki hajlandó lemondani az életéről azért, hogy vámpírrá legyen.

A film igen szépen van fényképezve, viszont a 2/3-a rendkívül lassú tempójú, akár még unalmasnak is mondhatnám, nem sok minden történik (és az is lassan), illetve a főbb karakterek sem épp féktelenül magukkal ragadóak. Nehéz azonosulni velük, de ez nem azért van, mert vámpírok vagy mert nők, hanem mert nem igazán érdekes figurák. (Vámpírként meg már ismerjük a belső konfliktusaik zömét más filmekből.)

A cselekmény az utolsó 1/3-on pörög fel, amikor már akad néhány akciójelenet is, továbbá több kérdésre is választ kapunk, de ekkor már késő, mert ez a szakasz nem igazán képes megmenteni a nagyobbik hányad lagymatagsága okozta felemásságot.

A színészek elég jók, főleg Saoirse Ronan, akinek a visszafogott játéka nekem személy szerint jobban tetszett, mint Gemma Arterton hevesebb stílusa, de karakteres arcát is (nem éteri szépség, de nem is csúnya) valahogy jobban illőnek gondolom egy örök életre (lelketlen szenvedésre) kárhoztatott fiatal lányhoz.

Sajnos, a film nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Amit a hangulattal, a színészekkel és a néhány érdekességgel vagy újdonsággal nyerünk, azt a lassú tempóval és a kevés eseménnyel elveszítjük. Kár, mert sokkal jobb is lehetett volna.