Spartacus - Bosszú (2. szezon)

A sorozat első évadjáról ITT olvashatsz összefoglalót.

A legfontosabb változás az első szezonhoz képest az, hogy a címszerepet Liam McIntyre vette át szegény Andy Whitfieldtől.

Figyelem, spoilerek!

A lanista, Quintus Lentulus Batiatus halott, gladiátorai és rabszolgái fellázadtak, a szedett-vedett csapat pedig - Spartacus és Crixus vezetésével - menekülni kénytelen az új római prétor, Gaius Claudius Glaber elől. Az egykori Batiatus-villában közben felfedezik, hogy a mészárlást Lucretia túlélte, de az események hatására elméje megbomlott (?), ezért Glaber felesége, Ilithyia veszi pártfogásába az asszonyt, aki rövidesen visszanyeri erejét, és profetikus (?) jövendölésekkel segíti a Spartacus utáni hajtóvadászatot. Ő közben mind több és több rabszolgát szabadít fel és nyer meg az ügyének, majd seregével a Vezúv lábánál lévő elhagyatott templomba veszi be magát. Oenomaus a kegyetlen bánya-viadalok világába menekül, ahonnan sikerül kimenteni, csakúgy, mint Naeviat, aki egy kőbányában várja a halált. A behízelgő modorú Ashur ezúttal Glaber oldalán sütögeti a pecsenyéjét, de feltűnik Gannicus is (ő Az aréna istenei c. előzménysorozat főszereplője), aki eleinte szkeptikusan szemléli Spartacus erőfeszítéseit, de végül - főleg azért, hogy visszanyerje az őt árulónak tartó Oenomaus megbecsülését - csatlakozik az egykori gladiátorokhoz.

Ami az első szezonban jó volt, az a folytatásban is az, vagyis a (mű)vér továbbra is hektószámra fröcsköl, sok szép női mellett látni, és akad néhány pucér férfi is (akinek ez a gusztusa, nem fog csalódni), na és persze harc, harc és harc vég nélkül. Az akciójelenetek továbbra is a 300-ra hajaznak, Manu Bennettet pedig mindig jó hentelés közben lassítva nézni. A lassítás egyébként az egész sorozatnak képregényes hangulatot kölcsönöz, ami egyben az egyik legjellemzőbb formai megoldás is az egyes epizódokban. Szerencsére az alkotók másokat is mutatnak vagdalkozás közben valós időben és lassítva, ill. ezeket egymással kombinálva.

A - valljuk be - nem túl izmos, tulajdonképpen elég egyszerű történetet továbbra is a remekül kitalált karakterek és az azokat megformáló színészek viszik el a vállukon; az egyes figurák - még ha egyáltalán nincs is szövegük - a maguk módján árnyaltak, tipikusak és autentikusak, így teljességgel hihetőek - ahogy cselekszenek és ahogy beszélnek.

Az első szezon mozgalmasságából (értsd: sok edzés és összecsapás az arénában) most egy kicsit kevesebbet kapni, helyette a különféle politikai intrikák, helyezkedések, háttéralkuk, cselszövések kapnak nagyobb hangsúlyt, ami szerintem növeli a korrajz hitelességét. Nem kell persze megijedni, sok a küzdelem is, és persze a látványra is rátettek itt-ott egy lapáttal - kedvencem például az alábbi arclevágás:

Ami a színészeket illeti, Liam McIntyre derekasan teszi a dolgát, és még valamennyire hasonlít is Andy Whitfield-re, habár ő jobban ki volt gyúrva. Mindegy, ugyanolyan hangon dörmög, és ez jó. Játéka nincs eltúlozva, de ehhez a szerephez ez is elég. Manu Bennett sokat ugrál  (lassítva persze) és ordít, nem csoda, hogy annyian imádják. Lucy Lawless továbbra is köröket ver Xena szerepére (bár a BSG-ben már megmutatta, hogy tud játszani), de meg kell említeni Craig Palmert (Glaber) és Nick Tarabay-t (Ashur) is - utóbbit annyira lehet utálni, hogy az kész öröm, viszont harcolni is tud (és persze ő is üvölt lassítva, mert miért ne tenné?).

Ebben a szezonban a legjobb színésznek járó elismerést viszont Viva Biancanak adom, mert ő egészen apró rezdülésekkel, hang- és mimikai játékkal kelti életre Ilithyiat. Érdemes azért még kiemelni olyan mellékszereplőket, mint Lugo (Barry Duffield), Nasir (Pana Hema Taylor), Mira (Katrina Law), az egyiptomi (Stephen Dunlevy), a Rómával meghasonlott Lucius Caelius (Peter McCauley) vagy a germán harcoslány, Belesa (Luna Rioumina).