Mud - Barátunk, Superman

Mud

Bár hazánkban is jól ismert, kedvelt színészek (Matthew "leveszem az ingem" McConaughey, Reese Witherspoon) játszanak benne (nem is rosszul, főleg McConaughey remekel), nálunk mégsem került mozikba a Mud, ami annak fényében nem is csoda, hogy az amerikai független filmek nem éppen a közönségmágnes-képességükről híresek, amire csak úgy tódulnának a népek a magyar plázamozikba, így - hogy azért szó ne érje a ház elejét - a Mud szép csendben megjelenik majd valamikor DVD-n, aztán aki kíváncsi rá, úgyis megveszi. Sajnálatos ez a hozzáállás a forgalmazók részéről, de azért érthető is, hiszen lehet akármekkora hulladék, mégis csak egy Riddick termel profitot, míg egy Mud-hoz hasonló film szinte semmit, így nem is kérdés, melyiket küldik moziforgalmazásba, és melyik végzi a polcok alján.

Két tizenéves fiú, Ellis és Neckbone egy szigetre tartanak, ahol egy elhagyatott hajót próbálnak felfedezni, ám kutakodás közben rájönnek, hogy nincsenek egyedül. A parton nemsokára bele is botlanak Mud-ba, aki a gyermekkori szerelmét várja. A férfi a szigeten bujkál üldözői elől, a fiúk pedig - különösen Ellis - elhatározzák, hogy segítenek az idegennek.

White trash-sel, azaz fehér kamaradrámával van dolgunk, ami a független filmek egyik kedvenc műfaja, ez lett kicsit megfűszerezve némi amerikai déli (arkansasi) fílinggel és gyerekekkel, ami az egész filmnek a megszokottól eltérő, különleges hangulatot ad (plusz a folyóparti vidék és a nem nagyzenekari, kevés hangszeres "minimálzene").

Korrekt, szép munka, látszik, hogy a rendezőnek volt elképzelése a történetről, és mindezt biztos, hozzáértő kézzel le is vezényelte, ahogy kell, tanúbizonyságát adva annak, hogy jó szakember. Amerikai lévén, azért a stílus eléggé ismerős, a sztori nem egy eleme akár még kiszámítható is, de végig korrekt módon pereg a cselekmény, nem válik sehol sem unalmassá, a tempó és ritmus is végig egységes.

Amibe bele lehet kötni, az talán annyi, hogy a film elég korán "kirakja az indexet", vagyis amikor megismerjük Mud történetét, lényegében felmentést is kap az elkövetett bűneiért, ezek után pedig eléggé valószínűsíthető, hogy vár még rá egy második esély, mindez azonban - amerikai szemmel nézve - hihetően és hitelesen kerül előadásra.

A mondanivalót legjobban Ellis apjának egyik szövegével lehet kifejezni: "Ne bízz a szerelemben, Ellis. Ha nem vigyázol, kicsinál téged."

A szerelem, a bizalom és szeretet gyermeki és naiv illúziója, vágya kerül a mérleg egyik serpenyőjébe, míg a kegyetlen valóság a másikba, ami előrevetíti a csalódást is, mert bizony a férfiak hajlamosak olyan lányokért, nőkért feláldozni és tönkretenni magukat, akik nem érdemlik meg. Hogy miért teszik meg mégis ezt újra meg újra? A remény és a hit miatt. Azért a tudatért, hogy van valaki, akinek a szemébe belenézve ott az egész világ, és akinek a mosolya többet ér bármilyen drágakőnél.

Nem ugorja át tehát saját, amerikai árnyékát a Mud, pontosan azt és úgy adja, amit és ahogy egy tengerentúli filmtől az ember várhatja, mondanivalóval és konklúzióval együtt, de mégis érdemes megnézni, mert képes elgondolkodtatni, még akkor is, ha ezeket a kérdéseket már korábban sokan feltették és megpróbálták megválaszolni. A szerelem sötét verem, de megéri belemerészkedni.

Barátunk, Superman

Számomra érthetetlen az a magyar forgalmazói eljárás, hogy egy mainstream színészeket (akik közül az egyik ráadásul Oscar-díjas is) felvonultató amerikai filmet nem mutatnak be moziban (lásd feljebb a Mudot), de egy iraki-svéd-finnt igen. Én persze csak támogatni tudom az olyan törekvéseket, hogy minél több közel-keleti (és egyéb) alkotás jelenjen meg a hazai filmszínházak kínálatában a sok amerikai hulladék mellett, szóval le a kalappal a Vertigo Média előtt, amiért be merte hozni ezt a produkciót. Maximális tisztelet a palesztin, iráni, libanoni és más közel-keleti alkotóknak is, akik kitartásuknak és tehetségüknek köszönhetően elkészíthetnek egy-egy remek mozit - bár nyilván nem önerőből, hiszen valamirevaló finanszírozási és gyártási rendszer híján (vagy a cenzúra miatt) ez roppant nehéz (vagy lehetetlen) lenne a hazájukban, ezért külföldi koprodukciós partnerek segítenek nekik.

Mennyország, most, Felperzselt föld, Nők férfiak nélkül, Nader és Simin - Egy elválás történte... csak néhány cím az elmúlt évekből. Felemelő érzés annyira más jellegű filmeket látni, mint a megszokott európaiak és főleg amerikaiak, viszont bosszantó, hogy a magyar filmgyártás még ezt a (nem pejoratív értelemben véve) alacsony szintet sem képes megugrani, holott mi itt tizedannyi nehézséggel sem küszködünk, mint egyes arab és perzsa országok.

A nem létető Kurdisztánról épp eleget hallhattunk a híradókban az elmúlt évtizedek során, ezért meglepő, de örvendetes is, hogy az egyik legújabb (értsd: nálunk is látható) film ebből a megtépázott régióból származik: Irak, a kilencvenes évek eleje. A háború sújtotta ország egyik kis falujának mozijában bemutatják a Superman-t, amit áhítattal les meg a tetőn lévő lyukon keresztül két árva kurd fiú: Dana és Zana. Lelkesedésük nem ismer határokat, s miután a térképen mindössze egy ujjnyi távolságnak tűnik, elhatározzák, hogy Amerikába mennek, hogy találkozzanak a szuperhőssel. Egy Michael Jordan nevű szamár hátán hamarosan neki is vágnak életük nagy kalandjának.

Karzan Kader filmje tulajdonképpen egy dokumentarista történelmi tabló, melynek célja bemutatni a világ közvéleménye előtt lényegében ismeretlen kurd népet, bepillantást nyújtani az ottani egyszerű emberek mindennapjaiba és életérzésébe - hol érzékenyen, hol humorral, máskor viszont kíméletlen realizmussal.

A történet ugyanakkor két fiú meséje is, akik egy (számukra) elérhetetlen álmot szeretnének megvalósítani. Nincs veszítenivalójuk, de ennek nem is igazán vannak tudatában, és ez az, ami segít nekik a céljukért küzdeni; ez az örök és kikezdhetetlen gyermeki naivitás és ártatlan tudatlanság, amit még a háborúk és a romok sem képesek megrontani és elfojtani bennük.

Superman (meg Amerika és a vissza-visszatérő Coca-Cola) elég nyilvánvaló szimbólum, a jólét, az egészség, a biztonság és a szebb jövő jelképe, amit Dana és Zana talán nem is értenek, de ösztönösen mégis tudják, hogy arra van szükségük - de végső soron egymásra. A film nem bonyolítja túl a középszerűnek is mondható üzenetét, de talán ez az egyetlen, amibe bele lehet kötni. Karzan Kader saját bőrén tanulhatta meg, mennyire fontos, ha az ember bízhat valakiben és számíthat rá, ezért a történetet nyilván személyes élmények is ihlették (többek között az első szerelmet, ami - a faágon üldögélés miatt is - kicsit a Forrest Gumpra emlékeztet).

A fényképezés elég jó (nagyon szép a sárgás színvilág), és néhol remekül működik a feszültségkeltés is (pl. a határellenőrzések). A színészek kivétel nélkül amatőrök, de egytől egyig remek és tipikus karakterek (pl. a vak szerelő, az embercsempész, az öregember az országúton), a két gyerekfőszereplő - Zamand Taha és Sarwar Fazil - pedig akár önmagát is játszhatná - a finom színészvezetésnek köszönhetően játékuk teljességgel hiteles és őszinte.

Megrendítő élmény gyerekszemmel látni ezt a világot, és már csak azért is fontos, hogy ez a film elkészült, mert ráirányítja a figyelmet erre az elfeledett térségre és népcsoportra.