A mindenség elmélete

Stephen Hawking korunk egyik legismertebb tudósa. Nevét jó eséllyel még az is ismeri, aki az elméleti fizikáról és a kozmológiáról semmit nem tud. A mai is aktív, 72 éves professzor élete szinte ordított a nagyvászon után, furcsa módon azonban, egyetlen tévéfilmes adaptáció kivételével (melyben Benedict Cumberbatch volt a címszereplő), senki nem vállalta életének megfilmesítését.

10 évvel a BBC produkciója után James Marsh rendező elhatározta, hogy a szélesebb közönségnek is bemutatja Hawking életét, ehhez pedig a professzor volt feleségének, Jane Wilde-nak az életrajzi könyvét használta föl.

A történet:

A Cambridge-i egyetem ígéretes hallgatója, a fizikus Stephen Hawking élvezi a gondtalan diákéveket. Előadásokra jár, barátaival találkozgat, és közben a nagydoktorijára készül. Egy nap megismerkedik az irodalom szakos Jane-nel, akivel hamarosan egymásba szeretnek, ám nem sokkal később kiderül, hogy Stephen gyógyíthatatlan betegségben szenved, és az orvosok csak két évet jósolnak neki.

A pár a rossz hírek ellenére kitart egymás mellett, összeházasodnak, ám ahogy múlnak az évek, és a férfi állapota egyre csak romlik, Jane-re is nagyobb nyomás nehezedik, ami próbára teszi kettőjük kapcsolatát.

Értelem és érzelem

Tulajdonképpen egy teljesen átlagos biopicről beszélünk, ami viszont - bármekkora közhely is - egy nem hétköznapi emberről készült. Az ilyen filmek általában nagy kritikai és közönségsikerre számíthatnak, no meg persze díjakra, különösen abban az esetben, ha az illető, akinek az életét filmvászonra adaptálták, valamilyen "látványos" testi fogyatékossággal rendelkezik (lásd pl. Ray), ami igen nagy kihívás egy színész számára, és amennyiben játéka túllép a fizikai hasonlóságon, és képes bemutatni a karakter "emberi" oldalát is, vagyis azt, amiről az emberek nem tudnak, akkor szinte garantált egy-egy rangos elismerés, hovatovább az Oscar.

Az életrajzi filmeknél ugyanakkor az is nagy kihívás, milyen életeseményeket válasszon ki az író a meghatározó állomásokon kívül, és persze azt is el kell dönteni, mennyire "vetkőzteti le" a karaktert, mennyi betekintést enged az illető magánéletébe.
A jó biopicnél tehát fontos a megfelelő "alapanyag", a jó adaptálás, a színészi játék, rendezés, és persze az is, hogy a történet ne süllyedjen el a nyáltengerben, de közben úgy kell realistának is maradnia, hogy nem válik dokumentumfilmmé.

Bár Hawking-életrajzot látunk, valamiért az az érzése van az embernek, hogy a professzor inkább csak mellékszereplő, és a felesége, Jane áll a középpontban, egyszerűen azért, mert az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket. Ez persze nem akkora meglepetés, ha azt vesszük, hogy a film az ő könyvét vette alapul, mégis furcsa egy kicsit, hogy a dráma nagyobb arányban követi az ő figuráját, mint a férjéét (lásd pl. a Jonathannal való kapcsolatát).

Hawking tudományos munkásságának épp csak a legfontosabb eseményeit lehet látni (pl. előadásokat, Az idő rövid története című könyvének megjelenését), az idő múlását (pl. házasságkötés, a gyerekek születése stb.) meg rövid montázsok, amolyan "családi videók" jelzik, összességében viszont a sztori sokkal inkább a magánéletének eseményeire koncentrál, így lényegében megismerhetjük "az embert a tudós mögött".

Fontos, hogy a film Hawking életének több évtizedéd felöleli, nincs tehát olyan, mint például a jOBS-ban vagy a Rayben, hogy a történet a "nagy siker" kapujában ér véget, a többit pedig elintézi néhány kiírás.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A két órás játékidő megfelelő, sem túl hosszú, sem túl rövid. A tempó és ritmus végig egyenletes, a cselekmény folyamatosan követhető, nem fullad unalomba.

A fényképezés szép, elsüti a kötelező szépiás és kékes színvilágot, ezek váltogatják egymást főleg.

A zene kellemes melódiákkal operál, és szerencsére elkerüli azt a csapdát, hogy olyan helyeken csendüljön föl, ahol nem kéne, így a meglévő drámát nem erősíti feleslegesen (és öncélúan), ellenben helyet ad a csend dramaturgiájának, ami feltétlenül rendezői piros pont.

A főszereplő, Eddie Redmayne átalakulása parádésan sikerült, amihez remek alakítás is párosult, így nem csupán egy színészt látunk, aki Stephen Hawkingot játssza, hanem - kis túlzással - magát Hawkingot.

Főleg az apró gesztusok teszik hitelessé a karaktert; egy kéztartás, egy grimasz vagy egy jellegzetes mosoly, amit már olyan jól ismerhetünk a különféle tudományos ismeretterjesztő műsorokból.

Nem tudom, hogy Redmayne Oscar-jelölése mennyiben szól valóban neki, és mennyiben az "extrém" megjelenésének... kicsit úgy érzem, hogy inkább a maszkok játszanak, ill. az a kollektív kép (és szimpátia), ami az emberekben él a professzorról, de azért tény, hogy a színész alaposan odatette magát, tehát ha megkapná az aranyszobrot, egy rossz szavam nem volna.

Ami Felicity Jones-t illeti, az ő jelölése szerintem inkább a produkciónak köszönhető, és nem annyira az ő személyes játékának, de azért gyorsan hozzáteszem, hogy alakítása így is kitűnő, csak épp nem biztos, hogy Oscart ér, mert ahhoz azért egy kicsit több kell szerintem. Alakításával nincs semmi gond; főleg a már idősebb Jane szerepében teljesít jól, míg a film elején eyecandynek is lehetne hinni a csinos mosolyával és őzike szemeivel, de aztán megmutatja, hogy ennél jóval több van benne.


Mindenképp hiánypótló alkotásról van szó A mindenség elméletével, ami bár eléggé nyilvánvaló módon a díjakra hajt, messze nem alaptalanul.
Stephen Hawking személyisége és élete régóta kívánt "rendes" megfilmesítést, a végeredmény ismeretében pedig még jobban lehet tisztelni ezt a hihetetlen és kivételes valakit, aki közelebb hozta a tudományt az átlagemberekhez, a privát élete, jelleme és életszemlélete pedig sokak számára lehet ösztönző és követendő.