Whiplash

2014 egyik legjobb(nak mondott) filmje sokban hasonlít a Vérző olajra, a Közösségi hálóra, vagy a Fekete hattyúra. Ahogy előbbi nem a kőolajról, a második nem a Facebookról, utóbbi pedig nem a balettről szól, úgy a Whiplash sem a dobolásról.

Damien Chazelle produkciója sokkal inkább azt vizsgálja, hogy az ember mit képes megtenni azért, hogy elérje a célját, persze könnyen lehet, hogy a rengeteg lemondás és áldozat sem elég, ha nincs meg benne az a bizonyos plusz. Ebből a szempontból a Whiplash nem bizonyul annyira unikálisnak vagy újszerűnek, hiszen az említetteken kívül számtalan film foglalkozott már ezzel a témával, ami viszont mégis kiemeli a hasonszőrű mozik sorából, az a két főszereplőnek, a remek fényképezésnek és vágásnak, na meg a kiváló zenének köszönhető.

A történet:

A 19 éves Andrew Neyman dobolni tanul egy jó hírű zeneiskolában. Ő akar lenni a legjobb, ezért rengeteget gyakorol, ennek eredményeképp pedig felfigyel rá az intézmény egyik tanára, a legendás Terence Fletcher, aki lehetőséget ad a tehetséges fiatalembernek, hogy a zenekarában verje a bőröket. Hamarosan kiderül, hogy Fletchernél nincs olyan, hogy valaki "egész jó", és még ha a maximumot nyújtja, az is éppen csak megfelelő, Andrew-nak el kell tehát döntenie, hogy valóban erre a pályára akar-e lépni.

A jazzdobos magányossága

Damien Chazelle 2013-ban forgatta le Whiplash című, 17 perces rövidfilmjét, amelyet később egész estére bővített. Andrew szerepét Miles Teller kapta meg, J.K. Simmons viszont újból eljátszhatta a perfekcionista tanárt, aki úgy hozza ki diákjaiból a legtöbbet, hogy szénné alázza, ez által viszont meg is erősíti őket. Egyszerűen fogalmazva: aki nem bírja a kiképzést, az húzzon a francba, aki viszont "túléli", beléphet a legnagyobbak közé.

Fletcher tanítása bizony kiképzés, nem holmi jópofizás, leginkább az Acéllövedék Hartman őrmesteréhez hasonlítható, aki szintén az ember fizikai, de főleg szellemi teljesítőképességének határait feszegeti - azon az áron is, hogy pszichózisba kergeti az alárendeltjeit.

Fletcher másoktól is látta, és a saját bőrén tapasztalta, micsoda ára van annak, ha valaki a csúcsra tör. Nincs magánélet, nincs család, és legfeljebb csak néhány barátság jut neki a kollégák részéről.

A profi zenész élete nem való mindenkinek, de aki valóban ezt akarja, annak rengeteg lemondással kell szembenéznie, ami viszont elkerülhetetlenül meg fog jelenni a személyiségében. Mások szemében az ilyen örjöngő elmebetegnek tűnhet, akinek semmi nem jó, esetleg különc zseni, akiről nem is sejtik, mi mindent áldozott fel azért, hogy az emberek kellemesen elszórakozzanak egy koncerten.

Andrew talán maga sincs tisztában azzal, mire is vállalkozott, úgy gondolja, a dobolás mellé beleférnek olyan apróságok, mint például a mozi csinos büféslányának elhívása randira, ahogy viszont egyre nagyobb nyomás nehezedik rá a zenekari próbák során, lassan rájön, hogy azon az úton, amin elindult, nincsen helye másnak.

Marad a véget nem érő gyakorlás, az ujjak és kezek véresre való nyüstölése, a hosszú órák a dobszerkó mögött, ahol az embernek nem a ritmussal és az ütemmel, hanem kizárólag önmagával kell megküzdenie.

Megvalósítás, színészek, és konklúzió:

A fényképezés és vágás ügyesen próbálja vizuális formába önteni a zene hangjait és ütemét, erre legjobb példa a sokszor valamilyen ritmusra vágott jelenet, vagy gépmozgás.

A stílus részei a különféle hangszerekről adott szuperközelik is; egy szaxofon billentyűjéről, egy bőgő húrjáról, a hangolókulcsokról, és persze a dobverőkről, de ugyanígy "beláthatunk" a hangszerek között a zenészre, vagy a vezénylő Fletcherre. Gyakoriak a szereplők háta mögül mutatott képek is.

A színvilág az aranybarnás és a kékes között váltakozik attól függően, hogy a zenei vagy a "civil" világban vagyunk éppen; előbbiben sok a sötét tónus; J.K. Simmons kopasz feje és karjai szinte világítanak a sötét hátterek előtt.

Ami a színészeket illeti, Simmons egy vadállat. Bár sokat nem tudni meg Fletcherről, a figura így is jól fel van építve. A megjelenése, az öltözéke (fekete cipők és nadrág, sötét, szűk felső) bőven elegendő a hiteles karakterábrázoláshoz, és mivel szinte minden jelenetben alsó gépállásból mutatják, ezzel nem csak Andrew, de a néző fölé is tornyosul fizikai és lélektani értelemben egyaránt.

És persze üvölt, ha valami nem jó és üvölt, ha valaki hibázik. Akkor is, ha nem. Szerencsére ilyen jelenetből csak néhány van, mert az állandó ordítás pont az ellenkezőjét érte volna el, ehelyett viszont akkor is lehet félni tőle, amikor nyugodtnak mondható.
Néhány díj garantált a színész számára. (Golden Globe-ot már nyert is, jöhet az Oscar?)

Miles Teller abszolút méltó társa Simmonsnak, alakítása simán felér hozzá, egyenrangú azzal, és nem csak azért, mert a szerep kedvéért saját maga dobolt (amúgy évek óta játszik e hangszeren).
Akár arról van szó, hogy hebegve randira kell hívnia egy lányt, akár arról, hogy lehűtse a rokonságot (akik szemében a siker egészen mást jelent), akár arról, hogy megfeleljen a látszólag embernyúzó tanárának - és önmagának, Teller tehetsége nem kérdés, innentől kezdve pedig rajta múlik, hogy aprópénzre váltja-e, vagy a nagyobb volumenű produkciók (pl. az új A Fantasztikus négyesek) mellett továbbra is vállal ehhez hasonlóan igényes és nehéz szerepeket.


Filmként talán nem olyan átütő erejű a Whiplash, legalábbis akadnak erősebb (bár sokszor öncélúbb) drámával, kidolgozottabb történettel rendelkező alkotások is, ám a két főszereplő és a köztük húzódó feszültség egyértelműen az átlag fölé emeli, és persze ha Damien Chazelle be akarta a mutatni a profi előadóművészet fonákságait, amit a külvilág gyakorlatilag nem ismer, akkor mindenképp elérte a célját.
Figurái és történései tipikusak, hitelesek, és épp eléggé el tudja rettenteni a csillogó szemű újoncokat, akik csak a reflektorfényt és a sikert látják nagy távolságból, de közben fogalmuk sincs, milyen ez a világ belülről.