Fehér madár a hóviharban, szabad fordításban így lehetne nevezni magyarul Gregg Araki legújabb filmjét, amit eléggé szerencsétlen módon közel azonos időben mutattak be a nagyközönség előtt, mint a hasonló témájú Holtodiglant, ezért aztán nem sok sansza volt Fincher mozija mellett labdába rúgni.
Kevéske pozitívumai közül leginkább az emelhető ki, hogy Shailene Woodley ledobja magáról a textilt. Többször is. A többi azonban kapufa.
A 17 éves Kat anyja egyik napról a másikra eltűnik. Nincs búcsúlevél, nem pakolta össze a holmiját, a kocsija ott áll érintetlenül a garázsban, nem rendezett korábban látványos jelenetet, nem fenyegetőzött, hanem csak nem ment haza.
A lány és apja bejelentést tesz a rendőrségen, de mivel bűncselekményre utaló jel nincsen, az eset a megoldatlan ügyek közé kerül. Közben telnek az évek, Kat egyetemre megy, és bár saját bevallása szerint nem különösebben rendítette meg anyja eltűnése, hiánya mégsem hagyja nyugodni.
Gone Girl 2
Nem csoda, hogy a független produkcióért nem taposták egymást a forgalmazók (itthon sem), hiszen Ben Affleck és Rosamund Pike közel a maximumot kihozta az eltűnő feleség témájából, és persze ott volt David Fincher, aki bekötött szemmel is stílusosabb és eredetibb végeredményt tud produkálni kb. akármilyen alapanyagból.
Az egyedi rendezői kézjegyek, a feszültségkeltés és -fenntartás, a színészvezetés, a tempó, az arány és a ritmus olyan összességet alkot Finchernél, amivel Araki szemmel láthatóan nem rendelkezik, persze nyilván nem is az volt a célja, hogy híres kollégáját másolja, de azért így is eléggé szembetűnő a kettejük közötti különbség.
Araki is megpróbálta bemutatni az amerikai álom és a boldog házasság (látszata) mögötti fonákságot, ami itt-ott ment is neki (úgy-ahogy), viszont kevésbé akarta (vagy tudta) megmondani a tutit, nem óhajtott túlzottan kritizálni sem, ellenben le kívánt ásni az emberi psziché mélyére egy tini lány személyén kéresztül, ez azonban nem különösebben sikerült.
Antipatika
Nem jó, ha a néző nem tud azonosulni egy film főszereplőjével, sem más karakterrel, márpedig a White Bird... esetében ez a helyzet. Az eltűnő anya/feleség annyira dilis, hogy egyáltalán nem hiányoljuk, az apa/férj önhibájából papucs, ezért neki sem lehet drukkolni, Kat pedig ellenszenves, aki semmi mást nem akar, csak kefélni a fiújával, és ha az épp nem ér rá, akkor megfelel neki a nyomozást vezető rendőr is.
Persze, senki nem érdemli meg, hogy az anyja csak úgy minden bejelentés nélkül otthagyjon csapot-papot, és nyilván komoly trauma, ha valamelyik szülő lelép (akár bevallja az illető, akár nem), ahhoz azonban, hogy együttérezzünk Kattel, szükség lett volna arra, hogy legalább szimpatikus legyen a figurája, de mivel ez nincs így, a film egyik legfontosabb eleme került a levesbe.
Megvalósítás, szereplők és konklúzió:
Átlagos a fényképezés, a zene pedig jobbára korabeli slágerekből áll (pl. Depeche Mode, New Order), arra viszont nem jöttem rá, hogy miért épp abban a korszakban játszódik a történet, amelyikben. Lényegtelennek tűnik, hogy a '80-as évek végén, a '90-es évek elején járunk; ennyi erővel akár napjainkban is játszódhatna a film, a lényeg szempontjából nem sok különbség lenne.
A cselekmény lassú, ráadásul kicsit unalmas is, bár nem úgy, hogy elaludjunk rajta vagy megszakítsuk a lejátszást, egyszerűen csak nem elég érdekes az, amit látunk; sem az események, sem a szereplők, sem a konfliktusok.
Eléggé buta és felesleges húzás a rendező részéről, hogy nem sokkal a film vége előtt lelövi a poént, vagyis elmondja, mi történt - persze nem egyértelműen, csak megpendíti annak lehetőséget, aztán amikor kiderül, hogy tényleg arról volt szó, elmarad a meglepetés, hiszen egyrészt már tudtuk, másrészt pedig ahhoz, hogy katarzist éljünk át, korábban szükség lett volna feszültségre és a szereplőkkel való aznosulásra.
A színészek átlagosak. Shailene Woodley elég csinos a villantásai nélkül is, játéka viszont nem különösebben kiemelkedő, bár ez a közepesen kidolgozott figurájának a hibája, nem az övé. Rutinból megold mindent, ahogy kollégái is: Christopher Meloni elég ügyefogyott, vagyis megfelelően lehet szánni a lekvárságát, Eva Green pedig látványosan hisztizik, amikor arra van szükség.
Bár nemtörődöm, narkós tahónak próbálják beállítani, Philt (Shiloh Fernandez) mégis lehet kedvelni például a felelősségtudata miatt, amiért vak anyját (Dale Dickey) támogatja.
Scieziesciez nyomozót (Thomas Jane) minden további nélkül ki lehetett volna hagyni, annyira kilóg a történetből (na bumm, két cicis jelenettel kevesebb Shailene-nel...).
Furcsa módon két mellékszereplő, a kövér Beth (Gabourey Sidibe) és a meleg Mickey (Mark Indelicato) külön-külön is szimpatikusabbak, mint a többi karakter együttvéve, bár tény, hogy kissé sablonosak.
Egy apró szerepben láthatjuk még Angela Bassettet is.
A White Bird in a Blizzard az újabb bizonyíték arra, hogy nem minden film jó, ami megjárta a Sundance-t. Lehet, hogy a független alkotók tágabb keretek között képesek dolgozni, ami több szabadsággal ruházza fel őket, ám ez közel sem pótolja a tehetséget. Gregg Araki nem feltétlenül tehetségtelen (mondjuk úgy, mint egy Uve Boll), de - legalábbis ezen produkciója alapján - inkább csak közepes iparos, aki ért ugyan a szakmához, de ennél nincs benne több.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése