A Fantasztikus négyes és az Ezüst Utazó - Love you more - Nader és Simin - Mennyország most

A Fantasztikus négyes és az Ezüst Utazó

Az első F4-mozi elég bugyutára és faék-egyszerűségűre sikeredett, sablonkarakterekkel, kiszámítható történettel, és dilettáns forgatókönyvvel, ami feleslegesen van tele buta poénokkal, ez által az egész filmet komolytalanná téve. Bár a színészek hozzák a kötelezőt, Chris Evans Fáklyája annyira idegesítő, hogy az ember legszívesebben leöntené egy hektoliter kerozinnal (Evans ugyanakkor sokkal jobban hozta Amerika kapitányt, ezzel bebizonyítva, hogy nem rossz színész, csak egy balfék rendező - Tim Story - hülyén instruálta egy vacak forgatókönyvből).

A folytatás pontosan ugyanazokból a sebekből vérzik, mint elődje, ami nem csoda annak fényében, hogy a rendező és az írók is maradtak a helyükön, tehetséget viszont azóta sem tudtak "növeszteni". Hasonló stílus, hasonlóan ütnivaló Fáklya, hasonló poénok, viszont az RTL Klub simán kivágta a G. I. Joe durrbele-katona halálát (amikor Doom kinyírja a deszkát őrző bunkerban).

Jessica Alba tündöklő mosolya szerintem a rákot is meggyógyítaná, viszont a digitális Ezüst Utazó szájmozgása még mindig természetellenes (ez egy roppant nagy kihívás a mindenkori CGI számára, de manapság már egész jó eredményeket lehet látni ezen a téren, lásd Avatar, Hulk stb.). Galactus ábrázolása ellenben egy nagy nulla (csúnya, nagy porfelhő, amit a kutya sem vesz észre, holott nagyobb, mint a Föld, és bár felfalta a Szaturnuszt, az sem zavart senkit), és az sem jó, hogy megint elmaradt a képregényadaptációktól elvárható végső, nagy bunyó (vagyis ez esetben nem jött...). 

Szerencsére - a Pókemberhez hasonlóan - az F4-ből is lesz reboot, mert jó alapanyag, csak ahhoz jó kezekbe kell kerülnie.

Love you more
(a teljes film sajnos már nem elérhető, de egy rövid klip megnézéséhez kattints IDE - ha tetszik, amit láttál, írj, és elküldöm az egész filmet, amit sikerült letöltenem, amikor még hozzáférhető volt)

Sam Taylor-Johnson parádés rövidfilmje két angol fiatalról szól, akik első ízben tapasztalnak meg együtt valamit, ami nagyon tetszik nekik, miközben szól a zene, és ha minden jól megy, a lemez B-oldalát is meg fogják hallgatni.

Kis brit társadalomábrázolás a '70-es évek végéről, első szerelem, a szüzesség elvesztése... van ebben minden. Kiváló fényképezés, látványtervezés és rendezés.

Nader és Simin - Egy elválás története

Persian trash (az amerikai ún. white trash nevű "műfaj" után szabadon), azaz néhány szereplős kamaradráma (fehér) átlagemberekkel, melynek van egy központi konfliktusa, ezt járja körül a történet, de közben indirekt módon egyéb kritikákat, jelenségeket is megfogalmaz, bemutat.

Nader és Simin válófélben lévő iráni házaspár, akik ugyan nem gyűlölik egymást, de az asszony el akarja hagyni az országot, és lányukat is magával szeretné vinni, a férj azonban kötelességének érzi, hogy maradjon, és idős, magatehetetlen apjáról gondoskodjon. Mivel Simin elköltözik, a férfi felfogad egy bejárónőt, hogy vezesse a háztartást és ápolja beteg apját, egy nap azonban eltűnik némi pénz, Nader ezért kidobja a cselédet a lakásból, aki nem sokkal később elvetél. Kölcsönös feljelentések után (a pénz állítólagos ellopása, ill. emberölés) a két család sorsa összefonódik az iráni igazságszolgáltatás labirintusában, és egy idő után a válás már nem is annyira központi probléma.

A patkószeg tipikus esete: ha Simin nem akarna elválni, a filmben látottak sem történnek meg, így azonban megindul egy esemény-lavina, mellyel a szereplők csak sodródnak, hiába próbálják befolyásolni a történéseket.

A perzsa filmművészet eme kiváló alkotása nagyon helyesen nem akar ítélkezni, pusztán csak bemutat egy speciális élethelyzetet, ami alapvetően bárhol és bárkivel megtörténhetne a világon, de azzal, hogy mindez Iránban zajlik, (nyugati néző számára feltétlenül) különleges életérzést sugároz, és persze simán rácáfol azokra a sztereotípiákra (pl. vallási fanatikus férj uralkodik a családján), melyeket a jellemzően amerikai mozik próbálnak a nézőkre rátukmálni (jó példa erre a Lányom nélkül soha 1991-ből Alfred Molinával és Sally Fielddel; bár nyilván akad példa az abban a filmben látottakra is, egészen biztosan nem az az általános).

Asghar Farhadi filmje láttat és bemutat, de nem vonja be a nézőt az eseményekbe, megmarad a szemlélődő távolság. A dokumentarista filmekre jellemzően sok a kézikamerázás, zene csak a végestáb alatt hallható, a színészi játék pedig visszafogott, természetes, hovatovább spontán, noha a főszereplők egyáltalán nem amatőrök. Nem egy dinamikus, pergő alkotás, nem akar nagy érzelmekkel manipulálni, így a nézői azonosulás sem igazán jön létre, ezzel együtt azonban egy tisztességesen elkészített, átgondolt és személyes hangvételű filmről van szó, amely nem is annyira egy elválásról, sokkal inkább egy váratlan helyzetbe kerülő emberekről szól.

Egyetlen komolyabb hibája az, hogy nem tudjuk meg, valóban ellopták-e azt a bizonyos pénzt, ami az események zömét elindította. Mivel egy sokat hangsúlyozott konfliktusforrásról van szó, jó lett volna kidolgozni, lezárni.

Mennyország most 

Ez a hétvége a közel-keleti filmeké volt, lévén ma este egy palesztin-francia-német-holland-izraeli dráma volt soron (ebből valószínűleg az európaiak adták a pénzt és a forgalmazási lehetőséget, izrael meg helyszíneket, de a film ízig-vérig palesztin). 

Khaled és Said két palesztin fiatal, akik a megszállt területeken tengetik életüket. Egyetlen "kitörési" lehetőségük, ha öngyilkos merénylőként mártírhalált halnak valahol Izraelben. A határátkelésbe azonban hiba csúszik, és a két férfi elszakad egymástól. Amíg Khaled kétségbeesetten próbál Said nyomára lelni, ő bombával a testén járja Nablusz útjait, próbálva kitalálni, mit tegyen. A keresés során mindkettejüknek van idejük, hogy még egyszer végiggondolják, mire készülnek. 

Hany Abu Assad kiváló filmje nyugati stílusban mesél a palesztin mindennapokról, melyek már hosszú évek óta a megszállásról, a nyomorról, és a kilátástalanságról szólnak. Egy olyan világról, melyben az adok-kapok izraeli és palesztin oldalról is már annyira hétköznapivá vált, hogy a helyi átlagember talán el sem tud képzelni másmilyen életet. A feszült viszony a két nép között évezredek óta fennáll, de ez a film is azt bizonyítja, hogy már kezdenek ebbe belefáradni. Ha Izrael palesztin területre lő, a palesztinok visszalőnek vagy robbantanak, amit Izrael megtorol, amit a palesztinok sem hagynak válasz nélkül... és a sorozat sosem szakad meg. Abu Assad azon mérsékelt felfogás híve, miszerint elég volt már a vérontásból, azzal nem lehet elérni a palesztin nép célját, hiába a rengeteg áldozat mindkét oldalról, a helyzet semennyit nem változott az évek során. Veszélyes nézet ez, hiszen a palesztin ellenállók között sokan nem hajlandók más módon küzdeni a szabadságért, annyira elkeseredettek vagy elszántak. 

Khaled és Said nem rossz emberek, nekik nagyjából olyan természetes az, hogy az "ügy" vezetői kiválasztották őket az akcióra, mint a levegővétel. Egyszerű, elszigetelt életükbe Suha, a felvilágosult, fiatal nő (és nem mellesleg egy mártír lánya) juttatja be azt a gondolatot, mely szerint talán másképp is lehet harcolni, és a véráldozat mit sem ér. A film nem áll egyik fél pártjára sem, nem ítélkezik, csak bemutat egy nagyon is aktuális jelenséget, de nagyon helyesen a nézőre bízza a döntést.

Remek fényképezés, nulla zene, és kiváló színészi alakítások jellemzik a filmet, amely Oscar-díjra volt jelölve, a Golden Globe-ot pedig meg is nyerte.