Armageddon

Repül a nehéz kő...

Elég régóta (több mint 20 éve) foglalkozom a filmekkel behatóbban is, és ez idő alatt nem sok moziról tudtam elmondani, hogy szívből utálom vagy megvetem, hiszen többnyire a leghulladékabb filmben is van legalább nyomokban valami, amit pozitívumként lehet elkönyvelni, még ha esetleg amatőr, dilettáns, gagyi, hatásvadász módon történik is a megvalósítása. Az amerikai filmiparban van két név, melyek számomra egyet jelentenek a látványos gagyival, még akkor is, ha műveik általában elég jól teljesítenek a mozipénztáraknál, ez azonban nem feltétlenül a magas színvonal folyománya, inkább csak a kellően agresszív médiakampánynak.

Egy hollywoodi mondás szerint mindenki annyit ér, amennyit az utolsó filmje. Jerry Bruckheimer és Michael Bay esetében ez a mondás (számomra) felemás értelemmel bír, hiszen előbbi dollár-tízmilliókkal dobálózó producer, utóbbi pedig az elmúlt 20 év egyik legismertebb akciófilmrendezője, akinek blockbustereire a fél világ kíváncsi. Más kérdés, hogy ez esetben a fél világ számít-e igénytelen tökfilkónak vagy Bay tudhat valamit, amit én valahogy makacsul nem vagyok képes magamévá tenni... Bármelyik eshetőségről is legyen szó, a legutóbbi negatív összegzésem (X-Men kezdetek - Farkas) után most hadd szóljak pár szót filmes utálatom egy másik tárgyáról, a Bruckheimer és Bay kollaborációjából 1998-ban készült Armageddonról.

A 90-es évek végén két "aszteroidás-üstökösös" film is készült; az Armageddon volt az egyik, a Deep Impact a másik. Utóbbit az azóta szinte kizárólag megint tévésorozatozó Mimi Leder (a két női akciórendező közül a másik; az első Kathryn Bigelow) rendezte a DreamWorks égisze alatt, ami helyből meg is határozta a film "családbarát" stílusát (értsd: nyáltenger, nagy nézések, mindenki szereti egymást stb.), míg Bayt az ilyesmi totál hidegen hagyja, pláne Bruckheimert, akik alaposan redukálták filmjük nyálfaktorát (maradt azért így is, de messze nem annyi, mint a "riválisban"), e helyett úgy döntöttek, hogy minden egyes Deep Impactos ölelésre náluk egy robbanás jut.

Bay amúgy is egy piromán alak, aki isteníti a rombolást és a pusztulást, legalábbis filmjei alapján nem nagyon lehet másra gondolni, és bár ezzel a stílussal nincs egyedül (pl. Roland Emmericht sem kell sokáig kergetni az asztal körül egy kiadós zúzásért), ő gyakorlatilag már akkor is robbant, amikor egy szereplője elfingja magát. A robbanás Bay névjegye, amit az elhíresült Titanic 3D-kamutrailerben elég viccesen parodizáltak is - nem véletlenül.

Nem a robbanással magával van a gond, mert az valóban lehet látványos, hovatovább drámai csúcspont egy filmben, esetleg ha máshonnan nézem, akkor például a megtisztulás szimbóluma (mond valamit az a szó, hogy tisztítótűz?), ami megsemmisíti a rosszat, gonoszat, hogy a maradványokon valami új, valami jó fejlődhessen ki. Ehhez képest egy Bay-film gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint a robbanásokkal tarkított rombolásról, lényegében minden egyéb cselekményszál csak átvezetés a következő robbanásig (mint a kertévék műsorai két reklámblokk között). Eszébe sem jut, hogy a kevesebb olykor több lehetne.

Bay (de Bruckheimer sem különösebben) általában nem sokat költ forgatókönyvre, épp azért, mert filmjeik nem épkézláb történetről szólnak, hanem a mindent elsöprő látványról és akcióról, amivel az égvilágon semmit nem akarnak kifejezni vagy mondani. Ez azonban így nem film, hiszen minden filmben van egy belső logika, aminek ugyanúgy megvannak a maga szabályai, mint annak a valóságnak, melyben mi is élünk. Az Armageddon ezeket a "saját törvényeket" is simán a sarokba hajítja azzal, hogy egyes jelenetek már annyira túlmennek a hihetőség határán, hogy abszurdnak sem lehet őket nevezni, hiszen kőkomolyan akarják magukat venni, de közben mégis komolyan vehetetlenek (például az aszteroidáról elugrató, majd a súlytalanságban tovarepülő "űr-autó" stb.).

Az átlag amerikai akciófilm karakterei nem épp árnyalt jelleműek, ezt mindenki jól tudja. Többnyire a Filmes sablonszereplők nagy könyvéből lettek kiollózva, hiszen a néző a pénzéért nem biztos, hogy gondolkodni óhajt, netán bármi értelmeset látni - tisztelet a kivételnek. Az Armageddon szereplői is ilyen súlytalan papírmasé-figurák, akiket csak azért lehet egymástól megkülönböztetni, mivel egyedi hülyeségük vagy megjelenésük van (a családjától eltiltott apa, a 2 méteres feka, a szexmániás zseni, aki történetesen a film humoráért felelős komikus karakter is egyben stb.), aztán vannak a főszereplők, akik egytől egyig nagyon szép emberek (jópasi + jócsaj, akik a film végén feltétlenül összejönnek), na és persze a kötelező húzónév, esetünkben Bruce Willis, aki majd szépen megmenti a világot.

A film nagy fordulatának szánt csavar, miszerint Willis feláldozza magát a lánya és a Föld jövőjéért, amúgy igen elcsépelt és kiszámítható közhely, ráadásul egy főszereplő film végi halálát sokkal stílusosabban és "indokoltabban" is meg lehet oldani, talán elég csak A profit és Jean-Paul Belmondót említenem. A Willis halálát megelőző búcsúzás is kifejezetten bicskanyitogatóra sikerült nyál, ami persze nem csoda, hiszen Michael Bay valószínűleg nem lehet túl érzékeny ember, így csak közhelyekben képes gondolkodni.

Az Armageddon túl hosszú film is, viszont nem egy jelenetet simán ki lehetett volna vágni belőle, a "zúzás-faktor" akkor sem sérült volna különösebben, és a cselekmény is tökéletesen érthető maradt volna. De nem, Michael-ünknek kellettek azok a fölösleges jelenetek is, mint például a MIR pusztulása (mert jaj de jól fel lehet azt is robbantani!) vagy Párizs lerombolása (hülye békazabálók, robbantsuk fel őket!).

A film emiatt végig dinamikus ugyan, de a rengeteg akció és robbanás egy idő után már inkább fárasztó és unalmas, semmint izgalmas. Az sem sokat segít, hogy a kép veszettül rángatózik (bár évekkel járunk a Bourne előtt), és mindenki állandóan ordítozik.

A legjobban azonban az zavart, hogy ettől a filmtől nem kaptam semmit. Semmilyen élményt látványban (mert már láttam ilyet máskor is), mondanivalóban (mert az egyáltalán nem is volt), színészi játékban (egy Bay-filmben ilyesminek nincs helye), általában semmi olyat, amiére érdemes lenne jó érzéssel visszaemlékezni. Lehet velem vitába szállni, miszerint igen, de ez a film szórakoztatni akar és nem az a célja, amit én keresek egy filmben, erre azonban én azt tudom válaszolni, hogy lehet színvonalasabban is szórakoztatni, mert van valami kedves bája (The Expendables), esetleg komolyabb mondanivalója és atmoszférája (Terminátor), vagy remek karakterei és poénjai (Halálos fegyver).

Baynél mindez hiányzik, mivel filmjeinek forgatókönyve egy sajtpapíron elfér, a konfliktusaik semmitmondóak, a történetek sablonosak, karaktereik nincsenek, és alapvetően minden felszínes. Piszkosul látványosak ugyan, de ennyi. Semmi más.