Django elszabadul

 A jó, a rossz és a Quentin

Amióta Qunetin Tarantino a Kutyaszórítóbannal, de még inkább a Ponyvaregénnyel letette a névjegyét 20 évvel ezelőtt, egyike lett azon kevés amerikai rendezőknek, akiknek stílusa és filmnyelvi eszköztára senki máséval össze nem keverhető, annyira jellegzetesek, ill. kizárólag rá jellemzőek. Itt most nem olyasmire gondolok, mint péládul Michael Baynél a robbanások és lassítva lobogó amerikai zászló (amiket gyakorlatilag minden filmjében elsüt, csakhogy elterelje a figyelmet a nem létező forgatókönyvekről), hanem egyedi képi, dramaturgiai, és történetvezetési stílusról. QT egészen sajátságos módon beszéli a filmnyelvet, amit ugyan nem mindig lehet pontosan megérteni, de akkor is érezhető, hogy nem hétköznapi alkotóval van dolga a nézőnek.

Az elmúlt években Tarantino belefogott egyfajta amerikai történelmi visszatekintésbe (is), amit vegyített a "tékás" mentalitással, vagyis filmjei egyben tiszteletteljes főhajtások kultikus rendezők, színészek, műfajok és stílusok előtt, melyekkel még boldogult fiatalkorában szembesült. Kezdődött minden a két Kill Bill-lel (karate-, kung-fu,- szamuráj- és bosszúfilmek), majd a Grindhouse - Halálbiztos (gagyi inváziós- és zombis horrorfilmek), jött a Becstelen Brigantyk (második világháborús filmek), most pedig itt van a Django elszabadul, mely az amerikai polgárháborút megelőző rabszolgatartó időszakban játszódik.

A történet röviden: egy különös módszereket követő fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, ezért hálából felszabadítja, majd együtt indulnak el, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét, akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok egy ültetvényre vezetnek, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) a rabszolgáit egymás elleni gladiátorküzdelmekre kényszeríti. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan.

Tarantino még mindig kiváló rendező, ehhez kétség sem fér, de sajnos megint visszaütött az a tény, hogy filmjeinek ő a forgatókönyvírója is. Mindebből az következik, hogy íróként olykor annyira "beleszeret" a saját könyvébe, hogy rendezőként olyasmit is benne hagy a filmben, amit nem kéne vagy legalábbis nem annyira hosszan. Az eredmény emiatt erősen hullámzó tempó lesz, esetenként felesleges jelenetekkel és olyan üresjáratokkal, melyek önmagukban ugyan zseniálisak, de a cselekmény szempontjából alapvetően nem különösebben fontosak (amúgy remek DVD/Blu-Ray-extrák lennének, de a filmből simán ki lehetett volna vágni őket, ezzel is csökkentve a hosszú játékidőt - 165 perc).

Az egyik ilyen jelenetben például a Don Johnson (és a cameozó Jonah Hill) vezette csuklyás lovasok csapata a béna zsákvászon álarcok szemnyílásain kezdenek rugózni, de a Candylanden megejtett vacsorajelenet is túl hosszú, ezzel szemben viszont a várva várt pisztolyos-puskás hentelés irreálisan rövid (én legalábbis jóval hosszabban elnéztem volna, és ezzel gyaníthatóan mások is egyetértenének velem).

A fentiekből következik az is, hogy a film szerkezete néhol laza, máshol viszont feszes, így az a benyomása az embernek, mintha nem is egy, hanem többrészes filmet látna, melynek epizódjait egymás mögé tették volna, az átvezetésekről pedig a dialógoknak kellene gondoskodniuk. Ezek nagyjából működnek is, csakhogy a film több helyen túl van dumálva, ami azt eredményezi, hogy a cselekmény megtorpan, és történés helyett beszélő embereket látni. A kevesebb itt is több lett volna, megteremtve ezzel egy határozottabb folyamatosságot, és nem utolsósorban arányosságot. Mindezt egy mondatban is össze lehet amúgy foglalni: a stílus megint fontosabb lett a tartalomnál. Ez persze nem baj, csak nem kívánt hatásai is vannak a pozitívumok mellett.

A színészek minden szájmenéssel együtt is parádésak, és ez most egyáltalán nem túlzó kijelentés. Dr. King Schultz úriember-fejvadásza egyszerűen fenomenális, akit Christoph Waltz tökéletesen és látható élvezettel alakít. Rajta kívül mindenképp Leonardo DiCapriót kell kiemeleni, na meg Samuel L. Jacksont. DiCaprio karrierje egyik legjobb játékát produkálja; figurája már annyira tenyérbemászó, hogy az ember legszívesebben pofán vágná, ugyanakkor szinte már skizoid módon képes őrjöngő vadállattá is válni. Briliáns.

Samuel L. Jackson nem sűrűn alakít negatív karaktert, bár ez a mostani sem annyira az, szimplán csak egy rohadék szemétláda, de így is öröm látni, ahogy a végén jól megkapja a magáét. Talán az egész filmben a vén néger karaktere a legkidolgozottabb vagy Jackson ennyire zseniális színész. Vagy mindkettő.

Hozzájuk képest Jamie Foxx jelenléte jóval kevésbé hangsúlyos, emiatt az ember inkább gondolná mellék-, semmint cím- (és ezáltal fő)szereplőnek. Hozza persze a kötelezőt, szigorúan néz, és nagyon jól áll neki, ahogy lassítva korbácsol vagy lő (kinek nem?), de ahhoz képest, hogy ő szabadul el, a Waltz-DiCaprio-Jackson-trió simán lemossa a terepről.

A színészek közül érdemes még megemlíteni Don Johnsont (aki végleg belépett a Rodriguez-Tarantino-páros epic színészeinek táborába, lásd még Pam Grier-t, Danny Trejot vagy épp Mickey Rourke-ot), az "eredeti" Djangot, azaz Franco Nerot, aki egy rövid kis jelenetben együtt iszik "utódjával", na és persze az elmaradhatatlan Tarantino-beugrót.

Feltétlenül ki kell emelni az irtózatos déli akcentust is, ami különlegesen groteszk bájt és hangulatot ad az egész filmnek, és ami sajnos egy az egyben el fog veszni a szinkron következtében, ezért is javaslom az eredeti nyelven történő megtekintést.

Az operatőri munka szép, és a filmzenék is igen magas színvonalon lettek összegyűjtve (Tarantino köztudottan nem írat filmjeihez zenét, ehelyett különféle dalokat, és régi filmzenéket gyúr egybe - általában az adott kornak megfelelően, amikor a filmjei játszódnak; ennek most némiképp ellentmond a westernkörnyezettől nem kicsit idegen hip-hop-szám 2Pactől, amire Django zúz olykor).

Nem rossz film tehát az új QT-opusz, de a Ponyvaregény szintjét még mindig nem tudta megközelíteni, sem megugrani, persze nyilván nem is ez a cél. Kicsit hosszabb a szükségesnél és lehetne egységesebb és feszesebb, de azért nincs nagy baj.