A segítség
Utálom a képmutatást, a hazugságot és a hamisságot, ez a film pedig éppen erről szól: a rózsaszín cukormázzal leöntött felszín alatt meghúzódó áskálódásokról, önzőségről és megalázásról, miközben a külvilág teljesen más képet lát.
Utálom a képmutatást, a hazugságot és a hamisságot, ez a film pedig éppen erről szól: a rózsaszín cukormázzal leöntött felszín alatt meghúzódó áskálódásokról, önzőségről és megalázásról, miközben a külvilág teljesen más képet lát.
Nem tudom, hogy a 60-as évek fekete polgárjogi mozgalma csak jellemző példaként volt-e használva az általános mondanivaló közlésére vagy esetleg Amerika még mindig nem tudja feldolgozni a "néger-ügyet" (amit hovatovább önmaga hozott létre önmagának), mindenesetre a film súlyos kérdéseket fogalmaz meg, a választ viszont nem bízza a nézőre, hiszen felvilágosultsággal és jó ízléssel csak egy felelet létezik.
Parádés színészi alakítások, remek fényképezés, rendezés, díszlet és jelmezek, és ami a lényeg: nulla nyál!
Epic jelenetek:
- Aibileen a fiáról mesél.
- Constantine visszanéz az üvegajtón keresztül, majd otthon az ajtófélfára írt neveket, dátumokat nézi.
- Minny életében először odaégeti a csirkét.
- Rózsaültetés.
Egy újabb színészfilm, bár ez lényegesen visszafogottabb és ha lehet ilyet mondani, természetesebb, mert nyoma sincs benne szélsőséges érzelmeknek vagy mély drámának - ezekre viszont nincs is szükség, a történet ezek nélkül is tökéletesen működik.
A fogyatékosokra az "épek" mindig is furcsán néztek és néznek mind a mai napig. Általános vélekedés, hogy akinek valami testi hibája van, az szükségképp hülye is, és nem képes normálisan gondolkodni; az ilyen ember nyilván nem csak vak, süket, sánta vagy béna, de biztosan gyengeelméjű is. Arra meg aztán végképp senki nem gondol, hogy az ilyen embereknek is vannak szexuális vágyaik, ill. meg is óhajtják élni azokat, vagyis lehetőségeikhez képest pontosan ugyanolyanok szeretnének lenni, mint akárki más a világon. (figyeld a motel portását)
Ez az a központi téma, amit a cselekmény - ha nem is túl alaposan - körüljár. Szerencsére a stílus nem megy el gusztustalan nyálba (pedig mennyi mód lett volna rá, ha valami kontár rendező tette volna rá a mancsát...), sem zokogós mélydrámába, ehelyett egy kedves filmet kapunk, szerethető, egyszerű karakterekkel, rengeteg finom fricskával, és az abszurdot puhán (akár egy macska ^^) súroló szituációkkal - én legalábbis ide sorolom azt, ahogy pl. Mark a szexterapeutával történt élményeit ecseteli a papnak a templomban, de azon is nagyot mosolyogtam, amikor Brendan atya civilben sört hoz, "munkaruhában" pedig cigire gyújt.
John Hawkes ismét pazar, Helen Hunt 50 évesen ugyanolyan jó nő, mint régen (és persze színésznek is remek), William H. Macy pedig egy olyan jelenség, akit bármilyen filmben élmény látni. (Moon Bloodgood pedig bárhol-bármikor - copyright by VOX :P )
Színészfilm. Tegnap találtam ki ezt a kifejezést Az utolsó éjjel nézése közben. Edward Norton továbbra is napjaink egyik legjobb amerikai színésze, de a kollégái is igen magas szinten művelik a hivatásukat (Philip Seymour Hoffman, Barry Pepper, Rosario Dawson, Anna Paquin, Brian Cox).
Woody Allen mellett Spike Lee a másik híres new yorki rendező, a kevéske fekete direktorok közül pedig egyértelműen a legjobb. Ez a filmje azonban kissé csapongó, egy kicsit hosszabb is a kelleténél, mert olykor túl sok időt szentel a mellékszereplők és a konfliktusaik bemutatására, holott ez a történet nem róluk szól.
Úgy érzem, Lee talán nem gondolta végig a rendezői stílust és a mondanivalóját, mert egyrészt némi kavarodás fordul elő a stílusokban (pl. amikor Hoffman kijön a diszkó vécéjéből, a flashbackek stb.), másrészt sok olyan dologról is beszélni óhajt, ami nem kapcsolódik szervesen a történethez (pl. 9/11). Bár lehet, hogy mindezzel csak azt a kuszaságot és bizonytalanságot akarta kifejezni, ami a hamarosan börtönbe vonuló főszereplő gondolatait és utolsó szabad óráit jellemzi, na meg a világot, melyben élt.
Személy szerint a Neppereket, a Dzsungellázt és a Mo' Better Blues-t még mindig "szpájklísebb" filmnek tartom, mégis jó látni, hogy a rendező továbbra is nagy szakértője a new yorki "majdnem alvilág" nem annyira jó, de nem is annyira rossz képviselői lelkivilágának.
Epic jelenetetek:
- Norton zseniális monológja a tükör előtt
- Frank sírva üti Monty-t
- Monty és a buszon ülő fiú bemutatkozása az ablakon át
- de a legjobb mégis az, ahogy Monty rájön, hogy amit a világban a legjobban utál, az fog neki a legjobban hiányozni, vagyis az egész élete. Megrendítő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése