A sziget
Remélem, nem veszítem el a rajongótáborom zömét, de rólam a vallásos téma általában úgy pereg le, mint bőrkabátról a víz. Ezzel együtt megnéztem A sziget című orosz filmet (ami semmilyen viszonyban nincs Michael Bay azonos című - és amúgy egyetlen nézhető - mozijával), de mivel a vallásosságával nem nagyon tudok mit kezdeni, a "maradékról" alkotok véleményt.
A film főszereplője egy "szent őrült", Anatolíj atya, aki a második világháborúban kénytelen volt lelőni egy embert, azóta ezzel a rettenetes bűnnel a lelkében kénytelen élni évtizedekig egy (szó szerint) elszigetelt monostorban. A környékbeliek csodájára járnak a szent embernek, sokan jönnek hozzá tanácsért vagy gyógyításért, az egyházi konvenciók ellen "lázadozó", tréfacsináló Anatolíj atya pedig mindenkinek segít, miközben ideje nagy részét a monostor kazánjában tölti vagy átevez egy közeli, lakatlan szigetre, ahol egymagában imádkozhat bűnei megbocsátásáért. Egyszer egy tengernagy hozza el a lelki bajokkal küszködő lányát, ez a nap pedig meghozni látszik az öreg szerzetes megváltását.
Az orosz film évtizedekre visszamenőleg Európa és a világ élvonalában van (példának okáért a világ legjobb filmje is orosz - Patyomkin páncélos), és ha elvonatkoztatunk Timur Bekmambetov kommersz borzalmaitól (Őrség-sorozat stb.), akkor is szép számmal akadnak kortárs orosz rendezők és filmek, melyeket igencsak érdemes megnézni (pl. Nyikita Mihalkovtól A szibériai borbély, hogy a klasszikusokat ne kezdjem el sorolni...).
Pavel Lungin alkotása erősen "művészfilm" jellegű, így nem ajánlott olyanok számára, akik a filmnézést kizárólag egy vödör pattogatott kukoricával képesek elképzelni egy plázában, és nem vevők a gondolatébresztő mondanivalóra. A forgatókönyv témája és a rendezés stílusa leginkább talán Bergmanhoz és Tarkovszkíjhoz hasonlítható, ugyanakkor pont ez veti fel azt a kérdést, hogy egy olyan korszakban (2006-os a film), ahol ennyire jellegzetesek a moziba járási és filmnézési szokások (értsd: domináns amerikai filmek elsöprő látvánnyal), szükség van-e egy ilyen produkcióra, megtalálja-e a maga közönségét, neadjisten profitot is termel. Az oroszoknál nyilván igen, hiszen legrosszabb esetben is több százezres (esetleg milliós) nézettséggel lehet számolni, ami már bőven jó.
A színészi játék gyökeresen eltér a dinamikus stílushoz képest, sokkal természetesebb és spontánabb, a film egésze pedig nem használ hagyományos értelemben vett dramaturgiai eszközöket (pl. feszültségkeltést). Az operatőri munka nagyon szép, és a kevéske zene is megtalálja a maga helyét.
Monsters
Hat évvel ezelőtt a NASA életet fedezett fel a Naprendszerünkben, ki is küldött egy műholdat mintákért, de a visszaúton a jármű lezuhant Közép-Amerika felett, azóta pedig vérszomjas, mutáns teremtmények portyáznak az őserdőkben. Egy a térségben dolgozó fotóriporter azt a feladatot kapja főnökétől, hogy biztonságban hozza ki Mexikóból és kísérje át a határon a lányát, kénytelenek azonban átvágni a Fertőzött Zónán, ahol csak úgy hemzsegnek a lények. Útjuk során a két fiatal egyre közelebb kerül egymáshoz.
Minimálfilm iszonyú kevés pénzből, ugyanakkor ez sehol nem látszik a végeredményen. Az alig tucatnyi főből álló stáb főleg gerilla-módszerekkel forgatott (értsd: engedélyek nélkül), sokszor csak a helyszínen improvizálva a dialógokat és a cselekmény alakítását. Erre utal a bősz kézikamerázás is, ami az egész filmnek olyan hangulatot kölcsönöz, mintha Andrew és Sam mellett egy harmadik személy is lett volna ott, aki filmezi őket és az eseményeket, viszont fontos momentum, hogy nem ún. found footage-ről van szó (mint pl. a Blair Which Project esetében), és nem is teljesen a Cloverfieldhez vagy Az erő krónikájához hasonlóan van a film fényképezve.
A színészi játék igen visszafogott és természetes (a mellékszereplők zöme többnyire "civil", nem valódi színész), és meglepő módon a rövidke (alig másfél órás) játékidőbe sikerült egész jó személyiségfejlődést, szerelmi szálat, sőt némi politikai kritikát is belecsempészni, de helyett kapott a Jurassic Park üzenete is, mely szerint "a természet utat tör magának" (mert nem lehet falakkal feltartóztatni). A benzinkutas jelenet vitte el kétségkívül az effektekre szánt pénz legnagyobb részét, de érzelmi szempontból is az az abszolút csúcspont.
Megmentőm a fény
Munka kapcsán néztem meg a Megmentőm a fény című 1995-ös szösszenetet, melynek a B- és Zs-kat., ill. a direct-to-dvd-filmek emblematikus főgenyája, Eric Roberts a főszereplője.
Dannion Brinkley egy igazi szemétláda, aki már gyerekként is az volt: verekszik, bunkó és tiszteletlen mindenkivel, nem csoda hát, hogy utálják is, mint a sz*rt. Egy nap telefonálás közben villámcsapás éri, amitől a klinikai halál állapotába kerül, ám 28 perc után visszatér, ezt követően pedig nem ugyanaz az ember, mint volt, Dannion ugyanis halálközeli élményt tapasztal meg. A baleset után furcsa, látnoki képességei lesznek, a zavart férfi végül egy szakember segítségét kéri, hogy válaszokat találjon a kérdéseire.
Hát kérem, ez egy tipikus tévéfilm. Tévés a forgatókönyv, tévés a rendezés, tévés a fényképezés, tévés a dramaturgia, tévés a színészi játék, tévések a trükkök, és általában minden tévés. Még az is pontosan megmondható, hol lehet elvágni az adást a reklámoknak (mert ott leblendék vannak)... A rendező Lewis Teague (pl. Cujo, Macskaszem, A Nílus gyöngye, Elit kommandó), aki néhány közepes mozis kikacsintás ellenére főleg tévéfilmekben utazik. Ez a munkája is egy korrekt, ámde teljesen átlagos, sablonos és kiszámítható valami, ami 5 évvel a remek Egyenesen át után próbált meg újat mondani a halálközeli élmény témájáról. Ez sajnos nem jött össze, de erről nem Teague tehet, hanem a szűkre szabott tévés költségvetés, aminek legnagyobb része minden bizonnyal a ma már mosolygásra késztető trükkökre mehetett el, és nem a történetre, de valljuk be, 90 perc nem is elég az összes történetszál kibontásához (személyiségfejlődés, magánélet, család stb.), ezért inkább rövid jelenetek váltogatják egymást, melyben helyzetgyakorlatokat végző színészek láthatóak, akik hozzák a kötelező minimumot, de ők is tudják, hogy ez nem az a produkció, ahol bizonyítaniuk kell. Nagy baj persze nincs, csak tudni kell, hogy ennek a filmnek hol a helye, és akként kell kezelni.
Érdekes választás volt a főszerepre Eric Roberts, akitől pont nem várna az ember ilyen pálfordulós szerepet, de nyilván azért választották ki őt, mert karrierje során igen sok görény alakokat játszott (már '95 előtt is), ezért nyilván ironikusnak gondolták az alkotók, hogy ilyen karakter bőrébe bújtatják.
Ha megjelentik DVD-n, a 990 Ft-os kategória egyik slágere lehet, de azért hiánypótlásról nincs szó.
Gladiátor
Az Armageddon és az X-Men Origins - Wolverine után eszembe jutott, hogy van még egy film, amiért nem nagyon vagyok oda, ez pedig nem más, mint a Gladiátor. Még moziban láttam jó 12 évvel ezelőtt, és akkor úgy jöttem ki a teremből, hogy hát ez egy milyen ocsmány, hollywoodi félmunka. Tegnap nekiveselkedtem a közel 3 órás bővített verziónak, és azt kell mondjam, a véleményem némileg megváltozott.
A történetről hadd ne ejtsek szót, biztosan sokan tudják, hogyan csalják tőrbe a római hadsereg tábornokát, Maximust, akiből gladiátor lesz, célja pedig a családja megbosszulása.
Ez a központi sztoriszál persze még mindig olyan egyszerű, mint egy parafadugó, de felfedeztem, hogy ez csak a felszín, hiszen sokkal inkább a hatalomvágyról, politikai intrikákról, és olyan apró momentumokról szól a film, melyeket a vérgőzös felszín takarásából nem feltétlenül lehet észrevenni. Igaz, mindennek nem tesz túl jót az, hogy olyan álszent témákkal van nyakon öntve, mint a becsület és hűség, amik ugyan nagyon szép eszmék, de a valóságban (de abban a formában, ahogy a filmek tálalják őket, biztosan) nem léteznek, emiatt a Gladiátornak is van némi eltúlzott "tipikusan amerikai" mellékíze, ami számomra már túl gejlé teszi az élményt.
Szerencsére mindent kárpótol a remek rendezés (Ridley Scott minden idők egyik legjobb filmrendezője, ehhez kétség nem férhet, bár tény, hogy neki is vannak hullámvölgyei), a gyönyörű operatőri munka, a fantasztikus díszletek és jelmezek, na meg persze a kiváló színészi alakítások, melyek egészen magas szintre emelik a forgatókönyvben leírt karakterek személyiségét, motivációit és viselkedését. Itt jegyzem meg, hogy Russel Crowe alakítása jó, de messze nem Oscar-t érdemlő, akkor már sokkal inkább Joaquin Phoenix, aki a szandálos filmek egyik legjobb és legárnyaltabb jellemű szemétládáját hozta Commodus bőrében (vagy Scott ennyire jó színészvezető). Nagyon szeretem, amikor a kisebb-nagyobb mellékszereplők is brillíroznak, Richard Harris, Oliver Reed, Djimon Hounsou és Connie Nielsen pedig alaposan megmutatják, milyen magas szinten is lehet űzni a színészetet.
Összességében tehát jó film a Gladiátor, de a kedvenceim közé továbbra sem tud bekerülni, mert nincs meg benne az a bizonyos szubjektív plusz, amit én a filmekben mindig keresek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése