Alina és Voichiţa az árvaházban lettek barátnők gyermekkorukban. Felnőve szeretőkké váltak, és bár korábban hűséget fogadtak egymásnak, Alina Németországban próbál új életet kezdeni. Egy idő után nem bírja tovább, és visszamegy Voichitáért, ő azonban időközben kolostorba vonult. Vonakodva, de befogadják Alinát is pár napra a zárdába, hamar kiderül azonban, hogy elvei nem közösek az ott élőkével.
Cristian Mungiu a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című remekműve után ismét egy tipikus román témához nyúlt, amely megtörtént eseményeken, nevezetesen egy félresikerült ördögűzésen alapul, melynek áldozata egy fiatal skizofrén nő volt, akit egy ortodox pópa és négy apáca "véletlenül" halálra kínzott.
Mingiu ebben a filmjében (amolyan román Dogma) elsősorban azt mutatja be, hogy Románia egyes részein mind a mai napig mennyire uralkodóak a különféle babonák és vallási mániák, és hogy ezek miként találják meg a fogékony (értsd: elszigeteltségben élő, primitív) embereket, akik képtelenek felismerni bizonyos dolgokat, akkor is, ha azok az orruk előtt történnek, mert nem tudják értelmezni őket, ill. ha mégis, akkor is csak a maguk korlátozott módján.
Bírálja a román egészségügyet is, amely nem képes érdemben mit kezdeni a súlyos elmebetegségben szenvedő beteggel (lásd az orvost, majd a film végén a gyertyát gyújtó mentőápolót), ugyanakkor valamennyire fel is menti, erre utal a telefonáló doktornő, aki feljelentéssel fenyegeti meg az apácákat.
A forma ezúttal is olyan, mint a 4 hónap...-ban, azaz erősen dokumentarista: hosszú, kitartott snittek váltják egymást, sok a kézikamerázás, a szereplők amatőrök, zene nincs (csak a stáblista alatt), a helyszínek valódiak, ill. egy igen jellegzetes - nevezzük Mingiu-plánnak - beállítás is gyakran ismétlődik, nevezetesen amikor a kamera a szereplőket a hátuk mögül mutatja. Főleg ez különleges, elidegenítő hangulatot teremt, hiszen a néző így még jobban kikerül az éppen történő cselekményből, és még erősebb a külső szemlélő-hatás.
150 percnyi tömény, román valóságot kap a néző, ami kissé több a kelleténél, ráadásul az expozíció is némileg hosszúra sikerült. Változó tempójú emiatt a film, és persze ne számítsunk katartikus csúcspontra se, mert az ilyen "olcsó" dramaturgiai hatások csökkentenék a rideg mondanivalót.
Talán kevesen tudják, de Sarah Polley nem csak jó színésznő (pl. Hibrid), de egész tűrhető filmrendező is. Legújabb játékfilmjének főszereplője egy Margot nevű fiatal nő, aki egy repülőn találkozik Daniellel és egyből szimpátia alakul ki közöttük. Margot bátran mesél a félelmeiről és a vágyairól a jóképű idegennek, és hamarosan az is kiderül, hogy gyakorlatilag szomszédok. Margot vonzódása a találkozás hatására elbizonytalanítja a házassága boldogságában.
Érdekes, ha lehet ilyet mondani, nagyon női filmről van szó, amelyet az egyértelmű, racionális, fekete vagy fehér dolgokhoz szokott férfiagy nem biztos, hogy képes maximálisan befogadni vagy azonosulni vele (az enyém sem :D ). Polley elsősorban kósza érzéseket, benyomásokat és vágyakat próbál megragadni, melyek egy párkapcsolatban a nőkben felmerülhet. Talán saját életéből vett példával is él, mikor arról értekezik, hogy tulajdonképpen sehogyan sem jó egy kapcsolat, mert előbb-utóbb elmúlik a varázs, és az új dolgok régivé, megszokottá válnak (ezt különösen jól szemlélteti a Daniellel való életről szóló montázs).
Kicsit lassú tempójú, de egyáltalán nem unalmas film, édesbús kamaradráma, melyben sok dinamizmus vagy lendületes dolog nincs, kapunk viszont ehelyett például szépen fényképezett képsorokat és kifogástalan színészi alakításokat: Michelle Williams, Luke Kirby, Sarah Silverman, de nagyon jó látni, hogy Seth Rogen is képes komoly színészi teljesítményre.
Egy haverom nagy kedvence Vin Diesel, így részben emiatt is választottam erre a hétvégére nevezett úriember igazi debütáló filmjét, a Pitch Blacket (és holnapra a folytatást, a The Chronicles of Riddicket). Igazi debütáló, mert bár ezt megelőzően is láthatta őt a nagyérdemű (például a Ryan közlegényben), de első abszolút főszerepe mindenképp a 2000-es Pitch Black - 22 évente sötétség című sci-fi-akció-horror volt.
Egy űrhajó lezuhan egy kietlen bolygón, a balesetet pedig mindössze maréknyi utas éli túl. Hamarosan kiderül, hogy a korábban lakott planétán egy árva lélek nincs, ellenben felfedezik, hogy nemsokára minden sötétségbe fog borulni, köszönhetően a közelgő napfogyatkozásnak. Amikor pedig beköszönt a vaksötét, akkor vérszomjas lények indulnak vadászni, hogy mindennel végezzenek, ami az útjukba kerül.
Érdekes film a Pitch Black. Egyrészt sima Alien-nyúlás, hiszen pár apró változtatás közbeiktatásával pontosan ugyanazt a dramaturgiát követi, mint Ridley Scott klasszikusa: emberek menekülnek idegen lények elől, akik egymás után kinyírják őket, másrészt viszont fura módon (legalábbis az általam megnézett rendezői változatban) a történet inkább a karakterekre és a köztük lévő viszonyra koncentrál, semmint a hentelésre. Ez mindenképp jó dolog, csak épp sem a karakterek, sem a köztük fennálló kapcsolatok nincsenek bő lére eresztve, így a végeredmény is közepes marad. Még azt is lehet tudni, ki fog később jó eséllyel meghalni, amikor a visítozás és rohangálás elkezdődik. Belevittek ugyan egy kis csavart a dologba (nem spoilerezek, tessék megnézni a filmet), de mivel az illető sablonkarakter, a halála egyáltalán nem okoz katarzist, ellenben egy vállvonással elintézhető (csakúgy, mint az összes többi halál).
A közepes színvonalat az is erősíti, hogy a női főszereplők csinosak, ápoltak, keveset takaró ruhákat viselnek (pl. mindnek kilátszik a hasa), és bár hetek óta utaznak, sem a hajuk, de még csak a hónaljkutyájuk sem nőtt meg (sem a férfiak szakálla).
Színészileg mindenki hozza az átlagot, Vin Dieselnek viszont van egy erős jelenléte, ami sokat tesz hozzá az egész film hangulatához, még akkor is, ha Riddick karaktere alapjában véve szemernyit nem különbözik más dagadó izmú rosszfiúkétól, akikről sok csúnya dolgot mondanak, hogy a néző elhiggye, mennyire szőrös tökűek. Hogy azért mégse legyen bántóan átlagos, Riddick a spéci szemeivel lát a sötétben is, ami igen hasznos fícsör, amikor a töksötétben éhes űrlények kószálnak.
Az operatőri munka az egyetlen, amit ki lehet emelni a filmből, mert remek a fényelés (leegyszerűsítve: színvilág). A lényekért felelős Patrick Tatopoulos jól megdolgozott a pénzéért, de azért nem alkotott olyan ikonikus lényeket, mint anno Giger az Alienben. A digitális effektek megfelelőek, még most, 2013-ban nézve is. Összességében a film megfelel minden átlagos elvárásnak, de újdonságot nem nyújt.
A tegnapi Pitch Black után ma este a The Chronicles of Riddick következett, abból is a rendezői változat.
Röviden: ez a film egy pazar kivitelezésű zagyvaság. Hosszabban: alig van köze az első filmhez, bár az alkotók megpróbáltak beletuszkolni valamiféle kontinuitást, például egyes szereplők szintjén (az imám és Jack), de ennek gyakorlatilag nincs sok jelentősége a történet és cselekmény szempontjából. Apropó, történet; megpróbálom összefoglalni, de sok értelme nincs a dolognak: a Halálkufárok serege sorra igázza le a bolygókat. A megtámadottak behódolnak nekik vagy meghalnak. Amikor már minden remény elveszett, a maroknyi túlélő a mítoszokhoz menekül, amelyekből kiolvasható, hogy létezik olyan erő, amelyik megállíthatja a gonoszt. Ám a legendák is tévedhetnek, nem mindig a jó a gonosz hatásos ellenszere. A jóslat szerint a végső összecsapásban mindenki sorsa egyetlen Fúriától függ. Ez pedig nem más, mint a száműzött Riddick, aki akarata ellenére kerül a nagyszabású küzdelem középpontjába.
Ez a hivatalos sztori, de a film ehhez képest egy összevisszaság, amiben a vallásos maszlagtól kezdve homályos próféciákon át mindenféle egyéb is megjelenik, mindez pedig azt eredményezi, hogy már a legeslegelejétől kezdve nem lehet tudni, hogy ki kicsoda, mit miért csinál, és mi miért történik. Az egésznek az sem tesz jót, hogy a fent leírt cselekményt a film közepén látványosan sutba dobják, hogy valamiféle börtönbolygós-szökéses történetszálat is beleszőjenek a már addig is követhetetlen eseményekbe.
A Pitch Blacknek legalább megvolt az az előnye, hogy egyszerű dramaturgiát követett (menekülés a szörnyek elől), de ennek most nyoma sincs, ellenben az egész olyan, mintha 2-3 különálló filmet próbáltak volna egybegyúrni, azok eltérő történeteivel együtt. Szereplők jönnek-mennek, néhány epizód az egész mozi szempontjából indokolatlanul ki van dolgozva (pl. a börtönbolygós rész - film a filmben), és persze ennek megfelelően a karakterek is ugyanolyan színvonaltalanok. Riddick továbbra is egy szűkszavú (néha azért ordít, ami komoly stílustörés) harcos, aki többször is simán rácáfol önmaga személyiségére, amikor érzelmi kötődések kezdik a cselekedeteit motiválni, holott az alkotók épp ennek ellenkezőjét próbálják bebizonyítani azzal, hogy Riddicket betonkemény killerként állítják be, akinek az emocionális ingerküszöbe valahol a Mariana-árok alatt van 20 km-rel. A korábban említett és dicsért Pitch Blackes jelenlétet Vin Diesel részéről immár ne keressük, és persze a többi színész is csak élő fényvisszaverő réteg; elmondják a szövegüket, aztán ennyi. Hogy Judi Dentch miként kerülhetett ebbe a zavaros produkcióba, annak érdemes lenne egy X-aktát nyitni, mert racionális magyarázat biztosan nincs rá (hacsak nem a pénz).
A fikázás után hadd mondjak azért néhány jó szót is a filmről: a díszletek, a jelmezek, általában az egész látványtervezés, a fényképezés és persze a trükkök lenyűgözőek, látszik, hogy a forgatókönyvvel ellentétben ezekre nem sajnálták a pénzt, ezzel azonban minden pozitívat fel is soroltam a Riddick - A sötétség krónikája című moziról (sötétség amúgy pont nincs a filmben, legfeljebb az író-rendező agyában).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése