A vadászat

Egy iPad miatt

A pedofilkérdésre napjaink (nyugati típusú) társadalmai úgy tekintenek, mint ördög a szenteltvízre. Köztudott, hogy a börtönökben a gyerekbántalmazók vannak a hierarchia legalján, egyes országokban pedig kémiai kasztrálással óhajtják a pedofilokat büntetni, ugyanakkor a pszichiátria máig nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy ez a fajta szexuális aberráció valóban elmebetegség vagy olyasféle orientáció, mint például a homoszexualitás. A szélesebb közvéleményt a részletek és a miértek természetesen egyáltalán nem érdeklik, ami persze nem is csoda, amíg Marc Dutroux-któl és megrontott ministránsfiúktól hangos a média, és nyilván én sem próbálkoznék azzal, hogy ne mossam össze a pszichiátriai értelemben definiált pedofíliát az ilyen jellegű bűncselekményekkel, ha történetesen az én kölykömről lenne szó, de mivel ilyen helyzet szerencsére nem áll fenn, megragadom a jogot, hogy röviden leírjam a véleményemet, hiszen ez a központi témája A vadászat című filmnek.

Lukas nemrég vált el, egyedül él egy kisvárosban, ahol az óvodában vigyáz a gyerekekre. Az egyik kislány egy nap furcsán kezd viselkedni, amikor pedig az okokról kérdezik, aggasztó dolgokat mond Lukasról, akinek állítólag "látta a virslijét, ami merev volt, akár egy dákó". Ezzel megindul egy láncreakció, melyben a férfi próbálja védeni magát, de küzdelme hiábavalónak tűnik a közfelháborodással szemben.

Vesszőfutás veszi kezdetét, melynek nem kisebb a tétje, mint egy ember egész élete. Nem számít, mit tett vagy mondott korábban, vagy hogy van-e bármiféle bizonyíték, ha valakire azt mondják, hogy pedofil, akkor ezt a megbélyegzést soha többé nem tudja lemosni magáról. A szégyenfolt persze nem csak a konkrét személyt érinti, hanem a családját is, a gyerekét, aki "annak a mocskos pedónak a fattya, és biztos ő is olyan, mint az apja". Aztán innen már tényleg csak egy lépés, hogy mindenhol belekötnek, a boltban nem szolgálják ki, összesúgnak a háta mögött, mutogatnak rá, kigúnyolják, majd jönnek a fizikai atrocitások, verekedések, végül valakinek eszébe jut, hogy saját kezébe vegye az igazságszolgáltatást, mert túl lassúnak találja a hatóságok munkáját.

A film pontosan ezt a "fejlődést" mutatja be, amikor egy egyszerű megjegyzés egész lavinát indít el, amit sehogy sem lehet feltartóztatni. A legfontosabb feszültségforrás az, hogy a néző pontosan tisztában van Lukas ártatlanságával, hiszen láthatta, hogy amit a kislány állít, az nem történt meg, így az izgalom abból táplálkozik, hogy mi történik a férfival, be tudja-e bizonyítani az igazát, és képes lesz-e megoldani a helyzetet, amibe került.

Nagyon vékony jég ez, hiszen a pedofil-ügyeket az esetek zömében csak a sértettek elmondásai alapján lehet kezelni, de mivel a pszichológus is csak ember, ezért tévedhet. Csak épp a tévedése akár szó szerint is életről és halálról dönthet. A tudomány és a jog gyakorlatilag alkalmatlan az ilyen esetek megítélésére, szóval amíg nem találják fel az agyszondát, amivel az emlékképeket lehet vizsgálni, addig valószínűleg sok ártatlanul meghurcolt áldozata lesz az ehhez hasonló ügyeknek.

A rendező természetesen főhőse mellett áll, az ő szemszögéből mutatja be az eseményeket, és az egész kipattanó konfliktus-hullámot, amelyre alapvetően semmi bizonyíték nincsen a kislány szavain kívül, de mivel a felnőttek annyi ilyesmit hallottak már, többségükben fel sem merül, hogy esetleg tévedésről van szó. Hisznek, mert hinni akarnak, és nekik ennyi elég is ahhoz, hogy egy korábban megbecsült és szeretett embert elítéljenek, megalázzanak és a sárba tiporjanak. Hogy ő mit mond, az nem számít. Saját meggyőződésüket plántálják át a kislányba az által, hogy nem megválaszolandó, hanem eldöntendő kérdéseket adnak a szájába, neki csak elég bólintania. És már az sem számít, hogy a kislány bevallja, hogy csak butaságokat mondott... mert biztos csak fél vagy megfenyegették. És megint ott vagyunk, ahol az egész kérdéssor elkezdődött: hogy nem számít, ki mit mond, mert a bélyeg örökre az emberen marad. A kétség mindig megmarad, mélyen elásva talán, de attól még ott lesz, hogy akár évek múlva, de egyszer újra kitörjön. Mindez oda vezethet, hogy az emberek egymás iránti bizalma fokozatosan megszűnik, és a végén már senki nem fogja elhinni a másik szavát.
Aggasztó és nagyon is elgondolkodtató témákat boncolgat tehát Thomas Vinterberg filmje, melyben nagyszerű színészek szerepelnek, élükön természetesen a megint remekelő Mads Mikkelsennel.

A fényképezés nagyon hangulatos, előfordulnak kézikamerázások is (na nem úgy, mint egy Bourne-filmben), minimális a zene használata (ehhez a kényes témához nem illene, van elég dráma anélkül is), de a legfontosabb természetesen a történet és a cselekmény. A Trusttal egyetemben ez is olyan film, melyet minden szülőnek igen jó lenne megnéznie.