Egy különc srác feljegyzései - Carrie

Egy különc srác feljegyzései

Egyik kedvenc filmem George Lucastól az American Graffiti, így nem csoda, hogy az Egy különc srác feljegyzései közepe táján ez ugrott be, a két mozi ugyanis sok mindenben hasonlít egymásra. Például mindkettő főhőse kissé különc, magának való figura, aki írónak készül, továbbá a történet a felnőttkor küszöbén játszódik, amikor a fiúból férfi, a lányból pedig nő kell, hogy váljon azzal, hogy a középiskola után főiskolára megy, és elkezdi az Élet című játékot. A legfontosabb párhuzam azonban a rendkívül erős személyes hangvétel, a különféle élmények, érzések, futó benyomások és gondolatok megragadása. A Graffiti esetében ez valami egészen különleges hangulatot eredményezett, és a Különc srác sem szűkölködik ezekben.

Charlie elsős gimnazista, aki mindig a partvonalról szemléli az eseményeket - egészen addig, amíg szárnya alá nem veszi két belevaló végzős. Sam és mostohabátyja, Patrick révén Charlie új barátokat szerez, megismeri az első szerelmet, az ébredező szexualitást, féktelen bulikra és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár, és közben a tökéletes dalt is keresi.

Ismét fontos leszögezni, hogy a történet igen szubjektív hangvételű, főleg ennek tudhatóak be tehát azok a tipikusan amerikai gimis filmes közhelyek, melyek alapvetően meghatározzák a cselekményt: a felsősök által csicskáztatott gólyák, a jófej irodalomtanár, a meleg haver, a kikapós, ámde valójában sajnálatra méltó szépség, a végzősök bálja stb. Mindezek miatt a film alapvetően nem sok újdonsággal szolgál, hiszen mi itt, a Nagy Pocsolyán innen minderről semmit nem tudunk, csak amennyit az amerikai filmekben láttunk eddig. A Különc srác esetében azért mindezek nem csupán díszletek, hanem belülről, Charlie szemén át láthatjuk, és persze halljuk a naplószerű elbeszélését is.

Ezzel együtt a történet mégsem tudja (bár nem is akarja) átugrani a saját, amerikai árnyékát, ami hovatovább rendjén is van, hiszen a potenciális célcsoport, azaz az amerikai fiatalok így abszolút magukénak érezhetik a filmet, azonosulhatnak vele, elmondhatják, hogy igen, ez tényleg így van, velem is ez volt.

Talán ezért is fordulhatott elő, hogy a film nálunk nem került moziforgalmazásba, csak DVD-n jelent meg, hiába az (itthon) húzónévnek számító Emma Watson. Az ifjú színésznő sikeresen túllépett Hermionés imázsán, és nem csak ezzel a szerepválasztásával próbálja tudatosan egyengetni a karrierjét. Ez a film kiváló gyakorlóterep, tökéletesen alkalmas arra, hogy a tehetségét csiszolgassa, hogy idővel még komolyabb szerepeket vállalhasson és játszhasson el. A többi színész is nagyon jó, például a címszereplő Logan Lerman (aki akár Michael Cera is lehetne a kinézete és karaktere alapján á la Scott Pilgrim), azonban a színészi prímet mindenképp Ezra Miller viszi el, akinek sikerült egy tulajdonképpen tucatmeleg-karakterből árnyalt és érdekes figurát kialakítania. Érdekesség (és vicces) még látni Tom Savinit a technikatanár szerepében, de feltűnik még Paul Rudd, Dylan McDermott és Joan Cusack is.

A mondanivaló kicsit talán sekélyesnek tűnhet (mindenki annyi szeretet kap, amennyit önmaga szerint megérdemel), viszont a fő eseményszálat kissé megakasztják a Logan kisfiú korából származó flashbackek, melyek azonban fontos összefüggésben állnak a 16-17 éves srác gimis élményeivel, így csapongásról, aránytalanságról messze nincs szó. Stephen Chbosky saját regényéből írta és rendezte a filmet, amely nagyon szépen van fényképezve, és végeredményben egy átgondolt, személyes, mondhatni: szerzői alkotás.

Carrie

Új-Hollywood egyik jeles képviselője (pl. George Lucason, Steven Spielbergen, Martin Scorsesen és John Milliuson kívül) Brian DePalma, akit sokan a legjobb Hitchcock-utódnak tartanak, mivel feszültség- és atmoszférateremtő képessége egészen kivételes, de általános rendezői eszköztára is igen jellegzetes. 1976-os műve, a Stephen King regényéből készült Carrie még nem teljesen kiforrott DePalma-alkotás, de már megjelennek a jellemző direktori védjegyek: az osztott képmező, a hosszú snittek vagy éppen a végletekig fokozott drámai feszültség.

A történetet biztosan sokan ismerik: a csúnyácska, gátlásos Carrie White sokat szenved iskolatársai otromba vicceitől. Otthon sincs nyugta, mert bigott anyja még arra sem képes, hogy felvilágosítsa a női lét rejtelmeiről. Így nem csoda, hogy szinte összeomlik, amikor a zuhanyozóban szembesül az első menstruációját kísérő jelenségekkel. A többiek irgalmatlanul kigúnyolják, amit már a tanárnő sem tűrhet. Megbünteti a főkolomposokat. Együk, Sue Snell megbánta már, amit tett és ráveszi a barátját, Tommyt, hogy legyen Carrie partnere az iskolai bálon. Ám Chris, a másik lány, nem hagyja annyiban: bosszút forral, és a fiújával együtt gonosz tervet szőnek Carrie ellen. Ám egy dologgal nem számolnak: hogy Carrie-nek különleges, emberfeletti képességei vannak.

A regény és a történet mélységeibe nem mennék bele, inkább hadd értékeljem az adaptációt. Rövid filmmel van dolgunk (alig másfél órás), emiatt a cselekmény a lényegre koncentrál, a karakterek kevéssé árnyaltak, csak annyira, hogy a nézők tudják a felállást, ki a pozitív és negatív szereplő, de gyaníthatóan a regény több olyan elemét, amely a film szempontjából kevéssé volt fontos, elhagyhatták. Egyik oldalról nézvést ez kár, mert jó lett volna többet megtudni Carrie-ről és a képességei kialakulásáról, ugyanakkor a film így igazán folyamatos és pergő, ráadásul a rendezésnek hála, egyre emelkedik a feszültség a híres bál-jelenetig, ahol aztán meg pláne már tűkön ül az ember, mikor látja a színpad feletti vödröt. De nem csak ez az egyetlen zseniális, Hitchcockot idéző húzás, hanem a Psychóból ismert hangeffektek használata is, melyek Carrie telekintetikus aktivitásait kísérik. A rövid filmhossz itt is kicsit visszaüt, hiszen a csúcsjelenetet nyugodtan lehetett volna még részletezni, de a stúdió nyilván rágta DePalma fülét, hogy ne most akarja megcsinálni élete filmjét, haladjon tovább a cselekmény. Mindenesetre a Carrie kitörését megelőző másodpercek és vágás egyszerűen fenomenálisak.

A színészi játék igen magas szintű, főleg természetesen a címszereplő Sissy Spacek, de Piper Laurie is felejthetetlen a megszállottan vallásos anyaként. Érdemes még megemlíteni a szemtelenül fiatal John Travoltát és Nancy Allent is.

A Carrie sikerét jellemzi, hogy egyfelől ez tette ismertté Stephen King nevét, másrészt több feldolgozás, ill. folytatás is készült a különleges képességekkel rendelkező lányról - a legújabb idén fog mozikba kerülni.

Lehet vitatkozni azon, melyik verzió a legjobb, de Brian DePalma filmje attól még örök klasszikus marad.