Jellemző, hogy a hazai filmforgalmazási rendszerben az esetek nagy részében a hulladék kap hangsúlyt, gondolok itt elsősorban a mozipremierekre. Határeset, amikor valami elkerüli a filmszínházakat (pffff... ma már nincsenek is olyanok - a plázamozi nem az), és egyből DVD-n jelenik meg. Az ilyen filmeket nem egyszer ismert rendezők készítik és a szereplőik sem épp ma kezdték a szakmát, a forgalmazó mégsem számít komoly nézettségre, mert például a téma nem illik a multiplexek zsánerébe vagy a színészek nem akkora nevek, hogy érdemes lenne miattuk vállalni a kópiagyártás és a forgalmazás költségeit.
Ez történt a Rozsda és csont című francia-belga koprodukcióval is, melynek női főszereplője Marion Cotillard, aki bár Oscar-díjas, és mainstream amerikai szuperprodukcióban is szerepelt (pl. Eredet, A Sötét lovag - Felemelkedés), hazánkban mégsem akkora húzónév, hogy a népek tömegesen menjenek miatta a mozikba.
A történet amolyan "french trash" (az amerikai white trash után szabadon): Ali egyedül neveli ötéves kisfiát, Samet. Az élet által ide-oda dobált férfi tökéletesen alkalmatlan szülőnek, érzelmileg fejletlen, egész lénye felszínes, élete semmitmondó, céljai, ambíciói lényegében nincsenek. Jobb híján biztonsági őrként, kidobóként tengeti napjait.
Egy diszkóbeli verekedés során megismerkedik Stéphanieval, aki delfinidomárként dolgozik a helyi aquaparkban, ahol nem sokkal később szörnyű baleset éri, elveszti mindkét lábát, és ezzel az egész addigi élete darabokra hullik. A két boldogtalan ember között furcsa, nem teljesen baráti, de nem is egészen szerelmi kapcsolat alakul ki, melynek során a férfinak az alapoktól kezdve, míg a nőnek újra meg kell tanulnia érezni.
Jacques Audiard filmje hagyományos módon mutatja be a két főszereplő önálló történetét; hol az egyik, hol a másik cselekményszálat látjuk, amely idővel egyesül, hogy egy harmadikként haladjon tovább. Szereplőin keresztül főleg azt vizsgálja, hogy napjainkban mennyire visszafejlődött az emberek érzelmi világa, melynek nem kis részben a globalizált, "eldobható" kultúra és a sekélyes gondolkodású társadalom az okozója - ezt a vonalat hivatottak bemutatni a rejtett kamerákat felszerelő ember, valamint Ali gyors numeráinak epizódjai. Szomorú, hogy mindez nemcsak a pár-, de a szülő-gyermek kapcsolatokban is megjelenik.
.jpg)
A mondanivalóhoz tartozik ugyanakkor az is, hogy mindez egyáltalán nincs jól, hiszen Stéphanienak a rehabilitációja során nagyobb szüksége lenne a támogatásra, mint valaha, Ali viszont képtelen neki megadni azt az érzelmi töltést, amit a nő vár tőle, de nem azért, mert nem akarja, hanem mert nem igazán tudja, hogyan kell. A balsors viszont szereti a társaságot, így hamarosan a férfi is megtapasztalja, milyen az, amikor veszélybe kerül az egyetlen kincse, amije van, és amiről nem is gondolta volna, mennyire fontos a számára. Talán mégis van reménye, és az érzelmei nem kimutatása nem egyenlő azzal, hogy képtelen rá, csak épp valami szélsőségesnek kell ahhoz történnie, hogy az emóciói túlcsorduljanak elhanyagolt ingerküszöbének peremén.
Ez történt a Rozsda és csont című francia-belga koprodukcióval is, melynek női főszereplője Marion Cotillard, aki bár Oscar-díjas, és mainstream amerikai szuperprodukcióban is szerepelt (pl. Eredet, A Sötét lovag - Felemelkedés), hazánkban mégsem akkora húzónév, hogy a népek tömegesen menjenek miatta a mozikba.
A történet amolyan "french trash" (az amerikai white trash után szabadon): Ali egyedül neveli ötéves kisfiát, Samet. Az élet által ide-oda dobált férfi tökéletesen alkalmatlan szülőnek, érzelmileg fejletlen, egész lénye felszínes, élete semmitmondó, céljai, ambíciói lényegében nincsenek. Jobb híján biztonsági őrként, kidobóként tengeti napjait.
Egy diszkóbeli verekedés során megismerkedik Stéphanieval, aki delfinidomárként dolgozik a helyi aquaparkban, ahol nem sokkal később szörnyű baleset éri, elveszti mindkét lábát, és ezzel az egész addigi élete darabokra hullik. A két boldogtalan ember között furcsa, nem teljesen baráti, de nem is egészen szerelmi kapcsolat alakul ki, melynek során a férfinak az alapoktól kezdve, míg a nőnek újra meg kell tanulnia érezni.
Jacques Audiard filmje hagyományos módon mutatja be a két főszereplő önálló történetét; hol az egyik, hol a másik cselekményszálat látjuk, amely idővel egyesül, hogy egy harmadikként haladjon tovább. Szereplőin keresztül főleg azt vizsgálja, hogy napjainkban mennyire visszafejlődött az emberek érzelmi világa, melynek nem kis részben a globalizált, "eldobható" kultúra és a sekélyes gondolkodású társadalom az okozója - ezt a vonalat hivatottak bemutatni a rejtett kamerákat felszerelő ember, valamint Ali gyors numeráinak epizódjai. Szomorú, hogy mindez nemcsak a pár-, de a szülő-gyermek kapcsolatokban is megjelenik.
A mondanivalóhoz tartozik ugyanakkor az is, hogy mindez egyáltalán nincs jól, hiszen Stéphanienak a rehabilitációja során nagyobb szüksége lenne a támogatásra, mint valaha, Ali viszont képtelen neki megadni azt az érzelmi töltést, amit a nő vár tőle, de nem azért, mert nem akarja, hanem mert nem igazán tudja, hogyan kell. A balsors viszont szereti a társaságot, így hamarosan a férfi is megtapasztalja, milyen az, amikor veszélybe kerül az egyetlen kincse, amije van, és amiről nem is gondolta volna, mennyire fontos a számára. Talán mégis van reménye, és az érzelmei nem kimutatása nem egyenlő azzal, hogy képtelen rá, csak épp valami szélsőségesnek kell ahhoz történnie, hogy az emóciói túlcsorduljanak elhanyagolt ingerküszöbének peremén.
Alapvetően erről kellene szólnia a filmnek, a rendező azonban némiképp túlhangsúlyozva egyéb részleteket is beleszőtt a történetbe, például az illegális harcokat, melyek alapvetően nem tesznek hozzá sokat a fentebb taglaltakhoz. Valahogy olyan érzésem van, mintha a direktor túl sok mindent szeretett volna a filmmel elmesélni, a végeredmény viszont kicsit aránytalan lett, ráadásul hosszabb is a szükségesnél, ami azt eredményezi, hogy nem sikerül maradéktalanul azonosulni a szereplőkkel és a sorsukkal, pedig ez alapvető fontosságú lenne. Igazi érzelmi katarzis sem nagyon akad, legalábbis nem az aranymetszésnél (a film 2/3-ánál), hanem lényegesen később.
A színészek közötti "kémia" valószínűleg szándékosan van pórázon tartva, hogy a néző ne drukkolhasson a férfinak és nőnek, hogy a hepiendnél egymás karjába borulva induljanak a boldog jövő felé, és ez így is van jól, hiszen ez itt most nem egy nyálas, hollywoodi giccsparádé.
Bár Matthias Schoenaerts visszafogott stílusú játéka teljesen korrekt, a nagy többségnek ez akkor is egy Marion Cotillard-film, a hölgy pedig remekül teljesíti a feladatát; az ember legszívesebben rohanna megvigasztalni, csak hogy végre mosolyogni láthassa. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy Cotillard alakítására lenne az egész film kihegyezve, de mégis ő a legerősebb "kapaszkodó" a nézők számára a drámai alaphelyzeten túl.
A színészek közötti "kémia" valószínűleg szándékosan van pórázon tartva, hogy a néző ne drukkolhasson a férfinak és nőnek, hogy a hepiendnél egymás karjába borulva induljanak a boldog jövő felé, és ez így is van jól, hiszen ez itt most nem egy nyálas, hollywoodi giccsparádé.
Bár Matthias Schoenaerts visszafogott stílusú játéka teljesen korrekt, a nagy többségnek ez akkor is egy Marion Cotillard-film, a hölgy pedig remekül teljesíti a feladatát; az ember legszívesebben rohanna megvigasztalni, csak hogy végre mosolyogni láthassa. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy Cotillard alakítására lenne az egész film kihegyezve, de mégis ő a legerősebb "kapaszkodó" a nézők számára a drámai alaphelyzeten túl.
Bár különösebb újdonságokkal nem igazán szolgál, a Rozsda és csont (utalás a műlábra és a verekedésre) gondolatébresztő, európai stílusú film, amely okosan elkerüli a tolószékes és apás-fiús közhelyeket, melyeket pedig simán el lehetett volna túlozni. Kicsit hosszabb és szerteágazóbb a kelleténél, de aki kedveli a néhányszereplős kamaradrámákat, az biztosan nem fog benne csalódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése