City of Ghosts - Szellemek városa

Raqqua több ezer éves város Szíriában. Manapság arról hírhedt, hogy az Iszlám Állam itt rendezte be a székhelyét, ám van egy maroknyi ellenálló, aki az élete árán is felveszi a harcot a terrorszervezettel. A romhalmazzá vált városból önkéntesek csempésznek az internetre fotókat és videókat, amiket a kényszerű külföldi emigrációban élő társaik osztanak meg a nagyvilággal. A közvélemény persze elborzad a pusztítást láttán, ám a politikai és gazdasági érdekek miatt valódi megoldás nincsen, ezalatt viszont emberek halnak meg nap mint nap, a menekülteket haza akarják zavarni, vagy migránsoknak nevezik őket, akiket egy öregember tervszerűen "be akar telepíteni" Európába.

A fiatal dokumentumfilmes, Matthew Heineman Németországban találkozott az RBSS, vagyis a Raqqa Is Being Slaughtered Silently (Raqqát csendben lemészárolják) nevű szervezet tagjaival, akik megrendítő részletességgel beszélnek a szülővárosukban átélt borzalmakról.

Nem a szokásos beszélő fejeket látjuk, hanem eredeti videókat, miközben Heineman kamerája kívülállóként a szereplőket követi pl. Kölnben vagy Berlinben.

Szájbarágó állásfoglalás nincs, a rendező csupán bemutatja az elmenekült szír férfiak álláspontját. A végeredmény néhol kissé hatásvadász, de alapvetően objektív, még úgy is, hogy meglehetősen egyoldalú (de hát nyilván nem volt mód bemutatni a másik fél álláspontját).

Rögtönzött szerelem

Rendkívül emberközeli, túlzásoktól mentes romantikus komédia/dráma, amely úgy hat a néző érzelmeire, hogy közben nem rág mindent a szájukba, de ami a legjobb, hogy nem akarja minduntalan rózsaszín szemüvegen át, hamisan és felszínesen bemutatni az eseményeket.

Heppiend ugyan van, ám közel sem úgy, mint egy átlagosan giccses romkomban (már csak azért sem, mert ez nem az); itt a történetnek van íve, a főszereplőnek van személyiségfejlődése, minden hiteles, nyál pedig nyomokban sem fordul elő.

Aki mindezt lehetővé tette, az Kumail Nanjiani, pakisztáni származású komikus, aki - ma már - feleségével való megismerkedését és hullámzó kapcsolatát írta meg, így a fő cselekményszál mellett helyet kaptak további történetformáló rétegek, pl. család, vallás, politikai korrektség, különböző népek kultúrái, és persze a komikus "szakma". A sok elem egész érdekesen áll össze egységgé, bár a végeredménytől nem fogjuk a térdünket csapkodni, sem telebőgni a zsebkendőnket, de nem is ez a cél.

Árulók

Október 23-án mutatták be a Köbli Norbert (Félvilág, A berni követ, A vizsga, Szürke senkik) forgatókönyvéből készült tévéfilmet - nem máshol, mint az M1-en, szóval valaki alaposan benézhette a dolgot az MTVA-nál, így a produkció átcsusszant a 80 milliárd forintból működtetett cenzúrán.

Napjaink gusztustalanul átpolitizált világában merész ötlet egy ilyen közvetve-közvetlenül szókimondó produkciót elkészíteni (ezért olyan rendkívüli, hogy leadják a kormányszócső köztévében); a mostani Sas, korábban Guszev utca névadójáról, ill. az ún. Guszev-ügyről szól. Ezzel csupán egyetlen, apró, pici bökkenő van: Alekszej Guszev a valóságban nem létezett, néhány évvel a második világháború után politikai okokból találta ki és használta fel propaganda célokra a kommunista diktatúra. (elő-Soros...)

Nem nehéz áthallásokat találni a mai magyar politikai berendezkedésre, a "jobb, ha hallgatsz, különben bajba kerülhetsz"-életérzésre, stb., persze lehet, hogy az ember mindezt csupán beleképzeli a látottakba, és Köblinek egyáltalán nem valamiféle rendszerkritika volt a célja, hanem csak nagy szellemek találkozásáról van szó.

Tévéfilmes a költségvetés és a látvány, viszont ki is használja a műfaj adta lehetőségeket.
A magyar színészek sajnos sokszor nem tudnak beszélni és meggyőzően játszani egy filmben, ám ez most másképp van. A fiatalok alapvetően jók, ám teljességgel elhalványulnak Hegedűs D. Géza mellett, aki parádés Illés őrnagy szerepében.

Érdekes korrajz, történelmi tabló az Árulók, ám - hadd higgyem ezt - nem csak az 1940 évek végéről.

Huszadik századi nők

Inkább szkeccsfilmnek nevezném Mike Mills alkotását, noha van folyamatos kerettörténete, az egyes epizódok azonban mégis kissé szétaprózzák a cselekményt.

Mi is ez a film? Főhajtás a huszadik századi nők, anyák, lánytestvérek, stb., még pontosabban pedig a rendező családjának női tagjai előtt, akik felnevelték őt és így-úgy hatással voltak a személyiségére és életére.

Mivel én is pontosan ilyen családban nőttem fel (két nő mellett, férfi nélkül), tökéletesen át tudom érezni Mills életérzését, azonban fontos különbség, hogy esetemben nulla, azaz nulla esetben fordultak elő olyan helyzetek, mint a filmben, szóval nem lehet azt állítani, hogy a látottak tipikusak volnának.

A színészek remekelnek, nekem főleg Elle Fanning játéka tetszett.
Független film, kissé édesbús hangulattal.

A halászkirály legendája

Amikor egy zseniális rendező keze alá zseniális színészek kerülnek, és együtt létrehoznak egy pompás filmet.

A történet hemzseg a Szent Grál mondakörre hajazó szimbólumoktól és az abszurdtól, Terry Gilliam pedig már ekkor is az a jellegzetes rendezői eszköztárral rendelkező alkotó volt, akinek azóta is ismerjük.

Nem könnyű film, mai szemmel nézve nem történik benne sok minden, ráadásul szinte az egészet végig dumálják, ám Robin Williams, Jeff Bridges, Mercedes Ruehl és Amanda Plummer bőven átlendíti a nézőt a legapróbb döccenőn is.

Külön érdemes kiemelni a remek magyar szinkront is, elsősorban persze Harsányi Gábor munkáját.

Ez egy "régi" film, azokból az időkből (1991), amikor Hollywoodban még tudtak filmet készíteni.

Dupla szerető

François Ozon legújabb filmje elvileg erotikus thriller, azonban ha hollywoodi mércét használunk, akkor se nem eléggé erotikus, se nem eléggé thriller. De ne használjunk ilyen mércét és akkor jobban járunk, bár aki eddig csak amerikai szemetet nézett, az csalódni fog, Ozon filmje ugyanis partnerként kezeli a nézőit, nem rág minden a szájukba, ráadásul tömve van szimbólumokkal - vagyis ez egy ízig-vérig európai alkotás.

Egy hölgy barátom szerint "Ez a film az orgazmusról szól. Férfi a rendező, szóval a szex determinál. A kielégülés. Ez a lényeg. Mindent a szex irányít a mai világban. Ha nincs kielégülés, nincs boldogság."

Nagyon tudatos a rendezés és az operatőri munka, a történetet pedig többféleképp is lehet értelmezni, de mindenképp elmondható, hogy rendkívüli módon gondolatébresztő.

Where to Invade Next

Lehet azt mondani Michael Moore-ra, hogy idealista, naiv, még inkább, hogy demagóg, sőt egyesek akár le is kommunistázhatják. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy korunk egyik legegyedibb hangú dokumentumfilmeséről van szó, aki nem a hazája ellen beszél, hanem csak kimondja azokat a dolgokat, amik bizonyos körökben a "Nicht vor dem Kind", vagyis a "Ne a gyerek előtt" kategóriájába tartoznak. Mintha azzal, hogy valamiről nem beszélünk, a probléma is megszűnik.

Nem állítom, hogy a pasas zseni, de azért az sem véletlen, hogy több dokuja is megvan a gyűjteményemben. A 2015-ös Where to Invade Next számára is lesz hely.

A majmok bolygója - Háború

Végéhez ért A majmok bolygója előzménytrilógiája. A harmadik rész kissé hosszú ahhoz képest, hogy relatíve mennyire egyszerű a története (miután párja és idősebbik fia életét veszti az emberek egyik rajtaütésében, Cézár elindul bosszút állni az Ezredesen, aki felelős a családja haláláért), ám ezzel együtt sem válik unalmassá, hiszen a hangsúly Cézár és az Ezredes egymásnak (is) feszülő személyiségén, ill. cselekedeteik motivációin van, amik elég érdekesek ahhoz, hogy ne okozzon gondot a 140 perces játékidő.

Az egyetlen jelentősebb akciójelenetre majdnem a film végéig kell várnunk, addig viszont bőven van feszültség, továbbá megismerhetünk egy komikus (?) mellékszereplőt (Rossz Majom), akinek jeleneteit szerencsére nem tolták túl, meg ha belegondolunk, a figura tulajdonképpen inkább tragikus, mint komikus.

A WETA-s trükkök jellemzésére még nem alkották meg az ideillő magyar szavakat, Andy Serkisnek pedig - bocsánat - már qrv@ra kijárna legalább egy speciális Oscar-díj, mert amit a motion capture-rel művel, az rég túlnőtt a sima színészkedésen.

Fauda

Amióta elkaszálta a Sense8-et, a Netflix benne van a bögyömben - ám ez most megváltozni látszik, ugyanis műsorra tűzött egy zseniális izraeli sorozatot, a Fauda (arabul káosz) című politikai thrillert.

A történet főszereplője egy Doron nevű katona, aki visszatér az IDF (Izraeli Védelmi Erők) kötelékébe, hogy elkaphassa az állítólag halott, de mégis életben lévő terroristát, Abu Ahmadot. Kettejük macska-egér játékán keresztül bepillantást nyerhetünk egy évezredek óta szünet nélkül forrongó térség mindennapjaiba.

Túl a történelmi aktualitáson a széria olyan betonkemény feszültséget és hangulatot teremt, amihez képest az amerikaiak a kanyarban sincsenek az olyan produkcióikkal, mint pl. a 24, ami a Faudához képest - elnézést - lóf@sz cintányérral.

Kis nagy ember

Történelmi tény, hogy az Egyesült Államok miket művelt az amerikai őslakosokkal, mindezt viszont szatirikus formában bemutatni legalábbis érdekes vállalkozás.

A Kis nagy ember sokban hasonlít pl. a Farkasokkal táncolóhoz, lényegében ez is arról szól, hogyan terjeszkedik a fehér ember nyugat felé és miként hódít el újabb és újabb területeket az indiánoktól. A közös pont most is egy fehér férfi, aki mindkét oldalt egyformán ismeri, sorsa ugyanúgy kapcsolódik a "rézbőrűekhez", mint a "sápadtarcúakhoz".

A közel 140 perces produkció kicsit talán hosszú, ám sehol nem válik unalmassá, komikus formában megelevenednek olyan ikonikus amerikai alakok, mint pl. Vad Bill Hickok vagy George Armstrong Custer tábornok.
Dustin Hoffman remekel, a számomra legemlékezetesebb momentum azonban kétségkívül Dick Smith elképesztő öregmaszkja, amivel a harmincnéhány éves színészből 121 éves aggastyánt varázsolt.

Starship Troopers: Traitor of Mars

20 éves a Csillagközi invázió; Paul Verhoeven 1997-ben rendezte meg a bogárhentelő sorozat első részét, ezt követően viszont a folytatások színvonala egyre meredekebben kezdett zuhanni, a harmadik résszel pedig meg is érkeztünk a gödör aljára (éneklő űrmarsall... brrr...).

2012-ben egy japán anime-direktor vette kézbe a franchise-t, a végeredmény pedig egész korrekt lett. Shinji Aramaki idén újabb részt dirigált, ami az elődhöz hasonlóan szintén CGI, szóval a látvány ismét elképesztő, főleg annak tudatában, mennyit fejlődött 5 év alatt a számítógépes animáció (sokat).

A forgatókönyvet az első, második és harmadik részt is jegyző Ed Naumeier írta, de kárt szerencsére nem okozott (mint korábban), egyszerűen csak egy újabb mészárba helyezte Johnny Ricot, és mert nélkülük nincs Starship Troopers, felbukkan Carmen Ibanez és Carl Jenkins is, bár a jelenlegi történet szempontjából majdnem teljesen felesleges a karakterük (ergo a szereplésük öncélú). Van sok lövöldözés és némi vér, szex és erotika viszont semmi, ami pedig elvileg hozzátartozik az Csillagközi invázióhoz, minimum egy szép, meztelen nő képében.

Casper Van Dien visszatér legismertebb figurája hangjaként, és Dina Meyer, vagyis Dizzy Flores is feltűnik (ő ugye meghalt az első filmben, de nyugi, nem támad fel).
A történet közepes, a jelenetek szerintem rövidek, ha már a sztori ennyire átlagos és szétaprózódó, akkor az akciók lehettek volna hosszabbak, de azért nagy baj nincs.

Érdekesség, hogy a végefőcímet Basil Poledouris híres tétele, a Klendathu Drop kíséri, pontosabban annak hörgősmetál (!) verziója.

Terminátor 2 - Az ítélet napja 3D

26 év után is ugyanolyan ütős James Cameron nagyszabású akciófilmje, mint 1991-ben; sok mai mozi elbújhat Arnold Schwarzenegger napszemüvege mögött.

A digitálisan feljavított képminőség eszméletlen, a 3D sem zavaró, bár nem olyan látványos, mint egy eleve térhatásúnak felvett produkció. További jó hír, hogy az eredeti magyar szinkronnal nézhető a film, viszont nem a rendezői, hanem a mozis változat, vagyis hiányoznak belőle az extra DVD-n lévő bónusz jelenetek, pl. a T-101-es chipjének átállítása, ahogy mosolyogni tanul, Kyle Reese cameoja, stb.

Icarus

A fél világ nézett döbbenten, amikor a hétszeres Tour de France-győztes Lance Armstrongról kiderült, hogy doppingolt. Bryan Fogel újságíró, amatőr kerékpáros ennek hatására döntötte el, hogy saját magán próbálja ki a bukott sztársportoló módszerét - eközben ismerkedett össze a moszkvai doppingellenőrzés vezetőjével, Grigorij Rodcsenkovval.

A Skype-os barátkozás hamarosan "élőben" folytatódott, a beszélgetések során pedig Grigorij aggasztó kijelentéseket tett. Ezek szerint Oroszországban, a hatvanas évektől kezdve államilag irányított, a doppingszabályokat tudatosan kijátszó, titkos program működik, melyben sportolók, sportvezetők és közhivatalnokok százai-ezrei vesznek részt. A Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, stb. vizsgálatai szerint Oroszország bizonyíthatóan csalt a londoni, a pekingi, a szocsi és a riói olimpiai játékokon, utóbbitól el is tiltották az orosz sportolókat, ám végül mégis engedték őket részt venni (vajon kiket fenyegethetett meg a KGB-utód FSZB?).

Bár az orosz kormány, és Rodcsenkov szerint az egész hálózatot összefogó Vlagyimir Putyin elnök, természetesen tagadja a vádakat (naná, majd bevallják...), a The New York Times tényfeltáró cikkét követően az USA Igazságügyi Minisztériuma vizsgálatot indított, Grigorij Rodcsenkov pedig bekerült az amerikai tanúvédelmi programba, miután közeli munkatársa és barátja odahaza rejtélyes körülmények között életét vesztette ("szívrohamban").

Mindenki csal, ez nem kérdés, és Pierre de Coubertin híres mondása sem több már egy üres szállóigénél. A báró bizonyosan elborzadna, ha látná, mivé vált a műve; a hajdan még nemes célnak tekintett elv, miszerint az olimpia a "nemzetek önösségén átívelve hozzájárulna a békéhez és ahhoz, hogy a nemzetek könnyebben megérthessék egymást", mára százmilliárd dolláros üzletté, ragadós mancsú politikusok játszóterévé silányult, ahol nagyban folyik a "hogyishívjákolás".
Fogel és Rodcsenkov ezt a bilit borította ki, de persze néhány irgumburgumon és nyilatkozaton kívül semmilyen más komoly következménye nem lesz a dolognak, legfeljebb 1-2 évre leültetnek majd egy bűnbakot, a közvélemény megnyugtatására pedig hoznak pár látszatintézkedést, de közben minden ugyanúgy megy tovább, ahogy eddig. Mert az olimpia és általában a profi sport akkora üzlet, ami mellett eltörpül az erkölcs és az igazság, hát még egy ember élete.

A Netflix dokumentumfilmjét készítő újságíró és az egykori doppingellenőr alaposan belerúgott hát az orosz medvébe, akivel amúgy is egyre inkább elmérgesedik a nyugat viszonya, kérdés ezek után, hogy fog-e bármilyen "megtisztulást" hozni a sport világába. Elkeserítő, de gyaníthatóan nem, hiszen túl sok pénzről és politikai-gazdasági érdekről van szó. Legfeljebb annyi értelme van egy ilyen filmnek, hogy megpróbálja felnyitni az emberek szemét, csak azzal meg mit érünk, ha nem tehetünk a dolog ellen semmit...

Tremors 5: Vérvonalak

Az ötödik résszel - egyelőre - véget ért az Ahová lépek...-sorozat, viszont készül már a folytatás, hiszen a graboidok valószínűleg nem nagy, de lelkes rajongótábora a biztosíték arra, hogy legalább egy tévécsatorna, vagy online szolgáltató berendeli az új epizódot.

A franchise ötödik része az egész széria eleddig leggyengébbje. A cselekményt áthelyezték Perfectionből Dél-Afrikába, ahol kiderül, hogy az amerikaiaknál nagyobb és fejlettebb lények garázdálkodnak, ezért felkérik Burt Gummert, a veterán szörnyvadászt, hogy segítsen elpusztítani őket.

Ezt a részt szerintem nem sokan élvezhették a stábból, pontosabban, nem egy jópofa bulinak foghatták föl, hanem komolyabban vették annál, mint amit képvisel, meg amire szánták. Beletettek ugyan néhány poénosnak gondolt szöveget meg némi bromance-os civakodást a két főszereplő között, ezek azonban nem igazán késztetik mosolygásra a nézőt.

Kezd egyértelműen kifáradni a sztori és Michael Gross is, aki már 25 éve formálja meg az eleinte csak mellékszereplőnek szánt fegyverbolond karaktert. Sanszos, hogy életkorára (70) való tekintettel a folytatásban már csak cameozni fog, de nem ő lesz a főszereplő, hanem Jamie Kennedy, aki viszont simán csak idegesítő, az ember legszívesebben odadobná a szörnyeknek, amik egyébként most kizárólag CGI-jal keltek életre, és a film kevéske pozitívumainak egyike, hogy baromi jól néznek ki ahhoz képest, hogy nem Wetás vagy ILM-es trükköket látunk.

Tremors 4. - A legenda elkezdődik

Hogy legenda-e, azt erősen megkérdőjelezném, de az tény, hogy akármekkora baromság, az Ahová lépek...-sorozat képes megtartani azt a keveset, amit megmarkol, és ezzel nincs másképp a negyedik rész sem, ami a korábbiaktól eltérően western (!), amellett előzménytörténet, ami azt meséli el, hogyan találkoztak először az akkor még Rejectionnek nevezett Perfection városka lakói a földalatti szörnyekkel.

Michael Gross ismét visszatért, ám ezúttal egyik őse szerepében, aki száz évvel későbbi leszármazottjától eltérően itt még csak ismerkedik a fegyverekkel (aztán eléggé belejön, lásd a film végi golyószórózást).
A trükkök egész jók, bár kevés van belőlük, nyilván a vadnyugati díszletek és kellékek, jelmezek tették ki a büdzsé nagy részét, de a graboidok ugyanolyan ocsmányak, mint korábban (ill. később, ha a sztori kronológiáját nézzük).

Akad néhány szerény poén, a játékos hangulat viszont továbbra is takaréklángon ég, és persze hiányolni vagyunk kénytelenek a kő-papír-ollózást is.

Direct-to-videos produkcióhoz képest ez is elég korrekt film, ami a világot ugyan nem váltja meg, de jól illeszkedik a sorozatba.

Batman and Harley Quinn

Bruce Timm megpróbálta visszahozni az Emmy-díjas, 1992-es Batman rajzfilmsorozatát. Sajnos, csak próbálta, ugyanis a külsőségeken kívül semennyire nem sikerült, ami végtelenül elszomorít, mert azt hittem, 25 év után nosztalgiázhatok egyet, ehelyett viszont csak a fejemet fogtam.

Alapesetben nem volna gond, hát istenem, a történet egy kicsit gyengécske, de legalábbis átlagos: Poison Ivy és Floronic Man növénnyé akarja változtatni az emberiséget, így Batmanre és Éjszárnyra hárul a feladat, hogy megakadályozzák a tervüket, ehhez viszont a bűnözői életmódtól visszavonult Harley Quinn segítségére is szükség van.

Tényleg azt hittem, hogy a Warner/DC-nél méltóképp fogják megünnepelni a Batman TAS negyedszázados jubileumát, ahhoz képest a komolynak induló produkció fokozatosan átmegy infantilisba, egy idő után pedig előkerül az altesti és rajzfilmhumor (fingás, hányás, stb.), de még a 60-as évekbeli széria is megidéződik - ezek viszont minden tekintetben kioltják egymást, így a végeredmény egy kusza stílustörés lesz.

Csak néhány példa a szélsőségekre: Floronic Man meggyilkol két embert (az egyik halála még külön jelenetet is kapott), Éjszárny táncol egy csehóban, miközben Harley a színpadon énekel, Batman az asztalon dobolja az ütemet, később pedig szétverik a berendezést, ekkor jön egy felirat, hogy Jaj, a golyóim!.

Nem értem, ki volt a célcsoportja ennek a... szóval ennek. Gyerekek? Akkor minek a véres gyilkosságok? Fiatal felnőttek, akik régen nézték a TAS-t? Az alkotók szerint ez lenne a méltó főhajtás a sorozat előtt? Hát nem tudom...
Kevin Conroy ismét mikrofon mögé állt, de ezen kívül csak a klasszikus dark deco stílus írható a pozitívumok közé, minden más viszont csalódást keltő. Nagy kár érte.

 vagyis

Tremors 3. - Ahová lépek, már megint szörny terem

Harmadjára már Fred Ward sem vállalta a szörnyhajkurászást, de nem baj, mert Michael Gross igen, így a fegyverbolond Earlnek és Perfection lakóinak immár repülő teremtményekkel kell megküzdenie, ez az újabb fejlődési szakasza ugyanis a ronda lényeknek. Marhaság? Persze, hogy az, de egy direct-to-video produkció számára pont megfelel az ilyesmi. A sztori alapvetően nem sokkal nagyobb hülyeség az első két filménél, továbbá korábbi szereplők is visszatérnek, pl. az első részben megismert kislány - immár felnőtt -, Mindy. A térdünket továbbra sem fogjuk csapkodni a nevetéstől, mint ahogy hányózacskóra sem lesz szükségünk, a trükkök viszont egész tűrhetőek egy ilyen színvonalú filmhez képest. Az első rész szintjét nem éri el, de azért simán nézhető.

Tremors 2. - Ahová lépek, ismét szörny terem

Az első rész egész kellemes blődli volt, és legnagyobb meglepetésemre a második részt is meg lehetett nézni, noha a folytatások általában rosszabbak szoktak lenni elődjüknél. A forgatókönyv tök olyan, mint az Aliensé: az első részhez képest legyen benne mindenből egy kicsit több - és lőn. A szegény ember Charles Bronsonja, vagyis Fred Ward maradt, meg a fegyverbolond Earlt alakító Michael Gross is, Kevin Bacon viszont már nem vállalta a szerepét. Mondjuk ő valószínűleg egymaga elvitte volna gázsiként a 4 millió (!) dolláros költségvetést, amit viszont helyette az alkotók jóféle animatronikus és CGI szörnyekre költöttek, és milyen jól tették, a bábokat ugyanis a xenomorphokat is gyártó trükkmesterek készítették, a digitális animációt pedig a szakmát szintén nem ma kezdő Tippett Studio. Sajnos, az első részre jellemző komolytalan, játékos hangulat már csak nyomokban fedezhető fel, noha igyekeznek visszahozni a stílust, de szerencsére nem esnek át a ló túlsó oldalára azzal, hogy minduntalan erőltetik. A sztori folyamatos, a karakterek is elmennek, szörnyeket robbantgatni pedig mindig jó móka.

A holtsáv

Mozikban A setét torony, hamarosan pedig az új Az, ezért talán újra divatba jönnek a Stephen King írásaiból készült adaptációk. Szerintem felesleges próbálkozni, mert Kinget egyszerűen nem lehet jól megfilmesíteni, valamilyen módon mindenképp kiherélik, így pont a lényeg vész el. A holtsáv állítólag egyike a sikeresebb feldolgozásoknak, én azonban ezt ezennel cáfolom. Jó, nem kikapcsolni való ostobaság a film, de nagyon eljárt felette az idő, borzasztóan lassú a cselekménye, a színészek közül csak Martin Sheen képes értékelhető alakításra, a friss Oscar-díjas Christopher Walken egyetlen erőssége jellegzetes arcberendezése, Tom Skerritt pedig nem oszt, nem szoroz, annyira picike szerepe van. A sztori igyekszik végigszaladni a regény fontosabb eseményein, de ehhez nagyon kevés a 100 perc, ezért rengeteg információt, mellékkörülményt csak elmondanak, de nem látjuk azokat, ráadásul a legfontosabb szál, Greg Stillson állítólagos jövője, a film kb. utolsó negyed órájában bontakozik csak ki. Nem ez volt David Cronenberg első mozis rendezése, ám jellegzetes, biohorroros stílusának nyomát sem látni, pedig ekkor már túl volt a Videodrome-on. Talán azért vállalta el bérmunkában ezt a projektet, hogy három évvel később megvalósíthassa A legyet. Inkább olvassátok és ne nézzétek Kinget. Higgyétek el, sokkal jobban jártok.

A föld sója - Láthatatlan célpont - Ip Man-trilógia - Valerian és az ezer bolygó városa - A préri urai - Maggie - Pszichoszingli - A rém - Az elveszett fiúk - Tremors-Ahová lépek, szörny terem - Powers

A föld sója
Sebastião Salgado brazil fényképész, "szociofotós", aki többször is körbeutazta a Földet, hogy az emberiség "viselt dolgairól" tudósítson. Így jutott el többek között humanitárius katasztrófák sújtotta térségekbe, pl. Ruandába, vagy a volt Jugoszláviába, ahol pusztítást, nyomort és háborút fényképezett, így több halállal szembesülhetett, mint bárki a világon.
Mások talán depresszióba zuhantak volna ennyi szenvedés láttán, ám Salgado képes volt békére lelni az által, hogy igyekezett a Föld szépségeire is koncentrálni, később pedig gyerekkorának helyszínén, családja és barátai segítségével erdőt ültetett.
Wim Wenders filmrendezőt annyira lenyűgözte Salgado életútja, hogy 2014-ben egy rendkívül személyes hangvételű dokumentumfilmet forgatott a művészről. A jobbára fekete-fehér képkockákból kirajzolódik egy olyan férfi képe, aki a kameráján keresztül kendőzetlenül képes megmutatni az emberiség legszebb, de egyben legszörnyűbb arcát is. A NatGeo vibrálóan színes, szépelgő stílusához képest Salgado munkái elemi erővel hatnak a nézőkre, és ebben szemernyi túlzás nincsen.
A film a kezdetektől napjainkig mutatja be a fotós életének főbb állomásait, eközben maga Salgado mesél a munkáiról és tapasztalatairól, élményeiről.

Sebastião Salgado fényképeiből szeptember elején nyílik másfél hónapos kiállítás a Műcsarnokban Genesis címen.

Fúsi - Strange Days - A halál napja - Vademberek hajszája - Unacknowledged - Realive - Wonder Woman - 13 okom volt (1. szezon)

Fúsi

Sok filmben feldolgozták már a felnőtt szüzesség kérdéskörét (pl. A 40 éves szűz, Teddy mackó, A kezelés, stb.), bár nem minden esetben kerestek választ arra, hogy felnőtt (jellemzően) férfiak miért nem tudnak vagy akarnak intim kapcsolatot kialakítani.
Az izlandi író-rendező, Dagur Kári sem megy bele túl mélyen a témába, ami, mondjuk, nem baj, mert így legalább a nézők jobban elgondolkodhatnak a kérdésen. A látottak alapján pedig bőven van min agyalnunk.

Shin Gojira

Soha ne dobj atomot kétszer ugyanarra az országra, látjuk, mi történt Japánnal! Persze, azért van a dolognak jó oldala is, úgyhogy tekintsünk el a polipos pornóktól, nézzük inkább azt, hogy mit adtak még a világnak. Bizony, minden moziszörnyek ősanyját, Godzillát.

Jó, az ókori eposzokban és mondákban is akadtak kaidzsúk, pl. a kraken, szóval a japánok is csupán felhasználtak egy vándormotívumot, viszont már 1954 óta hódítanak ezzel a filmszínházakban (és bár King Kong korábban "kezdett", Godzillának lényegesen több filmje van). A Toho legendás teremtménye azóta nagy utat járt be, tombolt többek között New Yorkban, legutóbb pedig egy eléggé lagymatag remake-ben, talán ezért gondolhatták úgy a japánok, hogy ismét a saját kezükbe veszik a gyeplőt és készítenek egy olyan Godzilla-filmet, melyben mellőzik a buta amerikai pátoszt és CGI-orgiát, helyette megtöltik tartalommal az óriásgyík tombolását.

Páncélba zárt szellem

A Pesti Estes bemutató előtt volt egy rövid bevezető, melyben a beszélő elmondta, hogy az élőszereplős GitS-et az a Rupert Sanders rendezte, aki addig csak a Hófehér és a vadászt dirigálta, ami, valljuk be, nem túl izmos filmográfia. Ehhez képest megkapni a valaha készült egyik legfontosabb anime adaptációját minimum nagy bizalomról árulkodik a stúdió részéről, vagy annyira hisznek a forgatókönyvben, hogy nem számít, ki ül a rendezői székben, sok kárt nem tud okozni.

Ez esetben nyilván is-is, hiszen adott az alapanyag, melynek sok elemét egy az egyben át lehet venni, másrészt a sztorira valóban odafigyelhettek, mert ugyan eléggé leegyszerűsítették a misztikumot és a filozófiát, azért így is maradt elég, és ami a legfőbb: hűek maradtak Yoshimasa Mizuo mangájához, valamint Mamoru Oshii animéjéhez.

Logan

2000 óta vártam arra, hogy a mozis Rozsomák végre olyan legyen, mint ahogy a képregényekben megkedveltem, ám 17 év alatt a Fox soha egyetlen alkalommal nem merte a figurát olyannak mutatni, amilyennek a Marveles írók eredetileg kitalálták. Ez persze érthető; minél szélesebb közönség számára kell tudni eladni az X-Men-epizódokat, ebbe viszont nem fér bele a vérengzés, ami pedig Logan karakterének fontos eleme. Ezért hát maradt a PG-13-as korhatár-besorolás, Rozsi pedig noha bőszen vagdalkozott a filmekben, azt igencsak lightosan tette.

A Logannel Hugh Jackman állítólag végleg leteszi az adamantium karmokat, a Fox pedig (nyilván a vérgőzös Deadpool váratlan sikerén is felbuzdulva) illő módon búcsúzik a színésztől: mocskosan és véresen. Tényleg sajnálom, hogy majdnem két évtizedet kellett erre várni.

Paterson

Jim Jarmush munkássága igen távol áll a kommersz hollywoodi vonulattól. Rajongói minden bizonnyal sorra fújják filmjeinek címeit, pl. Törvénytől sújtva, Éjszaka a Földön, Halott ember, Kávé és cigaretta, és persze a Szellemkutya. Jómagam legutóbb különleges vámpírfilmjéről, a Halhatatlan szeretőkről írtam.

A mester ez idáig utolsó mozis alkotása ismét egy intellektuel figurát állít a sztori középpontjába: egy költői vénával megáldott buszsofőrt.

Slenderman: Az internet réme életre kel

Hogy kicsoda Slenderman? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Slenderman egy internetes mém, amelyet 2009-ben talált ki Eric Knudsen a Something Awful nevű weboldal fórumán. A leírás szerint magas, vékony, nincs arca, hosszúak a karjai, fekete öltönyt visel, a hátából pedig csápok nőnek ki. Az ijesztő horrorfigura embereket kísért, de legjobban a gyereket "szereti".

Az évek során Slenderman hatalmas rajongótáborra tett szert, elsősorban a tinik körében, 2014-ben pedig két kamasz lány imádatuk "kedvéért" rettenetes dolgot művelt.

A régi város

Mikor e sorokat írom, Casey Affleck - abszolút megérdemelten - már megnyerte a legjobb színésznek járó Oscar-díjat, A régi város kapcsán pedig talán ez a legfontosabb tudnivaló, de azért nem csak ezért érdemes megnézni.

Oroszlán

Indiában évente nyolcvanezer gyermek tűnik el. Nagy részük az utcára kerül, ahol pl. koldulásból, guberálásból vagy kisebb bűncselekmények elkövetéséből élnek. Ezek a gyerekek szörnyen kiszolgáltatottak, hiszen nem tudják megvédeni magukat, a felnőttek is gyakran állatokként kezelik őket, sokukra ezért gyakran korai halál vár, ám ha valamelyiküknek szerencséje van, bekerülhet az állami árvaházak valamelyikébe, ahol legalább rendszeresen kap enni és van fedél a feje fölött - és néha előfordul olyan kivételes eset is, hogy egy-egy ilyen "lelenc" kisgyerek külföldi örökbefogadókhoz kerül. Éppen úgy, mint Saroo Brierley, akivel pontosan ez történt.