Shin Gojira

Soha ne dobj atomot kétszer ugyanarra az országra, látjuk, mi történt Japánnal! Persze, azért van a dolognak jó oldala is, úgyhogy tekintsünk el a polipos pornóktól, nézzük inkább azt, hogy mit adtak még a világnak. Bizony, minden moziszörnyek ősanyját, Godzillát.

Jó, az ókori eposzokban és mondákban is akadtak kaidzsúk, pl. a kraken, szóval a japánok is csupán felhasználtak egy vándormotívumot, viszont már 1954 óta hódítanak ezzel a filmszínházakban (és bár King Kong korábban "kezdett", Godzillának lényegesen több filmje van). A Toho legendás teremtménye azóta nagy utat járt be, tombolt többek között New Yorkban, legutóbb pedig egy eléggé lagymatag remake-ben, talán ezért gondolhatták úgy a japánok, hogy ismét a saját kezükbe veszik a gyeplőt és készítenek egy olyan Godzilla-filmet, melyben mellőzik a buta amerikai pátoszt és CGI-orgiát, helyette megtöltik tartalommal az óriásgyík tombolását.

A történet:

A Tokiói-öbölben a tenger vize forrásba jön, majd vöröses színűvé válik, végül egy hüllőszerű csáp kezd tekeregni az örvény közepén, ám a legrosszabb még hátra van, amikor egy óriási lény vergődik a partra és megindul a sziget belseje felé, lerombolva mindent, ami az útjába kerül.
A teremtmény nem sokkal később eltűnik az óceánban, ám fellélegzésre nincs idő, ugyanis kis idő múltán visszatér, mérete pedig sokszorosan meghaladja a korábbiakat. A hatóságok, élükön a kormánnyal, igyekeznek mindent megtenni a pusztítás enyhítése érdekében, ám úgy tűnik, a Godjirának elnevezett lényt nem lehet megállítani - talán csak a Japán Önvédelmi Haderő, és az is csak valamilyen nukleáris fegyver bevetésével, ilyesmire azonban a második világháború óta nem volt példa az országban.

A méret a lényeg

Ugyan nem szoktam méricskélni a kaijukat, de simán lehet, hogy ez a Godzilla minden idők leghatalmasabbika, legalábbis, ha azt vesszük, hogy egy jelenetben felhőkarcolókat borítanak rá, akkor sanszos, hogy a mérete meghaladja pl. Cloverét. (Akinek van hozzá kedve, itt szemezgethet a gigantikus várospusztítókból.)

A legújabb Godzilla felvonultat mindent: tüzet fúj (majd "atomlángot"), akkora, hogy az emberi ésszel szinte felfoghatatlan, de közben mégsem válik öncélú pusztítóvá, aki "dühből" teszi, amit tesz. Ez a Godzilla hasonlóan állati, mint első amerikai rokona, ráadásul létezése sem valami buta okra vezethető vissza (pl. ősi hüllő, ami eddig szunnyadt), hanem - nyilván nem kevés túlzással, de - logikusan megmagyarázható.
Amikor az első, klasszikus mozit bemutatták, Japán alig 10 évvel volt a második világháború után, túlélt két nukleáris csapást, érthető tehát, hogy az atomenergiától való félelem is közrejátszott nem csak a lény kialakításában, de egyáltalán a megteremtésében mint afféle civilizációromboló szimbólum. Más kérdés, hogy a producerek természetesen szórakoztatni és pénzt keresni is óhajtottak - mint ahogy e film alkotói, ugyanakkor ez esetben is van egy párhuzam a több mint 60 évvel ezelőtti eseményekkel.

A 2011-es baleset a fukusimai atomerőműben máig érezteti a hatását, a Nemzetközi Nukleáris Eseményskálán is a nagyon súlyos baleset kategóriájában található. Ilyen csak egyszer fordult elő a történelemben: 1986-ban Csernobilban. Nem csoda hát, ha az "atomtól" való félelem továbbra is élénken benne van a japán köztudatban; azt is mondhatjuk, hogy ez a modern kori kultúrájuk része.

Ugyanakkor a Shin Gojira nem csak arról szól, hogyan jár csűrdöngölőt a lény Tokióban. Az alkotók bemutatják a japán hatóságok rendkívül olajozottan kivitelezett reakcióit egy rendkívüli eseményre, de közben komoly kritikákat is megfogalmaznak erről, hiszen hiába annyira szervezett, a parancsnoki láncolat túl hosszú, ezért sok időbe telik, amíg egy döntés megszületik és végrehajtják azt.
Igen, mindenki tudja, mi a dolga, a miniszterelnök és a tanácsadók is, ám amíg a döntéshozatali hierarchia minden szintjét bejár egy utasítás, addig emberek vesztik életüket.

Ezt a végletekig fegyelmezett precízséget képileg a szimmetrikus, szinte geometrikus pontosságú beállításokkal próbálja a rendező éreztetni, az elaprózottságot pedig a sűrű vágással, miközben a dokumentarista stílust erősítik a gyakori kiírások, hogy pl. éppen melyik végrehajtó szervnél járunk, vagy milyen képességei vannak a szemünk előtt felszálló katonai helikopternek, stb.

A színészek átlagosak, persze van kötelező férfi és női biodíszlet is, hogy azért Godzillán kívül akadjon valami más eyecandy is, de alakításuk inkább az elmegy kategóriába sorolható.

A vizuális effektusok simán felveszik a versenyt a hollywoodi filmek trükkjeivel, ugyanakkor a jellegzetes Godzilla-"fíling" inkább csak nyomokban található, mert a lényeg nem a zúzás, hanem a hatóságok tökölődése.


A japán és az amerikai Godzilla között az a legfőbb különbség, hogy mások az elvárások és különbözik a mondanivaló. A japán verzióban sokkal erősebb hangsúlyt kap a háttér és a konklúzió, ezáltal a film is túllép a puszta szórakoztatás keretein, míg Hollywood jelentősen leegyszerűsít mindent és inkább a látványra koncentrál. Mindkét módszernek megvannak az előnyei, ezek után pedig mindenki maga döntse el, hogy ő személy szerint melyiket preferálja.