Fúsi
Sok filmben feldolgozták már a felnőtt szüzesség kérdéskörét (pl. A 40 éves szűz, Teddy mackó, A kezelés, stb.), bár nem minden esetben kerestek választ arra, hogy felnőtt (jellemzően) férfiak miért nem tudnak vagy akarnak intim kapcsolatot kialakítani.Az izlandi író-rendező, Dagur Kári sem megy bele túl mélyen a témába, ami, mondjuk, nem baj, mert így legalább a nézők jobban elgondolkodhatnak a kérdésen. A látottak alapján pedig bőven van min agyalnunk.
Strange Days - A halál napja
James Cameron és Kathryn Bigelow 1991 óta nem egy "cég", ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy válásuk után is együtt dolgozzanak, így esett meg, hogy Cameron írta A halál napja című scifi-akciófilm sztoriját, amit exneje rendezett 1995-ben.Kicsit hosszú a maga 145 percével, ám végig pergő, sehol sem válik unalmassá, a történet is érdekes, főleg annak fényében, hogy évekkel járunk a Mátrix előtt, sajnos azonban a film ordas nagyot bukott, pedig egyáltalán nem rossz, csak a 90-es évek közepén még nem lehetett egy ilyen - pláne R-kategóriás - produkciót legyömöszölni az ilyesmire akkortájt még totál érzéketlen nézők torkán.
Kár, pedig igazi sztárparádét sikerült felvonultatni: Ralph Fiennes, Angela Bassett, Juliette Lewis, Tom Sizemore, Michael Wincott, Vincent D'Onofrio, William Fichtner, ám ők sem tudták megmenteni a filmet.
Érdekesség, hogy a Deep Forest írta a zenét, de közreműködött benne Peter Gabriel, ill. Juliette Lewis is énekel néhány dalt. (Ha valaki netán nem tudná, Lewis aktív rockénekes a színészkedés mellett.)
Vademberek hajszája
Pár éve hétköznapi vámpírokról forgatott áldokut, legutóbb pedig az új Thor-mozit adták neki, de még ez előtt Taika Waititi készített egy kedvesen vicces filmet egy mogorva öregemberről és egy kövér gyerekről, akik kénytelenek együtt barangolni az új-zélandi bozótosban, hogy a végén megkedveljék egymást.Nem, ez nem a Pixar és a Fel!, bár a sztori tök ugyanaz, mint ahogy a konklúzió is, szóval odalent sincs semmi új a nap alatt, de a film nézése közben mégis kellemes melegség járja át az ember szívét.
Sam Neill lubickol a szerepében és nagy szó, hogy a duci Julian Dennisont sem pofozná fel az ember, mint a legtöbb gyerekszínészt.
Te hiszel az UFO-kban és a földönkívüliekben? A Giancarlo Esposito által narrált dokumentumfilmben nem kevesebbet állítanak, mint hogy az idegenek nagyon is léteznek, rendszeresen meglátogatják a Földet, évtizedek óta másoljuk a technikájukat, de a politikai-gazdasági elit mindezt el akarja titkolni a világ közvéleménye elől, hogy fenntartsa saját hatalmát és befolyását.
Steven M. Greer, orvos és ufológus, a film kvázi főszereplője dokumentumokkal és nyilatkozó szakértőkkel igyekszik rávilágítani mindarra, amit kb. mindenki tud, aki életében legalább egyszer látott X-aktákat, összeesküvős filmet vagy sorozatot (pl. az 51-es körzetről), esetleg régóta nem szedi a gyógyszereit.
Mindez nem azt jelenti, hogy a téma hülyeség volna, mert nem az, éppen ellenkezőleg, csakhogy a készítők nem nagyon tudják alátámasztani a kijelentéseiket tényekkel, ami persze nem meglepő, viszont akkor mi lehetett a cél?
A felvázolt kérdések persze érdekesek, roppant mód gondolatébresztőek, csak hát megfelelő válaszok és főleg bizonyítékok híján nem sokat érnek.
Ez a belga-spanyol-francia koprodukció teljes egészében ezt járja körül, olyan kérdésekkel foglalkozva, hogy tulajdonképpen mi is az élet, mitől él valaki, mi tesz valakit (nem biológiai értelemben) emberré stb.
A felvetések igencsak elgondolkodtatóak, ám a megvalósítás felemásra sikeredett, noha a színészek, a díszletek, jelmezek, fényképezés, szóval a kvázi külsőségek rendben vannak, csak épp a történetben nincsen meg az a bizonyos plusz, ami pl. a - szerintem - hasonló Ex Machinában benne volt. A film egyáltalán nem unalmas, viszont ráérős tempóban csordogál, bármiféle komolyabb érzelmi kilengés, katartikus csúcspont nélkül.
Wonder Woman első mozifilmje hemzseg a sablonoktól, a történet és a karakterek pedig nem túl kidolgozottak, viszont jó, hogy mégis erős hangsúlyt kapnak a figurák, így a hibákat nem próbálják öncélú CGI-orgiával elfedni. Látványos trükkökből amúgy viszonylag kevés van, ami szintén örvendetes, bár több pénzt is költhettek volna rájuk.
DC-hez képest kellemes csalódás, de ha ettől eltekintünk, akkor kb. egy átlagos Xena-epizód szintjét üti meg.
Gal Gadotnak ugyanaz az egy színészi kvalitása van, mint a Suicide Squados Cara Delevingne-nek: szép, de játszani hasonlóan nem tud - vagy legalábbis nincs rá szüksége az ilyen filmekben. Vagy ennyire tehetségtelen, ezt még nem tudom.
Összességében nem egy világmegváltó, de azért korrekt film lett a Wonder Woman, így:
13 okom volt (1. szezon)
Már-már sablonszámba megy, mi folyik az amerikai középiskolákban - legalábbis a filmek szerint. A diákok egymást cseszegetik, versengenek a "népszerűségért", sikeresek a sportolók, vannak szerencsétlen lúzerek (pl. az évkönyvbe fotózó vékony nyikhaj), csinosak a pompomlányok, a bulikban meg mindenki iszik és füvezik. Ihajj, micsoda szörnyű sorsa van az amerikai középosztálynak, de tényleg...Aztán néhánynak annyira cudar az élete, hogy megfogják a fenekét meg hírbe hozzák valakivel, erre pedig az a válasz, hogy öngyilkos lesz. Hát, nem tudom... talán minket itt a Balkánon keményebb fából faragtak, vagy ilyesmi nem fordul elő errefelé, de engem nem tudott megragadni Hannah Baker története, bár nyilván azért, mert soha semmilyen formában nem tapsztalatam hasonlót - sem a saját bőrömön, sem másén - egyetlen iskolámban, így meg nem tudom beleélni magam a helyzetbe.
A történet kétségkívül érdekes és elgondolkodtató, és NEM, egyáltalán nem propagálja az önpusztítást, épp ellenkezőleg, figyelemfelhívó és megelőző jelentéssel bír, csak hát az amerikai dramaturgia továbbra sem tudja átugrani a saját árnyékát, így aztán klisék ismétlődnek végtelenül, menet közben pedig egyre bonyolultabbá is válnak az összefüggések, hogy akkor most tulajdonképpen ki és miért kergette Hannah-t a halálba - ill. ki nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése