Spectral

Néhány hónapja - hadd fényezzem magam egy kicsit - az év legolvasottabb bejegyzését (több mint 20 ezer megtekintés) hoztam össze, amikor Szántó György kaszkadőrrel készítettem interjút. Gyuri a beszélgetés során megemlítette, hogy ő és Roland nevű fia is dolgozott a Spectral című filmben. A Netflix által Magyarországon forgatott scifinek múlt hétvégén volt a premierje, így adta magát, hogy írjak róla.

A történet:

A háború dúlta Moldáviában állomásozó amerikai katonák egy bevetésen ismeretlen ellenfelekkel találják szembe magukat. A szabad szemmel láthatatlan, szellemszerű lények érintéssel tudnak ölni, és látszólag semmi nem képes ártatni nekik.
A hadsereg egy fegyvertervező mérnököt, Dr. Clyne-t kéri fel, hogy vizsgálja ki az ügyet, így a férfi a helyszínre utazik, ahol maga is szembesül a különös teremtményekkel. Vajon van-e esélye ellenük, vagy tényleg a háború pusztítása által életre keltett, bosszúszomjas, holt lelkekről van szó, ahogy a helyiek nevezik a megállíthatatlan fantomokat?

Szellemirtók

Az ún. Bose–Einstein-kondenzáció egyfajta ötödik halmazállapot, amely lényegét tekintve bozonokból álló, híg, gáznemű anyag közel az abszolút nulla fokhoz (‒273 °C), mindez kvantumszinten.

Eddig a technoblabla, de nem is kell akadémikusnak lenni a dolog megértéséhez, elégedjünk meg annyival, hogy Albert Einstein és Satyendra Nath Bose közel 100 éve jósolta meg a jelenséget, amely Nobel-díjat hozott az ezen alapuló elméleteket és kísérleteket kidolgozó későbbi fizikusoknak.

Nic Mathieu rendező minden bizonnyal nagyon szereti az Alienst és az Avatart, a Discovery Channelen pedig láthatott legalább egy dokut a témáról, így nem eshetett nehezére lemásolni a legjellemzőbb részleteket, és új köntösbe bújtatva a nézők elé tárni (vagy a négy forgatókönyvíró plagizált merített ihletet, de ez igazából nem számít).

A lényeg nagyjából a szokásos: marcona amerikai katonák angolul üvöltöznek, és marha nagy puskákkal rommá lövik a világot, az egyszeri nézőnek pedig ez már bőven elég a szórakozáshoz.

Szó se róla, agyrágónak megfelel a Spectral, de szigorúan ennyi. Többet, mást felesleges belemagyarázni a vékonyka sztoriba, bár az igaz, hogy az értelem szikrája megcsillan egy pillanatra, amikor szóba kerül, hogy a lények netán a térséget letaroló pusztítás következményei. Aztán ezt az érdekes gondolatot szépen kukába is dobják a kötelező durrbele dumával, hogy de biztosan álcatechnikát használó katonák, hiszen a helyi kormányok annyi pénzt költöttek fegyverfejlesztésre, ezért ne lacafacázzanak, hanem lőjék sz@rrá az egész miskulanciát, az lesz a tuti.

A közönség fegyverbolondabb hányada nyilván könnycseppeket morzsolgatva hüppögi végig Mathieu filmjét, és talán az sem tűnik fel nekik, hogy a karakterek mindegyike nulla kidolgozottságú, a cselekmény 100 százaléka ordas nagy közhelyekből lett összefércelve, értékelhető színészi játékot pedig nyomokban sem találni. De legalább szerelmi szál nincsen, amit nem győzök eléggé dicsérni.
A húzónév egyébként Bruce Greenwood, de megbocsátom, ha valaki nem tud tőle kapásból 10 filmet felsorolni, mert nekem sem megy. (Hirtelen csak az egyik új Star Trek jut eszembe.)

Ami minket, magyarokat illeti, a legtöbb, amivel a Spectral kapcsán büszkélkedhetünk, hogy Budapestet a Weta Digital tette a földdel egyenlővé. Nem sok, de azért ez is valami.

A trükkök amúgy nem rosszak, bár látszik, hogy az új-zélandi effektcég inkább a mozifilmes munkáira koncentrál, az ilyen netes/tévés szösszenetekhez pedig megfelel a másodrangú minőség is. A képernyőn úgysem látszik, nem igaz?


Félreértés ne essék; Nic Mathieu abszolút korrekt produkciót tett le az asztalra, ledarálta, ahogy kell, ez pedig általában elég ahhoz, hogy a tengerentúlon valakit jó szakembernek könyveljenek el. Hiszen ért az akciójelenetekhez, tud bánni a színészeivel, folyamatosan viszi előre a történetet, ami zökkenők nélkül tart A-ból B-be, van feszültség is meg dráma (szegény Bogdan - egyébként őt helyettesítette Szántó Gyuri fia), szóval látszólag minden rendben.
De csak látszólag, ugyanis az elég gáz, ha egy 2016-os film szinte alig különbözik egy 1986-ostól, a rendezés pedig híján van bármiféle stílusnak, és persze egy telefonkönyvben is több ész és mondanivaló akad.