A másik

Misztikus ikersztori, ami simán beillene egy Stephen King-regénynek is. A maga idejében nagyot üthetett a film, hiszen akkoriban még újdonságnak számíthatott az ilyesmi, mai szemmel nézve azonban bőven eljárt felette az idő, ráadásul 1972 óta már kismillió hasonló mozit forgattak (legutóbb pl. a Goodnight Mommyt), szóval aki látott már legalább egy ilyet, az látta A másikat is.

A történet:

Az 1930-as évek közepe. Az ikrek, Niles és Holland Perry, nyári szünetüket töltik a családi farmon. Niles szófogadó, rendes fiú, míg bátyja kifejezetten bajkeverő típus, ő viszi bele öccsét a zűrökbe.

Egy tragikus baleset óta a gyerekek anyja gyengélkedik; Holland általában elvan magában, Niles pedig Adával, orosz származású nagyanyjával tölt sok időt, akivel különös "játékot" játszanak: az idős hölgy megtanította unokáját, hogyan vetítse ki tudatát, pl. egy madárba.

Ahogy telik az idő, furcsa halálesetek történnek azokkal, akik valamilyen módon ártottak az ikreknek, a nyomok pedig arra engednek következtetni, hogy Holland a felelős, hamarosan kiderül azonban, hogy nem a fiú áll az események mögött.

Mint két tojás

Manapság lényegesen sötétebb hangulattal, sokk-effektekkel, kontrasztos, kemény fényképezéssel, nyugtalanító zenével oldanák meg ezt a történetet, és persze rengeteg vérrel meg borzalommal. 1972-ben azonban ezek még nem képezték alapját egy pszichothrillernek, legalábbis nem úgy, mint napjainkban.

Majdnem fél évszázad távlatából visszatekintve, Robert Mulligan filmje meglehetősen "lájtos", ami persze nem baj, mert sok rendező próbálja vérengzéssel és öncélú ijesztgetéssel leplezni a tehetségtelenségét, Mulligan azonban a karakterábrázolásra helyezi a hangsúlyt, és a 44 évvel ezelőtti nézőknek nyilván ez is elég volt ahhoz, hogy tövig rágják a körmüket az izgalomtól - pláne azt követően, mikor kiderül az igazság az ikrekről.

Nem állítom biztosan, de talán ez volt az egyik film, ami megágyazott a fokozatosan széthulló - akkori - stúdiórendszernek és a 70-es évek "démoni" gyerekeinek, akik megszállottság vagy egyéb ok miatt fordulnak szeretteik ellen (pl. Az ördögűző - 1973, Ómen - 1976), igaz, korábban is volt példa hasonlóra (pl. Elátkozottak gyermekei - 1956), de a mainstreamben talán még nem volt ennyire elterjedt a "gyilkos gyerek" karaktere.

Első ránézésre a film nagyon szép; a fényképezés, a díszletek, a szereplők, szinte idillikus a kép, erre kontráznak rá a fokozatosan adagolt információmorzsák, és ezzel párhuzamosan emelkedik a feszültség és komorodik el a hangulat is.
A napjaink thrillereihez és horrorjaihoz szokott, megemelkedett ingerküszöbbel rendelkező nézők csak legyintenének az egykor idegborzoló jelenetek láttán, és hát persze 1972 óta sok hasonló film készült, így nagyjából sejteni lehet, hogy mi a sztori legnagyobb "poénja". Mondjuk, ehhez maga a rendező is ad támpontokat, leginkább azzal, hogy a két fiú soha nem szerepel egy képen, mindig csak ide-oda vált köztük a jelenet.

A színészek átlagosak, látszik, hogy még a régi iskola szerint játszanak, beszédmodoruk és stílusuk is egy letűnt kor sajátja, persze, ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, amit csinálnak, csak ez is régi, mint minden ebben a filmben.
A legnagyobb húzónév - számomra legalábbis - Diana Muldaur, aki ismerős lehet a Star Trek-rajongóknak, hiszen a Klasszikus sorozatban, és a The Next Generationben is feltűnt a színésznő.

Az ikreket a - nevük alapján magyar származású - Udvarnoky-fiúk alakítják, akiknek ez volt az első és egyetlen filmszerepük. Mindketten közepesen idegesítőek, mint általában a mérsékelten tehetséges gyerekszínészek, ill. ez inkább a Nilest alakító Chrisre igaz, hiszen ő a "jófiú" és a több vászonidőt is ő kapja.


Bár néhány pillanatában képes meglepetést okozni, általánosságban A másik ódivatú film, ami már nem képes versenyre kelni modern társaival, persze, ez nem is feladata. Nosztalgiázásnak elmegy, nem unalmas, végig lehet nézni, de aki valami dinamikusabb, feszültséggel telibb és főleg véresebb produkcióra vágyik, az inkább válasszon valami fiatalabb filmet.