Elle

Robotzsaru, Total Recall, Starship Troopers, Elemi ösztön, Showgirls, Árnyék nélkül. Mi a közös ezekben? Hát persze, hogy a rendező. Paul Verhoeven jellegzetes stílusa és képi világa mindegyikben visszaköszön, van mindenféle, de főleg médiakritika, stb. Na, ehhez képest az Elle-lel egy ízig-vérig európai filmet készített, melyben nyoma sincs az amerikai mozijaira jellemző vonásoknak. Úgy is mondhatnám, ez a legkevésbe Paul Verhoeven-film, amit Paul Verhoeven rendezett.

A történet:

Michèle Leblanc-t egy álarcos betörő megerőszakolja, ám a nő nem tesz feljelentést, hanem éli tovább az életét mint egy játékfejlesztő cég szigorú és perfekcionista vezetője, igaz, többé semmi nem ugyanaz, mint előtte, főleg azt követően, hogy a nő rájön, ki támadta meg.

Elle-gondolkodtató

Ez a film tulajdonképpen - elvileg - thriller, bár hagyományos thrillerelemek - szerintem - nem nagyon fordulnak elő benne, legfeljebb "lájtosan", szóval tényleg nagyon különbözik attól, amit Verhoeven eddig csinált - bár az igaz, hogy néhány párhuzam felfedezhető benne pl. az Elemi ösztönnel, ahol az erotika és a (jól-kevésbé) elfojtott perverziók fontos jellemzői és alakítói a cselekménynek.
Ezzel együtt nem is egy erotikus film, de a produkció így sem valósulhatot meg az Egyesült Államokban, ehelyett Európában, Franciaroszágban dolgozott a rendező. Habár Michèle rendkívül összetett és hálás karakter, könnyen beskatulyázhatott volna egy hollywoodi színésznőt, még ha díjakkal is halmozhatnák el az alakítását, ezért is utasította vissza pl. Nicole Kidman, akit Verhoeven először elképzelt a szerepben.

Akár azt is lehetne az Elle-re mondani, hogy "művészi trash", bár ezt mindenképp pozitív értelemben kell venni. A rendező szembemegy társadalmi beidegződésekkel, direkt másképp mozgatja a figuráit, mint ahogy az átlagember elvárná; ennek legfontosabb pillanata, hogy Michèle miként reagál az erőszakra. Szinte teljesen passzívan, ami zavart kelt a nézőben, mert a belénk nevelt normák szerint "nem ez a szokás", sőt a nő később is folytatja azt a szexuálisan szabados életét, amit szintén "idegennek" szoktunk érezni egy 60-as nőtől.

A film viszonylag hosszú, jó 130 perces, és bár sehol nem válik unalmassá, a tempó nem különösebben gyors, de legalább folyamatos.
A fényképezés abszolút európai jellegű, a színészek pedig lényegesen visszafogottabbak, "finomabbak" a gyakran hangsúlyosabb, erőteljesebb amerikai stílusnál.


Nagyon intim, nagyon karakterközpontú az Elle, kevés az "akció", ezért szinte bizonyos, hogy sokaknak nem fogja elnyerni a tetszését. A lényeg itt is a figurák közti viszonyok alakulásán van, és persze a főszereplőnek a személyiségfejlődésén. Én ugyan kedvelem az olyan filmeket, melyek ezekkel operálnak, mégis kicsit hosszúnak gondolom Verhoeven alkotását ahhoz képest, hogy tulajdonképpen nem történik benne túl sok minden, és - megint csak a saját nevemben nyilatkozva - egyik szereplőt sem éreztem közel magamhoz.
Ezzel együtt, vagy ennek ellenére, a holland rendező legújabb műve így is nézhető, sőt akár azt is lehetne rá mondani, hogy megidéz egy évtizedekkel ezelőtti filmművészeti korszakot.