A Bourne-hagyaték

Jason Bourne nélkül nem lehet Jason Bourne-filmet készíteni, a Universalt azonban ez minden bizonnyal nem zavarta, mert a nagy sikerre való tekintettel folytatni akarta az amnéziás szuperügynök nemzetközi zúzását. Erre lett is volna mód, hiszen az Ultimátum végén - figyelem, spoiler! - emberünk vígan tovaúszott, miután 10 emeletről fejest ugrott egy folyóba - csakhogy Matt Damon és Paul Greengrass nem akart kötélnek állni egy újabb részhez, nélkülük pedig bajosan lehetett volna tovább szőni Bourne kalandjait.

"Szerencsére" a producereknek mindig van B-tervük ilyen esetekre, így hát felkérték a korábbi filmek forgatókönyvíróját, Tony Gilroy-t, hogy találjon ki egy új főszereplőt, aztán ha már úgyis benne van a munkában, rendezze is meg a mozit. Mindez nagyon szép meg jó, csupán egy dolog hibádzik: hiába dirigált már le négy filmet, Gilroy közel sem olyan jó akciórendező, mint Doug Liman és Greengrass, az ő stílusuk nélkül pedig eleve várható volt, hogy a folytatás legjobb esetben is csak alulról fogja súrolni a trilógia szintjét.

A történet:

Miután a meggyilkolt angol újságíró cikksorozata - Jason Bourne és Pamela Landy közreműködésének köszönhetően - megjelenik, a CIA úgy dönt, hogy felszámolja minden titkos programját, az azokban részt vevő ügynököket és a velük bármilyen kapcsolatban állókat pedig elteszik láb alól.
Az éppen Alaszkában tréningező Aaron Cross megússza az életére törő támadást és megpróbál eltűnni, ám szüksége van néhány különleges tablettára, melyekkel addig a CIA látta el, ezért az Egyesült Államokba utazik, ahol még időben megment egy orvosnőt, aki korábban vizsgálatokat végzett rajta.
Mivel a gyógyszer kizárólag a Fülöp-szigeteki gyárban hozzáférhető, Cross és Dr. Shearing Ázsia felé veszi az irányt, ám a CIA hamarosan rájön a tervükre, és mindent megtesz annak érdekében, hogy megállítsa őket.

Jason vs Aaron

Mitől voltak jók a Bourne-filmek? Elsősorban Matt Damon és Paul Greengrass miatt, de ott volt még John Powell remek zenéje, Oliver Wood "pusztakezes" fényképezése és Christopher Rouse pergő vágása.

Ez az öt tényező együtt létrehozott valamit, ami azzal együtt működött, hogy Tony Gilroy szkriptjei azért nem rengették meg különösképpen a forgatókönyvírói világot, ám erre nem is volt szükség, mert a relatíve egyszerű történeteket alaposan feldobták a vad akciójelenetek és a gyors tempó.

Ehhez képest a Hagyatékot már egyik fent nevezett alkotó sem vállalta, így Damont lecserélték Jeremy Rennerre, Woodot Robert Elswitre, Powellt pedig James Newton Howardra.
Természetesen ők is kiváló szakemberek, sőt az operatőr még Oscart is nyert a Vérző olaj fényképezéséért, Howard pedig többszoros jelölt - de egy akciófilmhez, pláne egy olyanhoz, ami a három korábbi epizódjával már relatíve magasra helyezte a lécet, nem elegendőek.

Elképzelem a stábértekezletet, ahol a stúdióvezetők és a producerek találkoztak a csapat többi tagjával, és azt mondták nekik: Bob, csinálj valami olyat, mint Oliver, Jim, te olyat, mint John, Tony pedig majd Dougot és Pault utánozza, oké? Ezután valamennyien bólogattak, hogy semmi gond, minden meglesz.

Hát, sajnos, nem. Hiába rángatta a kameráját az operatőr, hiába csattogtatta az ollóját John Gilroy (aki amúgy az író-rendező öccse), hiába írt pattogós aláfestéseket a komponista, ezek mind csak olyanok akarnak lenni, mint a trilógia elemei, de nem válnak azokká, ám a legnagyobb gond a történettel és a karakterekkel van (mint általában).

A Bourne-unalom

Az első és legfontosabb negatívum, hogy a film túlságosan hosszú, 135 perces, ami önmagában még nem volna baj, amennyiben a cselekmény ezt indokolná, vagy legalább megfelelően kitöltené.
Ehhez képest viszont nyoma sincs annak a folyamatos pörgésnek, mint a trilógiában, emiatt pedig igen hamar elkezd az ember ásítozni. Egyszerűen nincs olyan mennyiségű és minőségű esemény, amihez több mint két órás játékidő lenne szükséges.

Gilroy klasszikus hibát követett el: annyira beleszeretett a saját írásába, hogy rendezőként azt is benne hagyta a filmben, amit nem kellett volna, így a sztori egyre csak nyúlt, hiába próbálta kihangsúlyozni a főszereplő Aaron Cross emberi oldalát, épp az ellenkezőjét érte el, mert nem dolgozta ki eléggé a figurát.

Hasonló a probléma a doktornővel is, aki alapvetően azért kerülhetett a történetbe, hogy ne csak férfiak rohangáljanak ide-oda, ergo kellett egy csinos biodíszlet, de ennél komolyabb funkciója nem igazán van, a két figura közötti vonzalom pedig teljességgel hiteltelen, hacsak a dokinő nem alternatív Stockholm-szindrómás, hiszen a Féktelenül óta tudjuk, hogy a válsághelyzetekben kialakuló kapcsolatoknak nincs jó végük (hacsak nem a szexre alapoznak...).

Egyedül talán Eric Byer tekinthető valamennyire egyedi karakternek, na nem a kifinomult személyiségvonásai miatt, hanem mert kizárólag a funkcionalitás vezérli, semmiféle személyes elszámolni valója nincs Cross-szal vagy Dr. Shearinggel, egyszerűen csak teszi a dolgát.

A színészek átlagosak, bár Jeremy Renner ennél általában jobb szokott lenni, Rachel Weisz meg szinte mindig, Edward Norton pedig újabb strigulát húzhat a fizetett helyzetgyakorlatai mellé, játszani ráér (és van lehetősége) más filmekben.


A Bourne-hagyaték - rossz poénnal élve - nem hagyott maga után túl sokat, viszont újabb jó példa arra, hogy mi történik akkor, amikor egy stúdió nem tud időben leállni, és az utolsó centeket is ki akarja facsarni egy franchise-ból. Ilyenkor kb. semmi se szent, csak készüljön el a film, amit el lehet adni a közönségnek, aminek majdnem mindegy, mit lát, amíg rombolást és hentelést kap.
Ez persze nem ilyen egyszerű, ám Hollywoodban olykor beleférnek az ilyen bukták, legfeljebb majd valami másból fedezik a veszteséget. Ez esetben mintegy 12 millióba került az a lecke, hogy Gilroy-t tartsák távol egy akciófilm rendezői székétől.