The Fundamentals of Caring

Nem is olyan rég volt szó a Netflix első, saját gyártású filmjéről, és rögtön itt van egy újabb, amit ugyan nem az online szolgáltató megbízásából készítettek, de a forgalmazásból már alaposan kivette a részét.

Ha úgy tetszik, a francia Életrevalók és A bakancslista keveréke (talán némi 50/50-nel vegyítve), a plusz poén pedig, hogy a férfi főszereplő az a Paul Rudd, aki két Hangya és Amerika kapitány között is teljes erőbedobással dolgozik, ahogy pl. Mark Ruffalo vagy Chris Evans is szerepet vállalt nem nagy amerikai stúdiófilmben (Igaz szívvel, Snowpiercer) két Marveles zúzás között (és milyen jól tették).

A történet:

Kisfia halála után Ben elvégez egy gondozói tanfolyamot, majd elhelyezkedik Trevornál, aki súlyos betegsége következtében tolószékbe kényszerült.
A fiú és a férfi idővel összebarátkozik, bár Trevor sportot űz gondozója szívatásából.
Ben hamarosan rájön, hogy ha túl akar lépni a gyászán, akkor minél többet kell segítenie a fiúnak, ezért elhatározza, hogy elviszi azokra a helyekre (pl. megnézni a világ legnagyobb tehenét), melyeket Trevor bejelölt a térképén.
Az utazás nemsokára a srác soha nem látott apjának felkutatásává alakul, eközben pedig hozzájuk csapódik egy Dot nevű lány, és a várandós Peaches. Az utazás során a társaság sok mindent megtud önmagáról és az életről.

Kerekesszékes ródmúvi

Egy újabb önismereti film, amely nem csak fizikai, de pszichológiai értelemben is vett utazás, melynek során a szereplők közelebb kerülnek egymáshoz, megtanulják, hogy le kell rombolni a felépített - védekezésül szolgáló - falakat, hogy végül megtalálják a boldogságot, de legalábbis azt a kvázi elégedettséget, ami erőt ad a mindennapok elviseléséhez.

Mindez alapvetően hatalmas filmes közhely, ráadásul állati könnyen lehetne zokogós irányba elvinni a cselekményt, ám szerencsére a rendező inkább a komikumot választotta, így lett a produkcióból dramedy, melyben akadnak torokszorító, de nevetésre késztető pillanatok is, és mindez úgy, hogy közben nem lépi át a giccs határát.

Látványos sírások, összeölelkezések és álbölcselkedő gondolatok helyett legalább egy, többé-kevésbé hiteles figurát kapunk Trevor személyében, aki tisztában van saját állapotával, de emiatt nem akar bosszút állni a világon és az embereken (na, jó, talán egy kicsit, azért cseszegeti Bent), de közben pontosan olyan aggodalmak foglalkoztatják, mint egy akármilyen tinédzsert, pl. hogyan szólítson meg egy csinos lányt.

Klasszikus dramaturgiai húzás, hogy a két lelki sérült embert összeeresztik, és bár nem ez az eredendő céljuk, barátokká válnak, és persze segítenek is egymást nyavalyáin, ez pedig minden sablonossága ellenére is jól tud működni, hiszen a két karakter úgy tud építkezni és fejlődni, hogy reagál a másikra.

Állva pisilni

Talán nem tudunk róla, de már számtalanszor láttuk ezt a filmet, csak abban mások voltak a szereplők és a történet is különbözött egy kicsikét, de a lényeg ugyanaz volt.

Mégis, sokadszorra is végig lehet nézni ugyanazokat a fordulatokat és konfliktusokat, megoldásokat, anélkül, hogy unatkozni kezdenénk, hiszen folyamatosan jelen van egy kellemes érzés, ami lehet, hogy mesterségesen gerjesztett és talán kissé felszínes is, de akkor is szívmelengető, ami után az ember legszívesebben keblére ölelné a világot.

Éppen ez az ilyen filmek célja: meggyőzni a nézőt arról, hogy bár az élet sz@r, de azért mégis csak lehetséges némi melegséget teremteni a szűkebb környezetünkben, amitől jobban érezzük magunkat, legalább arra a másfél órára, amíg mozizunk, és akár még utána is örülünk, hogy a film szereplői boldogok.

Őszintén szólva, most láttam először Selena Gomezt játszani, ezért számomra meglepő volt, hogy mennyire mély hangja van.
Játékával nincsen gond, igaz, szerintem őt azért válogatták be, mert egyrészt húzónév, másrészt kellett egy eyecandy, ő meg talán épp ráért, és bele is illett a produkció a tinifilmeken való túllépést célzó stratégiájába.

Paul Rudd továbbra is a tőle megszokott komoly, de azért mégis laza figurát alakítja, ehhez pedig méltó társa tud lenni Craig Roberts, akinél pofátlanabb tolószékest talán még nem hordott hátán a Föld, mégis lehet vele azonosulni, röhögni a morbid poénjain, és persze drukkolni, hogy összejöjjenek neki az álmai, mert alapvetően mégis csak egy jó fej srácról van szó.


A The Fundamentals of Caring jól beleillik a sírva nevetős, édesbús hangulatú drámák sorába, felsejlik némi feelgood-érzés is, avagy lehet, hogy rendesen tapos minket az élet, de azért ha valaki barátra talál, kincset talál, és all you need is love. Ezek ugyan felszínes amerikai közhelyek, de attól még van bennük igazság.