A Bourne-rejtély

Tele van a világ (t**e a) szuperképességű szupertitkos szuperügynökökkel, akik olykor a legelemibb fizikát is pofán röhögő mutatványokkal kápráztatják el a filmekben kevésbé az értelmet kereső nagyérdeműt, melynek tagjai ugyan szájtátva figyelik a döbbenetes akciókat, de a stáblista lefutása után (már aki megvárja...) sokszor öt perccel sem emlékeznek arra, mit láttak az azt megelőző másfél-két órában.

A szuperügynökök között egyértelműen James Bond a király, bár én személy szerint nem kedvelem a 007-est, mert egy letűnt kor relikviájának tartom, és a hidegháború végével őt is nyugdíjba kellett volna küldeni, Hollywood azonban nem lehet meg ilyen figurák nélkül, így aztán a 2000-es évek elején újraértelmezték az addig csak könyvekben és egy tévéfilmben feltűnő Jason Bourne-t, a főszerepet pedig az addig ilyesmiben nem túl járatos Matt Damonra osztották.

A végeredmény: egy hangulatos, feszes tempójú, izgalmas, bár kissé sablonos akcióthriller, ami (végre) lehozta a törés-zúzást a valóság szintjére.

A történet:

Egy olasz halászhajó legénysége eszméletlen férfit húz ki a Földközi-tengerből. Az illetőnek lőtt sérülései vannak, bőre alá pedig apró fémhengert ültettek, amely egy svájci bankszámla adatait rejti.
Magához térése után a férfi nem emlékszik sem a nevére, sem arra, hogy került a vízbe, de elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek. Első útja Zürichbe vezet, ahol nem sokkal később megismerkedik egy fiatal nővel. Eközben a CIA értesül a Jason Bourne-ként azonosított, addig halottnak hitt ügynökük felbukkanásáról, ezért haladéktalanul felkérnek egy takarítót, hogy találja meg és likvidálja Bourne-t, mielőtt túl közel jutna az igazsághoz.

Nemzetközi akciófilm

Még egyszer: A Bourne-rejtély lehozta a törés-zúzást a valóság szintjére. Mit jelent ez? Azt, hogy felejtsük el a csicsás lassításokat, a rommá snittelt akciójeleneteket meg az óriási robbanásokat, melyekkel az Álomgyár általában operál, mert bár ezek roppant látványosak tudnak lenni, de alapvetően nem sokat tesznek hozzá a sztorihoz, ellenben baromi drágák, amellett pedig jellemzően arra szolgálnak, hogy elfedjék a forgatókönyv hiányosságait.

Doug Liman rendező ezek helyett a realizmusra törekedett, így aztán a legtöbb képsor teljesen olyan, mint amilyen a valóságban is lenne, pl. egy autós ütközés vagy verekedés során - kiegészítve azzal a kézikamerázós módszerrel, amely manapság teljesen természetes egy akciófilmben, ám ekkoriban még viszonylag újdonságnak számított.

A stáb ezen felül végigforgatta fél Európát, ami az amerikai nézők számára szokatlan lehet, hiszen ők inkább los angelesi, netán new yorki helyszíneket várnának, nekünk azonban érdekes élmény, ahogy a jól ismert városokban, tereken és utcákon folynak az események.

Szerintem az akciózás hitelesebbé válik emiatt, hiszen mi itt az Öreg kontinensen jobban tudunk azonosulni azzal, amiben élünk, szemben a milliószor látott amerikai zúzással, hiszen amikor pl. Bourne Berlin utcáin száguldozik egy Minivel, elégedetten csettinthetünk, hogy "igen, ez a miénk!".

Az, hogy többek között nem kellett horribilis összegekért díszleteket építeni (hiszen pl. Nápoly vagy Párizs is önmagát "játssza"), lehetővé tette a költségvetés relatíve alacsonyan tartását, így a produkció megúszta 60 millió dollárból, a legtöbbet valószínűleg így is a főszereplők gázsijára és persze a fő stáb utaztatására költhették.

Matt Damon amúgy 10 milliót kapott a szerepért, ami főleg annak fényében érdekes, hogy az öt évvel korábbi Good Will Huntingért még csak 100 ezret. Nem rossz fizuemelés, na, de tegyük hozzá, hogy alaposan meg is dolgozott a különbözetért, persze most ne a színészkedésre gondoljunk, hanem a fizikai felkészülésére, amire igencsak szüksége volt a felvételek során.

Az igazi nevem...

Teljesen korrekt akciófilm A Bourne-rejtély, noha számottevő újdonsággal nem szolgál, ráadásul az amnéziás titkosügynök története sem mondható túlságosan eredetinek azok számára, akik olvasták pl. a XIII című belga képregénysorozatot (nálunk az X-07 akciómagazinban jelent meg 2 rész a '90-es években), bár tény, hogy a forrásul szolgáló Robert Ludlum-regény 1980-ban jelent meg, szóval sanszos, hogy inkább Jean Van Hamme merített ihletett abból, semmint fordítva.

Bárhogy is, a filmadaptáció készítői állítólag kevés elemet vettek át a könyvből, történetüket pedig úgy írták meg, hogy az kerek egész legyen, de ha szükséges (értsd: ha jól teljesít a mozipénztáraknál), folytatni is lehessen.

A cselekmény íve és a karakterek ismerősek lehetnek hasonló filmekből, szóval az alkotók biztosra mentek (pontosabban: nem nagyon mozdultak el a bejáratott ösvényről), így tehát van kötelező szerelmi szál, görény CIA-s főnök, egy jellegzetes kinézetű "tisztogató", a főszereplő pedig annak ellenére szimpatikus, hogy minél több mindent tud meg a múltjáról, annál inkább körvonalazódik egy kegyelmet nem ismerő élő fegyver figurája, mégis lehet vele azonosulni, mert esendő, mert elborzasztja mindaz, amit megtud, és inkább kiszállna, hogy egyszerű, átlagos életet éljen.

A film egyik legnagyobb erőssége a folyamatos feszültség, ami abból táplálkozik, hogy Bourne és a nézők együtt jutnak az újabb és újabb információmorzsákhoz, így gyakorlatilag kéz a kézben haladnak előre a történetben.

A színészek jók, minden "mellékebb" szereplő is megkapja a maga 15 percét, talán Brian Cox húzódik kissé a háttérbe, Chris Coopert viszont remekül lehet utálni, Clive Owent pedig az isten is szigorú tekintetű orvlövésznek teremtette.


A VOX szerint ez minden idők egyik legjobb akcióthrillere, és bár személy szerint nem kedvelem az ilyen túlzó kijelentéseket, nem tagadható, hogy A Bourne-rejtély némiképp valóban megújította az egyre jobban kifáradó műfajt (legalább formailag).
Az évek során még az is kiderült, hogy bőven van potenciál Jason Bourne-ben, így aztán 2002-ben egy kritikailag és anyagilag is sikeres franchise születésének lehettünk tanúi.