Jason Bourne kalandja is nyúlik, akár a rétestészta, de mivel pénz beszél, evidens, hogy minimum egy trilógiát kerekítenek az amnéziás szuperügynök eseménydús életéből. Mondjuk, nagy baj nincs is, amíg Matt Damonnál van a fegyver, Paul Greengrassnál pedig a rendezői stafétabot.
Míg a törvénytelenségekben vastagon benne lévő CIA-igazgató bármi áron ki akarja iktatni az egykori ügynököt, Pamela Landy és Nicky Parsons megpróbál segíteni neki, ám ezzel a saját életüket is kockára teszik.
Nemzetközi akciófilm 3.
Az Ultimátum gyakorlatilag másodperce pontosan ott kezdődik, ahol a Csapda véget ért: Bourne sebesülten menekül a moszkvai rendőrök elől, innen folytatódik a sztori, amibe érdekességképp (és mert annyira jóféle dramaturgiai húzás) beleszőtték még a második rész legvégét is, amikor Bourne megjegyzi, hogy Landynek pihennie kéne, mire a nőnek leesik, hogy figyelik.
Amúgy pedig természetesen a stáb megint ellátogatott különböző országokba, és ezúttal Észak-Afrikában, Marokkóban is megfordult, ahol a film tán legizgalmasabb akciójelenetét vették fel.
Amúgy pedig természetesen a stáb megint ellátogatott különböző országokba, és ezúttal Észak-Afrikában, Marokkóban is megfordult, ahol a film tán legizgalmasabb akciójelenetét vették fel.
Persze, az ilyen jelenetek még mindig arra szolgálnak, hogy elleplezzék a három film forgatókönyveinek azonosságait, és így ne lehessen azt mondani, hogy de hát ez tök ugyanaz a sztori. Alapvetően nem, de közben mégis, főleg a Csapda és az Ultimátum esetében, ám valahol mégis megbocsátható az önismétlés, mert a pörgő tempó miatt ez nem annyira feltűnő.
Jason Bourne vs. David Webb
Most is szinte ugyanazokat tudom írni, mint a második film kapcsán:
Kézikamerázás? Pipa!
John Powell izgalmas kísérőzenéje? Pipa!
Hosszú akciójelenetek? Pipa!
Görény CIA-főnök? Pipa!
Moby dala a végefőcím alatt? Pipa!
A stílus ugyan még mindig fontosabb a történetnél, de az ember tényleg nem azért néz ilyen filmeket, hogy közben filozófiai kérdéseken töprengjen.
Van némi izgalom is, bár az már rég nem arról szól, hogy Bourne megismeri-e a múltját, hanem hogy miként jut el odáig, ez pedig azzal együtt érdekes, hogy tulajdonképpen semmi újdonság vagy eredetiség nincs benne, hiszen millió és egy alkalommal sütötték már el filmekben a "valamilyen titkosszolgálat illegális szupergyilkosokat képez ki, de egyikük fellázad"-szálat.
Greengrass is ügyesen felsorolja az összes tipikus motívumot, vannak segítők és ellenfelek, és bár hősünk sok nehézséggel szembesül, biztosra vehető, hogy a végén győzedelmeskedik (és persze túl is él mindent, hiszen egyrészt ő a hős, másrészt nyitva kell hagyni a lehetőséget egy következő részhez).
A színészek tisztességgel teszik a dolgukat, Matt Damon továbbra is jól néz ki az akciósztár szerepkörében, Albert Finney és David Strathairn személyében pedig utálni való antagonisták is akadnak, akik persze nyilván megjárják a végén, de így legalább a néző elégtételhez jut, hogy ha a valóságban nem is, de legalább a filmekben megkapja a magáét az önmagát törvényeken felülinek gondoló állami vízfej.
Operatőri és vágói szempontból a harmadik Bourne-mozi is tanítani való, bár itt most nyilván nem művészi szempontokra, inkább a praktikumra kell gondolni, ezen felül John Powell taktusai is igen sokat emelnek az így sem vánszorgó dinamikán. A szereplőnek lehet drukkolni, Joan Allennek és Julia Stiles-nak köszönhetően többgenerációs biodíszletek is vannak, és a második résztől eltérően most a cselekmény is kissé összeszedettebb.
Általában véve a Bourne-trilógia nem sokkal, de azért kiemelkedik az átlagos akciófilmek sorából, így hát nem csak az, de e film is:
Kézikamerázás? Pipa!
John Powell izgalmas kísérőzenéje? Pipa!
Hosszú akciójelenetek? Pipa!
Görény CIA-főnök? Pipa!
Moby dala a végefőcím alatt? Pipa!
A stílus ugyan még mindig fontosabb a történetnél, de az ember tényleg nem azért néz ilyen filmeket, hogy közben filozófiai kérdéseken töprengjen.
Van némi izgalom is, bár az már rég nem arról szól, hogy Bourne megismeri-e a múltját, hanem hogy miként jut el odáig, ez pedig azzal együtt érdekes, hogy tulajdonképpen semmi újdonság vagy eredetiség nincs benne, hiszen millió és egy alkalommal sütötték már el filmekben a "valamilyen titkosszolgálat illegális szupergyilkosokat képez ki, de egyikük fellázad"-szálat.
Greengrass is ügyesen felsorolja az összes tipikus motívumot, vannak segítők és ellenfelek, és bár hősünk sok nehézséggel szembesül, biztosra vehető, hogy a végén győzedelmeskedik (és persze túl is él mindent, hiszen egyrészt ő a hős, másrészt nyitva kell hagyni a lehetőséget egy következő részhez).
Operatőri és vágói szempontból a harmadik Bourne-mozi is tanítani való, bár itt most nyilván nem művészi szempontokra, inkább a praktikumra kell gondolni, ezen felül John Powell taktusai is igen sokat emelnek az így sem vánszorgó dinamikán. A szereplőnek lehet drukkolni, Joan Allennek és Julia Stiles-nak köszönhetően többgenerációs biodíszletek is vannak, és a második résztől eltérően most a cselekmény is kissé összeszedettebb.
Általában véve a Bourne-trilógia nem sokkal, de azért kiemelkedik az átlagos akciófilmek sorából, így hát nem csak az, de e film is:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése