Hardcore Henry

A Robotzsaruba véletlenül a Terminátor programozása kerül, amitől bekattan, és bár elvileg ő a jófiú, a felesége védelmében végighenteli fél Moszkvát, mindezt pedig FPS-nézetben, azaz folyamatos szubjektív plánban.

Az ilyenből néhány perc valóban érdekes lehet, hiszen egy-két videokliptől, és persze sok videojátéktól eltekintve korábban nem nagyon volt példa hasonlóra, de több mint másfél óra bőven sok belőle, főleg úgy, hogy alapvetően egy végtelenül ostoba filmről beszélünk, de hát mi mást kéne várni az orosz gagyigyárostól, Timur Bekmambetovtól, aki producerként állt a projekt mögé...?

A történet:

Henry egy laborban tér magához súlyos sérülése után, ahol egy csinos nő a feleségeként mutatkozik be, majd kibernetikus protéziseket erősít fel a férfi végtagcsonkjaira. Hirtelen fegyveresek törnek a be a létesítménybe, vezetőjük, a telekinetikus képességekkel rendelkező Akon, pedig magának követeli Estelle összes kutatási anyagát, hogy saját hadsereget állítson föl szuperkatonákból.
A párnak sikerül elmenekülnie, ám a nőt később elrabolják, Henryt pedig kis híján megölik. Egy titokzatos férfi, a többféle alakban is felbukkanó Jimmy segít neki, és együtt veszik fel a harcot Akonnal és embereivel.

Reklámszünet

A Hardcore Henry gyakorlatilag közel 100 percnyi, tömény, vég nélküli akció, olykor a brutálisabb fajtából, melyben ugyanazt a cél szolgálják a nem hentelős részek, mint egy kereskedelmi tévében a műsorok: elválasztják egymástól a reklámblokkokat.

A filmben szinte alig van megállás, rendkívül pörgős a tempó, az olykor elő-előforduló párbeszédek vagy egyéb jelenetek mind azért vannak, hogy a nézőnek legyen egy kis ideje pihenni, mielőtt újból beindul a hullámvasút.

Ez a hasonlat talán nem is túlzás, hiszen a first-person perspective, vagyis belső nézet miatt igen intenzív vizuális élményben van részünk, ami egyfelől jó, mert jelen mozis technika mellett ezzel lehet a legteljesebb azonosulást elérni, viszont rossz is, mert ekkora dózisban elkerülhetetlenül fárasztóvá válik, már ha egy idő után az emberre nem jön rá a hányinger, amire azért nagy esély van, tekintve, hogy az alkotók hírből sem ismerték a kameraállvány fogalmát.

Azt hiszem, bátran kijelenthető - vagyis inkább remélem -, hogy az FPS-ből nem fog mozis trend válni, mert ennek érdekében rengeteg képi és dramaturgiai eszközről kell lemondani, amitől dől az egész film, igaz, Bekmambetovot valószínűleg pont nem izgatja ilyesmi, és ha őt nem, akkor jó eséllyel más is meglátja a módszerben rejlő "lehetőséget", főleg abban az esetben, ha a bevételek is ezt igazolják (persze, a nagy profit általában nem arányos a produkció minőségével, hiába hozott a 2 milliós büdzsé eddig 14 milliót).

Repül a kaszkadőr, ki tudja, hol áll meg...

Az első és talán legfontosabb technikai jellegű észrevételem, hogy operatőri munkáról gyakorlatilag nem beszélhetünk, tekintve, hogy GoPro kamerákkal forgatták az egész filmet, szóval maximum a világításba tudhatott egy szakember beleszólni, de pl. a képkivágásba, plánolásba, gépmozgásokba már nem igazán, mivel ezek nem képezték részét a képi világnak.

Ezzel természetesen kútba esett a vágás is, hiszen az még nem montázs, hogy egymás után rakunk jeleneteket. Természetesen mindez magával rántotta rendezést és a dramaturgiát is, hiszen nem lehet kihasználni pl. a beállításokból vagy a vágásból fakadó kompozíciós lehetőségeket, és az ebből származó feszültséget, ha egyszer mindent pontosan ugyanúgy lát a néző, ahogy a főhős.

Mondjuk, tény, hogy itt akad apró újdonság, hiszen a fejre szerelt kamerának köszönhetően az ember nem csak külső szemlélője az eseményeknek, hanem kvázi résztvevője, ez pedig olyan érzettel jár, ami egy "hagyományos" filmben ritkán fordul elő.
Mindez persze még nem pótolja a forgatókönyv hiányosságait, sem a klasszikus formanyelvi elemek elhagyását, de azért legalább egy dolog némiképp kárpótol:

Sharlto Copley, aki még gyengébb napjaiban is lazán odadetonál egy Jimmyhez hasonló karaktert, itt most még pluszban több szerepet is alakít, ami jópofa "helyzetgyakorlatozásra" ad lehetőséget a többféle beszédmodorral, testtartással, stb.

Hozzá képest a többi színész kb. labdába se rúg, azazhogy egyikük igen, Tim Roth, akinek ugyan csak pár mondata van az egész filmben, de Copley-hoz hasonlóan szintén leiskolázza kollégáit az alatt a néhány perc alatt.

A trükkök jók, állítólag a legtöbb szcénát CGI nélkül oldották meg, és ezt hajlamos is vagyok elhinni, legalábbis, ha a kaszkadőrmunkát nézzük, ami kellemes emlékeket idéz föl egy olyan mozis korból, amikor még nem rajzoltak meg mindent számítógéppel.


Több mint másfél óra nagyon megterhelő, ha az ember megállás nélkül üt, rúg, mászik egy amúgy is rém buta történet főszereplőjeként, és bár kis időre jelenthet érdekességet az FPS-mód, hosszú távon inkább károsnak gondolom, mint hasznosnak, hiszen túl sok mindent kell hozzá feláldozni, ez pedig egyértelműen a minőség rovására megy.
Ha lenne még pontozás az oldalon, akkor a Hardcore Henry 6 bogyót kapna, és vacilláltam is kicsit az Egynek jó-val, de mivel a sztori annyira végtelenül primitív, a megvalósítás pedig annyira gyomorforgató egy idő után, hogy végül mégis inkább ezt kapta: