Zöld szoba

Szomorú apropója van ennek a filmnek, hiszen ez az egyik utolsó befejezett mozija a nemrég tragikusan elhunyt Anton Yelchinnek, és bár nemsokára látható lesz a harmadik új Star Trekben is, a közönség kevésbé kocka fele valószínűleg nem onnan fog emlékezni rá - miközben a másik része biztosan nem fogja szó nélkül hagyni, hogy kedvenc tar kapitányuk, azaz Patrick Stewart is feltűnik a Zöld szobában, és egyáltalán nem olyan szerepkörben, mint általában szokott.


A történet:

Az Ain't Right nevű punkrock együttes fellép egy eldugott erdei lebujban, ami éppenséggel a helyi neonácik törzshelye. A buli után a zenekar egyik tagja visszamegy a telefonjáért, ám véletlenül gyilkosság szemtanúja lesz, a klub biztonsági őrei ezért az egész bandát bezárják egy szobába, majd hívják a létesítmény tulajdonosát. A Darcy nevezetű férfi kiadja az utasítást, hogy minden nyomot el kell tüntetniük, ám az együttes tagjai menekülni próbálnak, ezért előkerülnek a fegyverek, egy vérengző harci kutya, és megindul a vadászat.

Heil Picard

Sokan már most az év egyik legjobb filmjének tartják a Zöld szobát, és ez a kijelentés valamennyire meg is állja a helyét, főleg akkor, ha pl. a második Tini Nindzsa Teknőcökhöz vagy A Függetlenség napja folytatásához mérjük, de azért annyira nem zseniális alkotás, mint arra az előzetes nézői visszajelzések után számított volna az ember.

Nincs persze sok gond Jeremy Saulnier filmjével, nagyon korrekt kamaradráma, sőt thriller, erős hangulattal és feszültséggel, remek színészekkel, csak hát nem sokban különbözik egy átlagos túlélőhorrortól, melyben a szereplőket egyenként vadásszák le, aztán vagy marad a végén valaki, vagy nem (az Alien is pontosan erre épített).

Jó is, hogy szóba került Ridley Scott remekműve, hiszen A nyolcadik utas... jó példa arra, amikor az egyik látszólag teljesen hétköznapi mellékszereplő a történet végén életben marad, de hogy miért éppen ő, az nem is annyira fontos, de ha mégis, akkor talán azért, mert ő tudott a legjobban alkalmazkodni a veszélyes helyzethez, benne volt meg leginkább a túlélőösztön - vagy csak egyszerűen mázlija volt (vagy mert így írták meg a forgatókönyvet).

Szemben a Nostromo legénységével, az Ain't Right tagjaival kevésbé lehet azonosulni, ahhoz túl gyors az expozíció, relatíve gyorsan belecsöppenünk a sztoriba, ezért aztán háttérbe szorulnak a tagok közti viszonyok, helyettük viszont előtérbe kerülnek az egyéni személyiségvonások, csak hát ezek is megmaradnak viszonylag szűk keretek között - érdekes módon azonban a bőrfejűeknél előbbi is jobban ki lett dolgozva, még ha az ő esetükben sem lép túl bizonyos határokat a sztori, de összességében mégis érdekesebb figurákat találunk a neonácik, mint a zenészek között.

A cselekmény kegyetlensége láttán el lehet gondolkodni azon, hogy mit is akart az író-rendező elmesélni mindezzel; talán az emberi gonoszságot szerette volna megvizsgálni és bemutatni, esetleg azt, hogy egy látszólag jelentéktelen dolog milyen végzetes következményekkel képes járni, vagy hogy egyesek számára mennyire nem számít semmit sem az élet.

Heil Csekov

Belőle, ha megéri, nagy király vált volna még, írta Shakespeare a Hamletben, és Anton Yelchin kapcsán nehéz is másra gondolni. Generációja egyik legtehetségesebb színésze volt, aki már megvillantotta az oroszlánkörmeit, a Star Trekekkel némi pénzt is keresett, és ha így folytatta volna, minden bizonnyal díjakban gazdag karrier várt volna rá.

Játéka most is kifogástalan, csakúgy, mint kollégáié, például Imogen Poots-szé, és persze nem szabad kifelejteni a felsorolásból Patrick Stewartot, akinek egyrészt még mindig jól áll a negatív szerep, másrészt nem tolja fullba a rohadékot, ehelyett egy kedves, idős bácsi is lehetne, aki határozottan adja ki az utasításait; hát istenem, éppenséggel tömeggyilkosságra.

Technikai oldalról szintén korrekt filmmel van dolgunk, a képi világ zöldes, jók a beállítások, és hallhatunk több punkrock dalt.

A tempóval nincs gond, a játékidő sem túl hosszú, kifogást maximum az ellen lehet emelni, hogy jelentős újdonsággal ezúttal sem számolhatunk, és hogy a szereplőkkel nem igazán lehet azonosulni.

Színész- és cselekményközpontú film a Zöld szoba, amely a kvázi szórakoztatáson túl némi értelemmel is bír, igaz, kissé elveszik a vérengzés közepette.