Batman: A gyilkos tréfa

Sok Batman-történet van, amire azt szokás mondani, hogy "klasszikus", netán "az egyik legjobb". A gyilkos tréfa valóban megérdemli e jelzőket, mert kiemelkedik az átlagos Batman-képregények közül a nyomasztó, sötét hangulatával, a korát megelőző, filmszerű beállításaival, és nem utolsósorban a húsba vágó, kegyetlen cselekményével, ami kőkemény pszichológiai alapokon nyugszik.
A DC Animation alkotói igen nagy fába vágták tehát a fejszéjüket, amikor A gyilkos tréfa adaptálásába fogtak, hiszen nem csupán meg kellett felelniük az eredeti képregénynek, de gondolniuk kellett azokra is, akik netán nem ismerik Alan Moore és Brian Bolland remekművét, ez viszont olyan kompromisszumokra kényszerítette őket, melyekkel nem biztos, hogy minden rajongó elégedett lesz.

A történet:

Batgirl és Batman között feszültség húzódik, mivel a lány nem veszi elég komolyan a bűnüldözést, ehelyett inkább az izgalmakat keresi. Amikor egy feltörekvő fiatal bűnöző kinézi magának Batgirlt, aki annak érdekében, hogy el tudja kapni a férfit, belemegy a flörtölős játékba, Batman haladéktalanul letiltja társát az ügyről, ami nem sokkal később azzal végződik, hogy Barbara Gordon kiszáll az álruhás hősködésből.

A Joker éppen ezt az időszakot választja arra, hogy ismét megszökjön és hozzálásson terve megvalósításhoz: el akarja rabolni James Gordont, hogy bebizonyítsa, bármelyik hétköznapi ember képes megőrülni, ha egy kis lökést kap hozzá. Ebben az esetben a felügyelő lányát szemeli ki indikátornak.

Meg fogjuk ölni egymást, igaz?

Az eredetileg 1988-as történet az első önálló Batman-képregény volt, ami megjelent Magyarországon, nem mellesleg pedig "16 éven felülieknek!" figyelmeztetéssel adták ki, persze, ez nem különösebben zavarta a sarki újságost, aki gond nélkül eladta nekem, pedig akkoriban csak 11-12 éves voltam.

Elég erős kezdés, na, de hát ekkoriban az amerikai képregények még eléggé gyerekcipőben jártak hazánkban; a kiadó és az olvasók sem tudhatták pontosan, hogyan fog teljesíteni az új médium.

Mai fejjel visszagondolva, talán nem ezzel a történettel kellett volna indulni, bár arra kétségtelenül jó volt, hogy az emberek megismerjék a Joker (egyik) eredettörténetét, ugyanakkor jobb lett volna némiképp enyhébb felvezetéssel prezentálni Batman kalandjait, nem pedig egyből belecsapni a - meglehetősen erőszakos és véres - lecsóba.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a rajzfilm nem pontosan ugyanolyan, mint a képregény, attól több helyen is eltér; Alan Moore írása nem a fő cselekmény, az animációs verzió nagyjából felét teszi ki, ugyanakkor számos jelenet egy az egyben megegyezik a két változatban, beleértve a beállításokat és szó szerint átvett dialógusokat is...

...az expozíció viszont teljesen más, hiszen pl. Barbara Gordon nem szerepelt Batgirlként a grafikus novellában, így nem is volt olyan konfliktusa Batmannel, mint a rajzfilmben, és persze az ifjú bűnözőt, Paris Franzot is a produkció kedvéért találták ki.

Véleményem szerint, Barbara Gordon kvázi főszereplővé tétele azért volt fontos, hogy azon nézőket is elérjék, akik esetleg nem ismerik a forrásként szolgáló képregényt, ráadásul így extra drámaisággal lehetett felruházni a híres/hírhedt betörés-jelenetet is, hiszen ekkorra már mindenki tudja, hogy a lányt milyen kapcsolat fűzi Batmanhöz.

Muszáj volt tehát kiegészíteni a képregény cselekményét ahhoz, hogy egy kerek egészet kapjunk a mozgóképes feldolgozásban, mert az eredeti Gyilkos tréfában pl. sokkal kevesebb az akció, ez pedig nem biztos, hogy elegendő napjainkban egy sikeres animációs filmhez.

Barbaraaaaaaa!

Csakúgy, mint a képregény, a rajzfilm is eléggé brutális, ebből a szempontból az alkotók hűek maradtak Moore művéhez, de jól illeszkedik ahhoz a trendhez is, ami a DC animációit az elmúlt években jellemezte: csúnya beszéd, vér és erőszak, plusz némi erotika is helyet kapott Sam Liu mozijában.

Feltétlenül kalapemelést érdemel a korábban már említett jelenetek átvétele, ugyanakkor nem mindent vettek át, egy-két dolog kimaradt, mást pedig megváltoztattak (pl. amikor Bruce Wayne és Alfred a Denevérbarlangban beszélget), ráadásul ami jól néz ki leírva-lerajzolva, nem biztos, hogy ugyanolyan jól működik filmen is. Ez alatt azt értem, hogy míg a képregényben elég időt lehet eltölteni olvasással, akár vissza is lehet lapozni és újra elolvasni az adott oldalt, addig a rajzfilmben néhány dolog túl gyorsan zajlik le, ezzel pedig veszít a drámai erejéből. Nem túl sokat, de annyi mindenképp, ami már a hatás kárára megy.

Ez, kiegészülve az utólag kitalált-megírt tartalmakkal, rontják az összbenyomást, mert ez így ebben a formában nem annyira A gyilkos tréfa, sokkal inkább annak átdolgozása, de ha szigorúbban akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy Moore művének ugyan nem megerőszakolása, de mindenképp kiforgatása, hiszen ez nem egészen az, amit ő anno el akart mondani és ki akart fejezni a képregényével.

A rajzstílus hozza a megszokott magas színvonalat, láthatók 3D-s animációs elemek is (pl. a film eleji kamionos üldözés, vagy a vidámpark körhintája), a zene kellően baljóslatú, a tempó is rendben van, mindössze a bevezetés hosszú egy kicsikét, viszont van stáblista utáni bónusz jelenet is, melyben bemutatkozik az Orákulum.

Öröm lehet a Batman-rajzfilmek rajongóinak a számára, hogy a főszereplők hangját ezúttal is Kevin Conroy és Mark Hamill adja, nekem viszont hiányzott pl. A rajzfilmsorozatban megszokott minőség, ehelyett inkább azt éreztem, hogy mindkét színész rutinnal, de valódi beleélés nélkül dolgozik.
Majdnem 25 év után nyilván nem érdemes újdonságot várni tőlük, kisujjból kirázzák a karaktereiket, ám engem éppen ez zavart, meg hogy a producerek és szinkronrendező talán azt gondolhatták, hogy elég csak a két legendás hangot hallani ahhoz, hogy a rajongók ugrándozzanak örömükben.

A magyar felirat igen hamar elkészült, ami jó dolog, az viszont felemássá teszi az élményt, hogy készítője a film angol szöveget fordította le, és nem használta a magyar képregény sorait azokhoz a jelenetekhez, melyek át lettek emelve. Ez is egy olyan dolog, ami valószínűleg nem sokakat izgat, főleg akkor, ha nem olvasták a képregényt, ám egy igazi Batman-fan biztosan vette volna a fáradtságot, hogy a felirat olyan legyen, amilyennek "lennie kell". (Esetleg megcsinálom én, ha más nem.)


Ahhoz képest, mekkora várakozás előzte meg A gyilkos tréfát, a végeredmény kicsit más lett. Nem jobb, de nem is rosszabb, inkább csak "általánosabb". Alan Moore természetesen ehhez a produkcióhoz sem adta a nevét, és figyelembe véve a sok módosítást, ezen nem is kell meglepődni.
Hasonló a helyzet, mint a Dredd bíró esetében: a hardcore rajongóknak meg kell érteniük, hogy a képregény és a film két külön műfaj, eltérő hatásmechanizmusokkal és formanyelvvel, így sosem lehet tökéletesen átültetni egyiket a másikba. Sam Liu és csapata korrekt módon teljesítette azt, amit vállalt, még úgy is, hogy ehhez alapvetően hozzá kellett nyúlni a "szent grálhoz".