Trainspotting

Javában folynak a Trainspotting 2 munkálatai, néhány fotó és egy ajánló is kikerült már a netre, de amíg a film 2017. januárjában mozikba kerül, addig érdemes feleleveníteni az 1996-os első részt, ami méltán ért el kultikus státuszt, mert valamibe nagyon beletalált a '90-es évek közepén, mondanivalója pedig még ma, 20 évvel később sem veszített a lényegéből.

A történet:

Skóciában él egy baráti társaság: Renton, Betegfiú, Spud és Tommy. A négy fiatal a társadalom peremén tengődik, egész nap nem csinálnak semmit, legfeljebb valamelyik kocsmában lógnak, balhékba keverednek, no meg igen intenzíven kábítószereznek. Ötödik társuk, Begbie, ugyan nem drogozik, viszont gyakorló pszichopata, akinek bármilyen jelentéktelen apróságtól elszáll az agya.
Egy nap Renton úgy dönt, hogy abbahagyja a heroinozást, és megpróbál kitörni a sehová sem tartó életéből. Döntésében szerepet játszik, hogy megismerkedik egy csinos lánnyal, aki ugyan csak 15 éves, de a kedvéért mégis leszokik az anyagról, Londonba költözik, ahol állást is talál, ám múltja oda is követi, haverjai ugyanis szereztek 4000 font értékű drogot, amit tovább akarnak adni, ehhez viszont Renton segítségére van szükségük.

Az életet választom...

A Harcosok klubja mellett talán a Trainspotting volt az, ami két évtizeddel ezelőtt igencsak kendőzetlen formában elmondta a véleményét a társadalomról, a kilátástalan sorsú fiatalokról, és úgy általában a nyugati világról, melyben elvileg mindenki boldog, ám valójában arról van szó, hogy olyan dolgokat veszünk, melyekre semmi szükségünk, olyan pénzből, ami nem a miénk, hogy lenyűgözzünk olyan embereket, akiket nem szeretünk.

Ha valaki nem áll be a sorba, nem bégeti együtt a nyájnótát a masszával, akkor viszonylag hamar egyedül találja magát, ám még így is képes rálelni arra a szubkultúrára, melyben legalább egy kicsikét számít valamennyire, és ha ez a drogos csavargók világa, hát istenem...

A film forrásául szolgáló regény írója az átlagos, hétköznapi életet állította szembe azzal az állapottal, amit életnek ugyan kevésbé lehet nevezni, ám azon a szinten ez nem is sokat számít, ugyanakkor ez a kívülállóság lehetőséget teremt arra, hogy objektívebben lehet vizsgálni és bírálni társadalmi jelenségeket és hatásokat.

Rentonéknak kizárólag a drog számít, az adja számukra a célt, minden más annak van alárendelve, de közben ez sodorja őket a partvonalra is - viszont ha belegondolunk, ez egy sokkal tisztább létezés, mint amit az átlagember normálisnak gondol, hiszen mi is ma az élet? Legyen munkád, nőd/pasid, sok pénzed, kockahasad és feszes feneked, fizesd a számlákat, vegyél autót és lakást, vedd körül magad csupa olyan dologgal, ami látszólag kényelmesebbé teszi az életedet. De ettől valóban boldogabb az ember, vagy csak azt hiszi?

...s a végén a halál.

Fekete komédia? Abszurd és groteszk dráma? Kíméletlen társadalomkritika? Kicsit mind, mert bár egy dolog a regény, de mégis Danny Boyle zsenialitása kellett ahhoz, hogy Irvine Welsh írását "megfelelő" módon mozgóképpé lehessen alakítani.
Furcsa beállítások, nagylátószögű objektívek, melyek eltorzítják a képeket, felső gépállások... csak néhány, ami egyedivé teszi a Trainspotting látványvilágát, és ami Boyle nélkül jó eséllyel nem valósult volna meg.

Jellegzetes hangulat, korabeli slágerek, és persze parádés színészek jellemzik a produkciót; utóbbiak akármennyit szerepelnek, tökéletesen lejön a személyiségük, ráadásul mindegyikük tipikus figura.

Alapvetően a Ewan McGregor által alakított Renton a főszereplő, az ő narrációja kíséri a cselekményt, de a többi aktor is maradandót nyújt, élükön a teljesen kattant Begbie-vel, azaz Robert Carlyle-lal.

A Trainspottinggal csupán egy "baj" van: az explicit módon ábrázolt kábítószerezés és általában a "rendes" emberek számára kényelmetlen életérzés és nyers atmoszféra miatt valószínűleg nem képes mindenki befogadni és megemészteni Danny Boyle alkotását.


A film célja nem a szórakoztatás (bár némely tekintetben arra is alkalmas), hanem sokkal inkább a szemek felnyitása, kérdések feltevése és az elgondolkodtatás. A könyvből ez minden bizonnyal jobban átjön, de az út- és főleg az énkeresés továbbra is meghatározó, csakúgy, mint a kegyetlenül őszinte és cinikus véleménynyilvánítás mindenről és mindenkiről. Ebből a szempontból a filmnek semmi szégyellni valója nincs, de hát a két műfaj sajátosságaiból adódóan a kompromisszumkényszer itt is jelen van. Mindenesetre, ha valaki mozizás után kézbe venné Welsh könyvét, akkor a produkció már elérte az egyik legfőbb szándékát.