A Bourne-hagyaték

Jason Bourne nélkül nem lehet Jason Bourne-filmet készíteni, a Universalt azonban ez minden bizonnyal nem zavarta, mert a nagy sikerre való tekintettel folytatni akarta az amnéziás szuperügynök nemzetközi zúzását. Erre lett is volna mód, hiszen az Ultimátum végén - figyelem, spoiler! - emberünk vígan tovaúszott, miután 10 emeletről fejest ugrott egy folyóba - csakhogy Matt Damon és Paul Greengrass nem akart kötélnek állni egy újabb részhez, nélkülük pedig bajosan lehetett volna tovább szőni Bourne kalandjait.

"Szerencsére" a producereknek mindig van B-tervük ilyen esetekre, így hát felkérték a korábbi filmek forgatókönyvíróját, Tony Gilroy-t, hogy találjon ki egy új főszereplőt, aztán ha már úgyis benne van a munkában, rendezze is meg a mozit. Mindez nagyon szép meg jó, csupán egy dolog hibádzik: hiába dirigált már le négy filmet, Gilroy közel sem olyan jó akciórendező, mint Doug Liman és Greengrass, az ő stílusuk nélkül pedig eleve várható volt, hogy a folytatás legjobb esetben is csak alulról fogja súrolni a trilógia szintjét.

A Bourne-ultimátum

Jason Bourne kalandja is nyúlik, akár a rétestészta, de mivel pénz beszél, evidens, hogy minimum egy trilógiát kerekítenek az amnéziás szuperügynök eseménydús életéből. Mondjuk, nagy baj nincs is, amíg Matt Damonnál van a fegyver, Paul Greengrassnál pedig a rendezői stafétabot.

A Bourne-csapda

Az első Bourne-mozi jól sült el, így két évvel később elkészült a folytatás, melyben főhősünk boldogan él -ne, amennyiben a CIA hagyná, de mivel nem hagyja, az egykori szuperügynök visszatér, hogy egyszer s mindenkorra levakarja magáról a kíváncsiskodókat.

Star Trek: Mindenen túl

Elég rég voltam már moziban. Ennek legfőbb oka, hogy nem igazán akad olyan film, amiért hajlandó lennék felszedelődzködni, odautazni és kifizetni a jegy árát. Egyszerűen nem éri meg, mert a mozgóképes kínálat annyira alacsony színvonalú, hogy utána csak a bosszankodás megy.

Most úgy esett, hogy módom nyílt premier előtt megnézni a legújabb Star Treket, 2 órával később pedig elégedetten gratuláltam magamnak, hogy tartom magam a szokásomhoz, miszerint messze elkerülöm a mozikat, mert az élmény ezúttal is hasonló volt a korábbiakhoz.

Körülöttem szinte mindenki evett, ami mindig is zavart, én ugyanis moziba a filmek miatt szeretnék menni, nem pedig enni, és nem igaz, hogy mások nem bírják ki azt a nyomorult 90-120 percet zabálás nélkül (nem is beszélve arról, hogy a kóla megbosszulja magát a vesén, ezért kisebbfajta népvándorlás indul meg a vécék irányába, és bár a kivonulók lemaradnak egy csomó mindenről, ez láthatóan nem izgatja őket).

Ezen felül valakinek körülöttem iszonyú büdös volt a szája, ezért átlag ötpercenként kellemetlen bűzfelhő úszott az orrom alá. Mindezek után már tényleg mellékkörülmény, hogy a film legjobb esetben is csak közepes.

A Bourne-rejtély

Tele van a világ (t**e a) szuperképességű szupertitkos szuperügynökökkel, akik olykor a legelemibb fizikát is pofán röhögő mutatványokkal kápráztatják el a filmekben kevésbé az értelmet kereső nagyérdeműt, melynek tagjai ugyan szájtátva figyelik a döbbenetes akciókat, de a stáblista lefutása után (már aki megvárja...) sokszor öt perccel sem emlékeznek arra, mit láttak az azt megelőző másfél-két órában.

A szuperügynökök között egyértelműen James Bond a király, bár én személy szerint nem kedvelem a 007-est, mert egy letűnt kor relikviájának tartom, és a hidegháború végével őt is nyugdíjba kellett volna küldeni, Hollywood azonban nem lehet meg ilyen figurák nélkül, így aztán a 2000-es évek elején újraértelmezték az addig csak könyvekben és egy tévéfilmben feltűnő Jason Bourne-t, a főszerepet pedig az addig ilyesmiben nem túl járatos Matt Damonra osztották.

A végeredmény: egy hangulatos, feszes tempójú, izgalmas, bár kissé sablonos akcióthriller, ami (végre) lehozta a törés-zúzást a valóság szintjére.

Hardcore Henry

A Robotzsaruba véletlenül a Terminátor programozása kerül, amitől bekattan, és bár elvileg ő a jófiú, a felesége védelmében végighenteli fél Moszkvát, mindezt pedig FPS-nézetben, azaz folyamatos szubjektív plánban.

Az ilyenből néhány perc valóban érdekes lehet, hiszen egy-két videokliptől, és persze sok videojátéktól eltekintve korábban nem nagyon volt példa hasonlóra, de több mint másfél óra bőven sok belőle, főleg úgy, hogy alapvetően egy végtelenül ostoba filmről beszélünk, de hát mi mást kéne várni az orosz gagyigyárostól, Timur Bekmambetovtól, aki producerként állt a projekt mögé...?

The Fundamentals of Caring

Nem is olyan rég volt szó a Netflix első, saját gyártású filmjéről, és rögtön itt van egy újabb, amit ugyan nem az online szolgáltató megbízásából készítettek, de a forgalmazásból már alaposan kivette a részét.

Ha úgy tetszik, a francia Életrevalók és A bakancslista keveréke (talán némi 50/50-nel vegyítve), a plusz poén pedig, hogy a férfi főszereplő az a Paul Rudd, aki két Hangya és Amerika kapitány között is teljes erőbedobással dolgozik, ahogy pl. Mark Ruffalo vagy Chris Evans is szerepet vállalt nem nagy amerikai stúdiófilmben (Igaz szívvel, Snowpiercer) két Marveles zúzás között (és milyen jól tették).

Zöld szoba

Szomorú apropója van ennek a filmnek, hiszen ez az egyik utolsó befejezett mozija a nemrég tragikusan elhunyt Anton Yelchinnek, és bár nemsokára látható lesz a harmadik új Star Trekben is, a közönség kevésbé kocka fele valószínűleg nem onnan fog emlékezni rá - miközben a másik része biztosan nem fogja szó nélkül hagyni, hogy kedvenc tar kapitányuk, azaz Patrick Stewart is feltűnik a Zöld szobában, és egyáltalán nem olyan szerepkörben, mint általában szokott.

Moth

Úgy tűnik, Elekes Gergőék nemzetközi babérokra törnek, nemrég elkészítették ugyanis első, teljes egészében angol nyelvű filmjüket, amivel jelentős előrelépést könyvelhetnek el a Magyarországon kívüli fesztiválok irányába.

Korábbi alkotásaik alapján - Bodom, Blue Dream - Kék álom, Perihelion, Interjú - azt kell mondanom, hogy mindenképp megérdemlik a nagyobb figyelmet, mert amit csinálnak, az a hibáik ellenére is jó, a filmezés meg amúgy is egy olyan szakma, amiben az ember attól válik egyre jobbá, hogy csinálja.